Akkori kritikámban sem rejtettem véka alá, hogy a klasszikus Halloween-franchise 2018-as rebootolása piszkosul meglepett. Egyáltalán nem nevezném magam a széria rajongójának, sőt, szerintem kifejezetten rosszul öregedik John Carpenther műfajteremtő alkotása, ám a David Gordon Green rendezte folytatás remekül (ámde közel sem hibátlanul) modernizálta a slasher horrorok egyik, ha nem a legikonikusabb darabját. A Halloween a maga egyszerűségével, a bájos és kevésbé bájos bugyutaságaival, de főleg kifejezetten magas technikai színvonalával lehelt életet egy már-már halottnak hitt franchise-ba. Michael Myers története azonban közel sem ért még véget - ahogyan azt már megszokhattuk -, a megtestesült gonosz pedig újból visszatért Haddonfield kisvárosába, vele együtt pedig a mozikba.

A Gyilkos Halloween közvetlenül az előző felvonás zárópillanatait követően veszi fel a fonalat, amikor is Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) abban a kellemes tudatban van, hogy végre valahára a másvilágra küldte a maszkos gyilkost. Ám nem egy égő ház fogja Michael útját állni, aki a segítségére siető tűzoltók áldozatos munkáját néhány fejszesuhintással díjazta. Hova máshova is vehetné az irányt a gyilkológép, mint ahol minden elkezdődött, Haddonfieldbe. Joggal gondolhatjuk, hogy a recept már előre meg van írva a széria filmjeinek: Halloween éjszakájára fordul a naptár, Michael elszabadul, el tesz láb alól néhány gyanútlan kertvárosit, majd szépen elvonul téli álmára, aztán pedig jövőre a ciklus megismétlődik. David Gordon Green azonban ezzel a címmel sem tucatfilmeket szeretne gyártani, ez egyértelműen érződik a Gyilkos Halloween alapján, ami számos új ötlettel és egy kifejezetten bátor gondolattal igyekezett újítani a klasszikus sémákon - nagy kár, hogy szimpatikus vállalásaiból végül kihátrált.

Ugyan írásaimban rendre kerülöm a legenyhébb spoilereket is, a Gyilkos Halloween kapcsán azonban muszáj érintenem a film cselekményének egyes pontjait, annak érdekében, hogy beszélni tudjak arról, miben is más ez a Myers-ámokfutás, mint az előzőek. Először is: a széria talán legerősebb, de biztosan az egyik legérdekesebb nyitányát kaptuk meg, ami nem csak egy visszautalás erejéig, de ténylegesen visszarepít minket 1978-ba, amikor először láthattuk, ahogyan Michael visszatér szülővárosába, hogy megkezdje vérontását. A hosszas, igazán hangulatos és autentikus flashback kiegészíti pár adalékkal az eredeti film hátterét, egyúttal személyes kötődéssel és motivációkkal ruházza fel a Gyilkos Halloween által mozgatott figurákat. A tudtunkra adja a film, hogy nem csak Laurie-t kísérti még mindig múltja és Michael "szelleme", de az áldozatokon túl sokakon maradandó sebet ejtett a tragikus éjszaka. Többek között az a kissrác is visszatér, immáron felnőtt férfiként, akire még Laurie vigyázott az első rész eseményei során - kár, hogy ez a cselekményben mindössze egyetlen mondat erejéig volt lényeges. Nem véletlen az effajta visszanyúlás a régebbi karakterekhez,  hiszen a Gyilkos Halloween legnagyobb dobása, hogy Haddonfield lakói felveszik a kesztyűt Michaellel szemben, mert egyszer s mindenkorra le akarnak számolni a gonosszal.

Mindenki döntse el magának, hogy valósszerű vagy inkább zavaró-e az, hogy egy ilyen jellegű filmben egytől-egyig minden karakter totál inkompetens. Szóval ha valaki attól félt, hogy a felbátorodott haddonfieldiek miatt kevesebb lesz a brutális kivégzésekből a filmben, az megnyugodhat. A koncepció egyébként tök izgalmas, ahogy az általa megteremtett atmoszféra is újszerű, és jól áll a Halloweennek, viszont a gyakorlatban alig-alig változtat a film dinamikáján mindez. Sőt, ha változtat is, inkább negatív irányba, ugyanis a kifejezetten erős kezdés után a cselekmény középső része feltűnően leül, amit az első résznél például egyáltalán nem tapasztaltam. Korábban utaltam egy bátor húzásra, ami éppen pont a film második harmadában történik: egy egészen meglepő, és legalább annyira tragikus szál kavarta fel a történéseket, aminek során a Michaellel szembe szegülő embertömeg önuralmát elveszítve, csordába tömörülve belekóstolhatott abba a gonoszságba, ami a sápadtarcú gyilkost is tüzelheti. Egy a Halloween-filmektől nagyon szokatlan jelenetsorról beszélünk, ami hosszú ideje először csempészett valódi horrort a szériába, mely talán nem minden rajongónak fogja elnyerni a tetszését, én mindenesetre díjazom, hogy Gordon Greenék meglépték ezt a meglehetősen társadalomkritikus húzást. Azt már viszont kevésbé értem, hogy mindennek mi értelme volt, ha szinte azonnal kukázva lesz ez az egész: gyakorlatilag fél jelenet alatt felejtették el a karakterek, s maga a film is azt a tragédiát, amit arányaiban egész hosszan épített fel előtte.

