Érdekes, ha megvizsgáljuk a popkultúra képregényes szeletének "világvárosait", akkor leggyakrabban mindig ugyanannál a kettőnél lyukadnak ki az emberek, még azok is, akik nincsenek tisztában a színes kis kockák tartalmával. New York nem csupán a világ, de valószínűleg az egész galaxis fővárosa, amelyben ha nem a Sötét Zsaruk járőröznek, akkor garantáltan a természeti katasztrófák és földönkívüli inváziók mellett szuperhősök csatározásainak, világmegmentéseiknek adnak helyet jellegzetes felhőkarcolói. Itt tengeti (és lengeti) napjait a közkedvelt és barátságos Pókember, itt láttatja az igazságot Daredevil, itt tanyázik a Fantasztikus Négyes és a Bosszúállók csapata és még hosszasan lehetne sorolni. Igazi, színes forgatag, ahova geekek és nem-geekek is szívesen látogatnak el a világ minden tájáról. Ellenben a popkultúrába beitta magát egy olyan képzeletbeli település, amely hogyha létezne valamelyik filmen/sorozatban/képregényben látott formájában, akkor is 7 mérföldes körzetben elkerülné mindenki, aki csak teheti, mert nem akarja, hogy még a naplemente előtt megkéseljék, felgyújtsák, elrabolják, vagy csak egyszerűen mosolyt kanyarítsanak a csini pofikájára.
Ez Gotham. Az emberi dekadencia, a romlottság és a bűn modern kori, jelképes fellegvára, mindez pedig Amerika szívében. Nem csoda, hogy egy ilyen környezet hív életre egy olyan öntörvényű antihőst, mint amilyen Batman. Viszont mire Bruce Wayne eljut odáig, hogy magára öltse a jól ismert maszkot és köpenyt, addig nem áll meg az élet (no meg az elhalálozás) Gothamben, ami sorra termeli ki a betegebbnél betegebb, romlottabbnál romlottabb elméket. Van, aki beleszületik ebbe a rothadó mocsokba és van, akit leránt a fertő, ami - mint tudjuk - nyúlik olyan mélyre, hogy egyesek meghalnak hősként, vagy megérik a saját gonoszságukat.
Nem hiába jöttem Christopher Nolan mesterműve, A sötét lovag klasszikusának nemes passzusaival, ugyanis Nolan trilógiája előtt hiába akadt számtalan feldolgozása a köpenyes igazságosztónak, a filmkészítők nem igazán mentek bele abba az - amúgy eléggé nyilvánvaló - kérdéskörbe, hogy Gotham korrupciótól és bűntől átitatott, rothadó lelke hívta életre Batmant. Díszlet volt csupán, semmi több, Tim Burtonnél éppen úgy a főhős éjfekete kelléke, mint annak cool kütyüi, Joel Schumachernél pedig hasonlóan hivalkodó, neonszínes forgatag, mint mellbimbó a jelmezen. Ha a rendőrség nem vívna szélmalomharcot nem csak a bűnözőkkel, hanem a gyilkos és velejéig korrupt rendszerrel magával is, akkor a Sötét lovag sohasem születik meg. Nolan ezt szépen végigvitte a filmjeiben, viszont értelemszerűen Batman nemeziseinek csarnoka és remek eredettörténeteinek lajstroma van akkora, hogy az nem bírt el három filmet.
Valahonnan innen indult Bruno Heller (A mentalista) sorozata, a Gotham 5 évvel ezelőtt, amelynek szerencsére megadatott az, ami manapság kevés szériának: a hivatalos kasza után egy (menet közben 2 résszel kiegészült) fél évaddal tehetett pontot története végére, ami éppen úgy szólt Gordon nyomozó és Bruce Wayne egyfajta révbe éréséről, mint a rosszfiúk és rossz lányok megérkezéséről oda (egynémelyüknek egyfajta rehabilitáció kíséretében), ahonnan és ahogyan őket a legendáriumból ismerjük. Ez az út viszont eme időszak alatt egyértelműen göröngyös volt, ami a végére lejjebb eresztett ugyan, de mindvégig szórakoztató tudott maradni, minden olcsósága és bosszantó marhasága (mint például szereplői rendszeres feltámadása) ellenére is.
