Wittelsbach Erzsébet, ismertebb nevén Sissi magyar királyné, később osztrák császárné igazi jelenségnek számított. Élete egyszerre volt fényűző, pompás, ugyanakkor tragikus is, személye nem véletlenül foglalkoztat számos embert a mai napig. A róla készült, 1955-ös tévésorozat egy könnyedebb, tradicionálisabb formában járta körbe a szépséges uralkodó történetét, míg a Fűző igyekezett kicsit más aspektusát megragadni sorsának. Látatlanban a tavalyi Spencerre emlékeztetett az alapfelütése, mely mindenképp jó ómen, lássuk, hogy mennyire sikerült színvonalában is hasonlóan maradandót alkotni.

Sissi (Vicky Krieps) betöltve negyvenedik életévét kénytelen szembesülni egyre problémásabbá váló mindennapjaival. Hiúságából fakadóan zavarja halványuló szépsége, a császárral való kapcsolata jelentősen megromlott és a közéletbe, politikába sem tud már úgy belefolyni, mint egykoron. Minden erejével azon van, hogy megtalálja az élet apró örömeit, de testi és lelki frusztráltsága egyre inkább eluralkodik rajta.

A bevezetőben nem véletlenül vontam párhuzamot a Fűző és a Spencer közt. Marie Kreutzer műve, akárcsak Pablo Larraíné, szintén szabadabban kezeli egy uralkodó személyét és nem klasszikus biográfiaként működik, csak egy életszakaszt mutat be, ráadásul abba is belesző fiktív elemeket. Így aki egy földhözragadtabb, életrajzi alkotást vár, az csalódni fog, holott Kreutzer filmjének pont az elemeltsége adja a savát-borsát. A Spencerben remekül működött az empátia kialakítása Diana hercegnővel, érezhető volt a királyi család oldaláról ránehezedő mázsás súly és helyenként horrorba illően nyomasztó érzés fogta el a nézőt.

A Fűző is hasonlóval próbálkozik, annyi különbséggel, hogy Sissi egy fokkal nehezebb jellem, így azonosulni sem túl egyszerű vele. Talán ez a legnagyobb probléma a filmmel, a rendező hiába ügyel a részletekre, nincs meg az érzelmi kapocs. A főhős lázadó tinédzserként viselkedik, kívánatossá akarja tenni magát, unja a szürke hétköznapokat és teljesen belefásul a császárné szerepébe. A cselekmény közel egy évet ölel fel, s noha a tempó komótos, érdekes figyelni, miként változnak a dolgok. Kreutzer nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, mellyel ad egyfajta kettősséget az összképnek. A helyszínek egyszerre reflektálnak a modern korra, míg máskor korhűséget sugároznak. Remekül sikerült kontrasztba állítani a fényűzést a lepusztultsággal, a csillogást a fakósággal, hogy az egészet körbefogja a mulandóság lélektana. A probléma azonban továbbra is megmarad, érzelmileg nem tud berántani az élmény és ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy nő-e a néző.

A Spencerben vagy akár Yorgos Lanthimos A kedvencében is akadtak azonosulási pontok, itt viszont éreztem némi távolságtartást. Egyedül az utolsó harmadra változott meg a véleményem, ahol végre Kreutzer tudatosan felépített sztorija igazán hatásossá és fajsúlyossá válik. Az út, ami felé haladunk nyilvánvalónak tűnik, mégis kérdéses, hogy meg merik-e lépni. Végül érkezik a gyomros, mely biztos sokakat el fog taszítani, de nálam pont ellenkezőleg történt. Bátor, erőteljes epilógus, mely tökéletes keretbe foglalja a főhős kálváriáját.

A Fűzőre rá lehet sütni, hogy újabb modern, feminista köntösbe bújtatott kosztümös dráma, de én speciel egy percre sem éreztem ezt. Attól, hogy nő a főszereplő, még nem lesz valami automatikusan feminista, az pedig remek húzás, hogy egy uralkodó olyan problémákkal szembesül, melyek felbukkannak egy átlagember életében is. Gondolok itt a korra, szeretetéhségre, a megfelelési kényszerre. Vicky Krieps már sokszor bizonyított, többek közt a Fantomszálban, most újfent megmutatja, hogy mennyire sokoldalú és izgalmas színésznő.

Ahogy említettem, aki egy minden ízében történelmi hitelességre törekvő, szimplább kosztümös filmre vágyik, valószínűleg csalódni fog, de a Fűző ettől csak izgalmasabb lesz. Az egyetlen, de számomra szignifikáns hibája, hogy érzelmileg nem tudott magára hangolni az utolsó harmadot leszámítva. Többet láttam volna Sissiből akár anyaként, de a szolgálóival való kapcsolatát is lehetett volna mélyíteni, pláne a zárás fényében. Így is különleges és emlékezetes darab egy olyan vonalon, mely izgalmassá tud tenni egy földhözragadtabb koncepciót, de például a Spencerhez nálam nem volt képes felérni.

A filmet a miskolci CineFesten láttuk.