Hirdetés

Godzilla II: A szörnyek királya - Kritika

|

Godzilla kapott egy igazi hollywoodi látványfilmet, annak minden erényével és vállalhatatlan butaságaival együtt.

Hirdetés

A 2014-es Godzilla nem tudta levetni magáról az esztelen látványorgiákat rendre visszatartó láncokat, néhány brutálisan jól kinéző és hangzó jeleneten kívül pedig nem is érdemes emlékezni Gareth Edwards filmjére. Minden reményem ellenére a Godzilla II - A szörnyek királya csak és kizárólag abban tudott feljebb lépni, amiben elődje sem vallott kudarcot. A vállalhatatlan dramaturgiai klisékből, a rémisztően idegesítő karakterekből és a szájukba adott döbbenetesen kínos sorokból pedig annyira sokat sűrítettek bele a bő kétórás produkcióba, hogy sikerrel fogták vissza Godzillát attól, hogy nem csak a szörnyek, de a szörnyfilmek királya is lehessen.

Hirdetés

Bízok benne, hogy nem kell már tisztázni és előre leszögezni, hogy mit is vár a néző, de még a - mára már szitokszóvá érett - kritikus is egy olyan filmtől, amiben mindenféle istenként tisztelt őshüllő, molylepke meg egyéb bestia csap össze. A Godzilla II pedig, ha ez minden vágyunk, akkor a rajongók Mekkája lehet, hiszen sikerrel vezeti be a különféle Titánokat a Kong: Koponya-szigettel is bővített világba. Abszolút minden adott ahhoz, hogy nagybetűs moziélményként élhessük meg a relatíve tapasztalatlan Michael Dougherty által dirigált alkotást. Szerencsére ez több ízben is megtörténik, ám ami a néhány földrengető jelenetek között történik, az tipikusan és pontról pontra az, amit Hollywoodnak már legalább 20 éve ki kellett volna nőnie. Persze, ezt sok esetben le lehet nyelni, én a mai napig magabiztosan állítom, hogy a 2013-as Tűzgyűrű (aminek szerencsére sosem készült el a folytatása, khm) az egyik, ha nem a legjobb példája egy igazi kaidzsúkkal megpakolt látványfilmnek, ami közel tökéletesen balanszírozott azon a "komolysági-skálán", amin a Godzilla II teljesen megbukik.

A sztorit a manapság (helyesen) divatossá vált probléma mozgatja, miszerint az ember a Föld rákja, és mind a bolygó, mind a faj hosszútávú túléléséhez drasztikus változásokra van szükség. A Godzilla II válasza minderre az, hogy engedjük szabadjára a föld mélyében szunnyadó Titánokat, és ők elhozzák majd az egyensúlyt - ha már Thanosnak nem sikerült. A körítés és a gondolat önmagában még értékelendő is, a gyakorlatban mindez azonban rövid időn belül komikussá válik, főleg úgy, hogy Dougherty filmje érthetetlen módon próbálja komolyan venni magát. Tisztában vagyok vele, hogy egy echte szörnyfilmben balgaság lenne a logikát és rációt keresni. Az viszont hatalmas probléma, amikor a műfaj adott képviselője olyan otromba baromságokkal és vállalhatatlan párbeszédekkel dobálja szüntelen a nézőt, amik még a leggigászibb jelenetek közepén is kirántják az élményből. Teszi mindezt totál feleslegesen, mindannyian sokkal jobban jártunk volna, ha akár a Tűzgyűrű egybites cselekményéhez hasonló, többnek tűnni nem akaró konfliktust kapunk, de még azzal is bőven kiegyeztem volna, ha gyakorlatilag nem szólal meg emberi karakter a vásznon - ugyanis egy számottevően erősebb produkció lehetett volna így a Godzilla II-ből, bármilyen hihetetlenül is hangzik.