A Gotham egyik legfőbb problémája az 5 évad alatt már önmagában az volt, hogy egy országos csatornán (Fox) futott valamelyik kábel, vagy streaming szolgáltatás helyett, a koncepciónak pedig nem igazán tett jót az évi 20-22 rész, meg az ebből fakadó, egy részre jutó költségvetés. Rendszeresek voltak a freak-a-weak epizódok (amelyek ennyi nemezisnél csak részben voltak indokoltak), valamint az ebből is fakadó olcsó, gagyi húzások, csakhogy egyértelműen életben tartsanak olyan szereplőket, akik Batman számára meghatározóak. Ugyanakkor rengetegszer még így is túlzsúfolt volt egy-egy évad, már ami a felvetett ötletek, nemezisek szálát illette.
Viszont egyértelműen számos olyan erényt lehetett a Gotham számlájára írni, ami nem egy, lényegesen nagyobb nézőszámmal és kultusszal (no meg büdzsével) rendelkező sorozatnak a javára vált volna. Az egyik, hogy nagyon hamar és váratlanul képes volt szálakat, akár évad közepén, vagy még előbb lezárni, ahelyett hogy rétestészta módjára nyújtotta volna őket, a másik pedig, hogy a koncepciójához mérten nem finomkodott és olykor olyan mértékű brutalitás is megmutatkozott (mindenféle öncélúság nélkül), ami egy kábelen futó sorozatnak is a dicsőségére vált volna. (Igen! Most többszörösen is rád nézek, Trónok harca!) A Gotham legnagyobb erénye, hogy évadról évadra képes volt tanulni a hibáiból és szórakoztatóbb, egységesebb évadokkal előrukkolni, ami egyértelműen a negyedik szezonnal ért el a csúcsára, még ha az azt megelőző harmadik szórakoztatóbb is volt számos szempontból.
Az ötödik (fél)évad már értelemszerűen nem tudta mindezt hozni, több szempontból sem. Pedig a senki földjévé váló Gotham alapjáraton egy izgalmas közeget teremtett a színre lépő Bane-nel, de az igazán erős átívelő szál hiányzott és karakterekkel (Ed és Lee) nem tudtak hosszú részeken keresztül mit kezdeni. Plusz a 10 részesként meghirdetett, majd 2 epizóddal kibővített szezonon tisztán érződött a toldás: a Barbarát alakító Erin Richards rendezői debütálásaként aposztrofált (és a Gordont játszó Ben McKenzie által írt) Jim Gordon tárgyalása, vagy a záró epizód 10 évet ugró fan service-e érezhetően kilógott az összképből koncepciójában és megvalósításában egyaránt, még úgyis, hogy utóbbi záró momentumai, vagy gonoszainak jól ismert alakjának elnyerése hidegrázós tudott lenni.
Ha pedig már a gonoszok szóba kerültek: akárcsak a Batman-legendáriumnak, úgy ennek a sorozatnak is egyértelműen ők adják igazán a savát-borsát. Noha minden figurának eme 5 szezon alatt voltak kisebb-nagyobb kilengései, érdektelenségbe futó szálai (hogy például a már emlegetett Ed és Lee szálát említsem), mindegyikük szép ívet járt be. Még a sokat (joggal) ostorozott Gordon cserkészfiú központi figurája is, amire csak rájátszott Ben McKenzie nem túl erős alakítása. Viszont Gordonnak jót tett, hogy morálisan a harmadik szezontól elkezdték (vagy inkább megpróbálták) árnyalni és az utolsó két szezonra a karakter is eljutott oda, hogy McKenzie szűk eszköztára, valamint Gordon addigra kialakult szikársága tökéletesen rezonált egymással, amit Donal Logue jobbára cinikus humorral felvértezett Bullockja oldott, akinek az utolsó szezonokra szintén jutott pár emlékezetesebb jelenet néhány frappáns egysorosnál. Nem beszélve arról, hogy mellőzték a Lee-vel való (Morena Baccarin a kezdetektől fogva egy erős, céltudatos női figurát alakított), egyre unalmasabb csiki-csukiját, amiben az is közrejátszhatott, hogy McKenzie számos epizód rendezőjeként is kipróbálta magát és nagyon jól helyt is állt ezekben, jobban, mint színészként. Az igazi szívet melengető részeket mégis David Mazouz egyre inkább felcseperedő és céltudatosabb Bruce Wayne-je, valamint Sean Pertwee minden eddiginél nyersebb Alfredja adta. Mazouz pedig kölyökképe ellenére is évadról évadra elhitette, hogy egyszer majd ő lesz az, akitől minden bűnöző rettegni fog.
