A 2017-es AZ remek fogadtatása elindított valamit Hollywoodban, ugyanis a stúdiók azóta sorra veszik elő a 80-as, 90-es években napvilágot látott klasszikus horrorfilmeket, hogy aztán azokat a modern kor igényeire szabva, néhány esetben pedig teljesen újragondolva ismét a mozikba küldhessék néhány millió zöldhasú reményében.

Egészen addig nem is lenne különösebb probléma az effajta üzletpolitikával, amíg a minőség terén képesek lennének megütni legalább a fentebb említett bohócos horror vagy a tavaly napvilágot látott Halloween szintjét, azonban amíg ez nem következik be, addig jobban járunk, ha csak nagyon óvatosan közelítünk az olyan alkotásokhoz, mint például a Mark Hamill nevével fémjelzett Gyerekjáték remake. Fontos leszögezni, hogy már az eredeti Gyerekjáték sem tartozott feltétlenül a legigényesebb horrorfilmek közé, de fogalmazhatnék úgy is, hogy a slasher műfaj egyik jobban sikerült darabja volt, ami bőven képes volt teljesíteni a hozzá fűzött elvárásainkat. Ennek fényében meglehetősen bátor húzás volt ismét előrántani a gyilkos bábú történetét, elvégre valóban jó darabolós horrort készíteni már nem feltétlenül gyerekjáték.

Természetesen, ahogy azt egy remake-től elvárjuk, itt is csavartak egyet az alapfelálláson, így Chucky-t ezúttal nem egy természetfeletti erő, hanem a modern technika csodája, valamint a vadkapitalizmus kegyetlen gépezete kelti életre, ami mai szemmel nézve jóval befogadhatóbbá teszi a későbbiekben "valódi" mészárszéket rendező baba eredetét. Az új Chucky-t ugyanis úgy tervezték meg, hogy egy valamire való okoseszközhöz méltóan lényegében az összes kütyünkkel képes legyen kapcsolatot létesíteni, így a kis rémség keze az okostelefonoktól elkezdve a biztonsági kamerákon át szinte mindenhova elér, ezért joggal gondolhattuk, hogy a friss trükkök néhány valóban kreatív halálesetben csúcsosodnak majd ki.

Elvégre mennyire para lenne már, ha egy mobiltelefon képernyőjén keresztül szemlélhetnénk, ahogy a gyilkos éppen válogatott módszerekkel végez a gyanútlan áldozatával? Amennyire jól hangzik ez papíron, annyira nem működik ez a nagyvásznon, ugyanis a készítők valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem igazán voltak képesek felismerni az egyébként remek alapötletben rejlő szinte végtelen számú lehetőséget. Márpedig Chucky ámokfutásának első áldozatait még egészen kreatív és szórakoztatónak mondható módon éri el a végzet, azonban a játékidő előrehaladtával ebből is körülbelül annyi marad, mint az ünnepi pulykából a hálaadási vacsora után.

Sajnos a helyzeten a sokszor unott és "mit keresek én itt" pofával kamerába néző emberi szereplők sem segítenek sokat, ami az amúgy kifejezetten tehetséges Aubrey Plaza esetében rendkívül szomorú, akit a forgatókönyvírók képesek voltak a tipikus egyedülálló anya szerepére beosztani, akinek az itt nyújtott színészi teljesítményéről sokat elmond, hogy még az életre kelt és unalmában embereket daraboló játékfigurában is több életet véltem felfedezni. Ez pedig annak a fényében igen nagy szó, hogy Chucky külleme olyan gagyi és olcsó érzetet kelt, hogy a vetítés alatt többször is megfordult a fejemben az a gondolat, miszerint erre a figurára melyik hollywoodi producer mondta azt, hogy ez így frankó lesz? Mert az alacsony költségvetéssel rengeteg módon lehet trükközni - pláne egy horrorfilm esetében -, így felfoghatatlan számomra, hogy miért pont a címszereplőből kellett kispórolni a nehezen összeszedett dollárokat. Nem járt jobban az amúgy szintén jóval többre érdemes Brian Tyree Henry sem, akinek sikerült eddigi karrierjének talán legcikibb alakítását összehoznia a jópofiskodó szomszéd zsaru szerepében, amelynél csak az általa elsütött poénok minősége volt kegyetlenebb.

A kegyelemdöfést azonban mégsem az eddig taglaltak, hanem a mozi utolsó húsz perce viszi be, amely egy olyan szinten ötlettelen és mindenféle kreativitást mellőző módon vet véget Chucky kicsit sem mesés délutáni kalandjainak, hogy arra nincsenek szavak. Vagyis lennének, de azok nyomdafestéket nem tűrő tartalmuk miatt inkább megkímélném tőle a mélyen tisztelt olvasókat, elvégre Chucky-val ellentétben jelen sorok írója tudja, hol vannak azok a bizonyos határok. A Gyerekjáték tehát jött, látott és ismét sikerrel adott újabb ékes bizonyítékot arra, hogy az olcsó utánzatoknak bizony még mindig híg a leve.