Mindannyiunk Tizenegye, szegény Millie Bobby Brown is egy annyira természetellenes, a legalapvetőbb emberi logikával szembemenő karaktert kapott, amiről elképzelni nem tudom, hogy maradhatott bent egy forgatókönyvben. Görcsösen erőlködik a film, hogy ne csak egy végtelenül menő látványorgia legyen, hanem valami eposzi teremtéstörténet, ez pedig összességében nagyon csúnyán rányomta a bélyegét a végeredményre. Ez pedig azért kifejezetten szomorú, mert ami a legfontosabb s egyben a legnehezebb is, azt úgy odarakja elénk a Godzilla II, mint ahogy azt műfajtársai korábban talán még soha. Ha valakit meg kellene győznöm arról, hogy az IMAX 3D miben képes hozzátenni a filmélményhez, akkor azzal kérdés nélkül a szörnyek királyának aktuális pusztítását nézetném meg. A látvány tekintetében végig egy következetes, magas szintet nyújt a Titánok összecsapása. Ám amikor a szemkápráztató vizuális effektusok, az elementális erővel szóló hanghatások és a hasonlóan jól sikerült, az eposzi hatást hitelesen hozó zenei taktusok összhangba kerülnek, akkor igenis megfeledkezünk arról a körítésről, amit egy kisiskolás csoport is megírhatott volna - egészen addig, amíg az adott jelenetből ki nem zökkentenek egy fájóan kínos egysorossal.

Ghidorah mitikus megjelenése, a "tűzdémon" vulkanikus belépője, vagy épp a kipattintott Godzilla ikonikus, századjára is hidegrázós üvöltése egyaránt egy mérnöki csoda. Ezt pedig muszáj észrevennünk és kellően értékelnünk, mert hiába a már-már kriminálisan bugyuta forgatókönyv, amit a Godzilla II-n dolgozó technikai csapat letett az asztalra, az páratlan, és megérdemli, hogy az erre fogékony nézők IMAX-ben tapasztalhassák meg. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az Akadémia vajon díjazni fogja-e a filmet abban az alaphangon három (technikai) kategóriában, amiben nem sok vetélytársa van jelenleg a japánok kedvenc bestiájának - ha van egyáltalán. Ezzel együtt igazán nagy csalódás, hogy a minimum féltucat Titánnal belebegtetett gigászi armageddon valójában soha nem történt meg, az érdemi küzdelem kizárólag Godzilla és Ghidorah között zajlik, amibe mindössze néhány snitt erejéig szólnak bele a többiek. A film csúcspontját is igen nehéz belőni, talán mert nem is volt, hiszen egyértelműen érezni annak lezárásából is, hogy a Warner Bros. még csak most kezdett bele a saját szörnyuniverzumába, ami a Godzilla II-ben látott világméretű pusztítás és a majdhogynem Istenné avanzsált címszereplő után mégis hogyan és merre tudna továbbhaladni. Tény, látván a mostani film hozzáállását az ilyesfajta kérdésekhez, valószínűleg ez közel sem akkora dilemma a stúdió számára, mint ahogy azt én hinni szeretném.

A Godzilla II - A szörnyek királya előtt abszolút ott állt a lehetőség, hogy a műfaj egyeduralkodójává válhasson. A magát indokolatlanul komolyanvevő forgatókönyv, de még az audiovizuális orgazmussal felérő jeleneteket is megtörni képes, vállalhatatlan dialógusok ellehetetlenítették a filmet ettől - a hollywoodi kliséket és a roppant fárasztó dramaturgiai berögződéseket pedig rég vitték már ennyire túlzásba az Álomgyárban. Ám ha valaki oda van a látványfilmekért, és még sosem járt IMAX-teremben, akkor itt a tökéletes alkalom - öreg barátunk ugyanis megérdemli, hogy teljes pompájában láthassuk, hallhassuk.

Godzilla II: A szörnyek királya

Kinek Ajánljuk
  • Azoknak, akik el tudják viselni a fájdalmas párbeszédeket és cselekményt a döbbenetes látvány kedvéért.
  • Akik egy mesteri audiovizuális orgiára vágynak.
  • Akiket nem zavar, ha egy film csak jeleneteiben tud igazán működni.
  • Akiknek mindegy, hogy kaidzsú, titán vagy szörny – csak üvöltsön!
Kinek Nem
  • Akiket a világból is ki lehet kergetni a hollywoodi klisékkel és az ostoba egysorosokkal.
  • Akiket kizökkent, ha egy ilyen film indokolatlanul komolyan veszi magát – még a kínos poénjaival együtt is.
  • Akiket nem lehet lekenyerezni a látvány és hanghatások élenjáró kettősével.
  • Akik eddig sem értették, mit lehet szeretni Godzillában.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.