Viszont a legizgalmasabbak akkor is a gonoszai voltak a szériának, miattuk marad emlékezetes a Gotham (számos figurával élőszereplős formában most találkozhattunk először), akiknek vére és verejtéke szó szerint és képletesen is ott folyik Gotham repedezett aszfaltjaiban és romos épületeiben. A sorozat nagyon ügyesen vegyíti Burton és Nolan világképét vizuálisan is (Selina megformálója, Camren Bicondova kiköpött Michelle Pfeiffer), hovatovább még kreatívan szemezget is belőlük, tiszteleg előttük, miközben korban eléggé behatárolhatatlan marad (leginkább a 80-as éveket lehetne mondani) és képes önálló életet élni. Ez karakterisztikában a leginkább a show-t rendszeresen lopó Cameron Monaghan Joker-előképében, Jerome-ban/Jeremiah-ban volt érzékelhető: tisztán tetten érhetőek voltak rajta Nicholson és Ledger játékának a jellegzetességei (mint például előbbi harsánysága és utóbbi hanghordozása), viszont mégis képes volt a saját önálló interpretációját létrehozni, amiben a sorozatos formula mellett a már emlegetett brutalitás is közrejátszott, hogy a figura őrületének addig nem ismert tartományait ismerhessük meg. (Gondolok itt a szó szerinti arcvesztésére és a körülötte kialakult kultuszra.)
Rendszeres gonoszai közül viszont mindhárom figurának hálás szerep jutott. Erin Richards Barbarájában az volt az izgalmas, hogy a karakter teljesen más aspektusát mutathatta meg minden évadban, noha a benne rejlő potenciált éppen ezért nem igazán tudták kiaknázni. Robin Lord Taylor Pingvinjét ugyan a sorozat egyértelműen Gordon antitéziseként alkalmazta, ugyanakkor túl is használta, rendre ugyanazokat a köröket járta a figura, amire az amúgy remek színész alkalmankénti ripacssága is rájátszott. Ellenben Cory Michael Smith Rébusza egy kifejezetten izgalmas karakter volt a kezdetektől és csupán az utolsó egy évadban nem tudtak vele érdemben mit kezdeni. Viszont addig Edward Nygma devolúciója azért is működött, mert a karakterre semmilyen téren nem nehezedtek az elődök performanszai (Jim Carrey ripacssága, mint egyetlen érdemi előkép igencsak sovány), amit a készítők is jól láthatóan felismertek. Smith pedig Taylorral ellentétben pont megtalálta azt a kényes egyensúlyt, a karakter rideg intelligenciája és harsánysága között, amitől a figura egyszer sem veszített fenyegető mivoltából. Kettejük beteges (b)románca pedig még így is a sorozat egyik legerősebb és legviccesebb összetevője, amely által fel-felsejlik ugyan az Adam West-féle sorozat camp hangulata, de sosem csap át abba, hanem amikor fel is üti a fejét, annak éjfekete humorú, kegyetlen verzióját adja, amely tökéletesen passzol Gotham eső és vér áztatta mocskához.
A Gotham persze nem feltétlenül lesz klasszikus, megkerülhetetlen sorozat és sem küllemében, sem komplexitásában nem fogják mondjuk a Netflix Daredeviljével egy lapon emlegetni. Erre a kényszerű feltámadásai mellett - amelyek közül a bődületesen rossz Jade Pinkett Smith Fish Mooney-jának folyamatos visszaráncigálását a halálból nem lehet megbocsájtani - sokszor szembetűnő olcsóságai játszhatnak rá. Ugyanakkor színészei (élükön a gonoszokkal, különösen Monaghannel és Smith-szel), valamint sajátos hangulata és nem egyszer bevállalós történetmesélése simán titkos kedvencévé avathatja sokaknak, amihez még Batman-rajongónak sem kell feltétlenül lennie az embernek.