Az előbb nehezményezett kettősség a Gyilkos Halloween összes innovációjára ráhúzható nagyjából. Érezni és látni is a filmben, hogy tele van a korábbiakhoz képest új gondolatokkal és szándékokkal, melyeket aztán valahogy mégsem tudja érdemben kiaknázni. Ez a lassúcska, erőtlen második harmad után az ütős fináléban is felütötte a fejét, ahol abszolút benne volt a filmben egy olyan emlékezetes leszámolás, amit örökké emlegettek volna a rajongók. A katarzis viszont elmaradt, amivel a legnagyobb gond, hogy az egy következetlenül, de minimum furcsán megvágott jelenetsor formájában okozott csalódást, ahol igazán kiütköztek a franchise azon gyermekbetegségei, amit mindmáig nem tudott kinőni a széria. Itt jegyezném meg: ha valaki érzékeny az olyan fajta logikai bukfencekre, hogy miért nem lőnek bele pár extra golyót, vagy szúrják le még egy-kétszer a karakterek Michaelt, miután földre került, azok messziről kerüljék el a Gyilkos Halloweent. 

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, inkább voltak problémáim az új Halloweennel, mintsem hogy tetszett volna. Ez akkor lenne igaz, ha a film a szimpatikus buktái mellett nem lenne jó mind abban, amiért a Halloweent szeretjük. Nagy szerencsénkre nem erről van szó, mivel Gordon Green slasherje még mindig nem pusztán kategóriája, de megkockáztatom, a horrorzsáner egyik legjobbja, már ami a film megcsináltságát illeti. Az új Halloween-filmeket egy olyan remekül kitalált és még jobban megvalósított fényképezés emeli fel, mely önmagában meghatározza, mennyire működnek a produkció legfontosabb jelenetei. A kidíszített, olykor ködbe burkolódzó Haddonfield utcáinak pásztázása, vagy épp Michael legbrutálisabb öléseinek hatásfoka szinte teljes egészében a Gyilkos Halloween operatőri munkájától függenek, ami végig, következetesen magas minőségben történik. Michael karakterére erős túlzással mondhatnánk csak azt, hogy kettőnél több dimenzióval bírna, ám a film hangulatvilága, brutálisan jó beállításai, na meg John Carpenter újragondolt, zseniális dallamai egészen különleges erővel ruházzák fel a legendás figurát és azt a mítoszt, amit a Gyilkos Halloween becsülettel igyekezett kibővíteni. Az előző felvonás kapcsán az egyik legnagyobb hiányérzetemet a gore és brutalitás relatív visszafogottsága szülte, ami itt - ha nem is maradéktalanul, de - kiengesztelésre került, ugyanis alaposan megjött Michael kedve az olyan fájdalmas csonkításokhoz, amit ettől a szériától elvárnánk. Abszolút működik ilyen téren a film, bár a már sokat emlegetett középső szegmens szinte mentes az ilyen jelenetektől.

Eddig is lehetett tudni, de a lezárás hiánya most aztán tényleg megerősítette, hogy David Gordon Green Halloween-rebootja hamarosan trilógiává bővül, ami előtt ott a lehetőség, hogy az első két rész hibáiból tanulva, és azok minden erényét átmentve egy közel tökéletes finálé készüljön el. A Gyilkos Halloween minden igyekezetének ellenére, úgy érzem, pár fokkal gyengébbre sikeredett mint elődje, aminek okát főleg a bátor ötletei elől való visszatáncolásban kereshetjük. Ott volt a potenciál abban, hogy egy más fajta Halloween szülessen meg az elmúlt bő 40 évhez képest. Bennem viszont felmerült a kérdés, hogy szükséges-e továbbgondolni egy olyan franchise-t, ami valójában épp mindig a koncepcióját jellemző egyszerűséggel tudott hatást kifejteni. Magam sem tudom erre a választ, és ezért is vagyok nagyon kíváncsi arra, hogyan zárul ez az új trilógia - ugyanis David Gordon Green harmadik filmjén fog múlni a verdikt.