42 év. Ennyi telt el azóta, hogy Harrison Ford először vette magához az ikonikus barna kalapot és ostort Az elveszett frigyláda fosztogatóiban, amivel megszületett a filmtörténet egyik legkedveltebb és legismertebb főhőse. Spielberg igazi, időtálló klasszikust teremtett ezzel a mozival és karakterrel, még úgy is, hogy azóta sem tudta megugrani az első résszel oly magasra emelt lécet a franchise-ban. Kedvenc régészprofesszorunk ugyanis születése óta hullámvasúton utazik, hiszen egymást váltották a jó és a rossz - vagy legalább felemásra sikeredett - Indy-filmek.
Legutóbb 15 éve találkozhattunk a karakterrel A kristálykoponya királyságában, amely jó pillanatai ellenére egyértelműen a széria leggyengébb darabja lett. Így reménykedhettünk abban, hogy a sorminta alapján ezúttal egy jó Indy-kalandot kapunk. Amihez minden adott is volt: Ford utoljára, de ismét visszatért a szerepbe, rendezőnek megkaptuk James Mangoldot (Logan, Az aszfalt királyai), főgonosznak pedig Mads Mikkelsent. A sorminta azonban sajnos megszakad: A sors tárcsája ugyanis egy fájóan középszerű, néhol pedig kifejezetten lustán megírt film lett.
A történet szerint 1969-ben járunk: az Apollo-11 űrhajósai épp most tértek vissza a Holdról, egész Amerika lázban van emiatt - kivéve Indy-t, aki egy igazi őskövület ebben a korban: magába forduló, iszákos, életunt tanárként tengeti napjait. Egy lépés választja el a nyugdíjtól, de nem igazán érdekli őt sem ez, de igazán semmi más sem a világon. Egészen addig, amíg régen látott keresztlánya, Helena (Phoebe Waller-Bridge) bele nem keveri őt egy ereklye-vadászatba Arkhimédész egyik találmánya, az ősi Antiküthéra után, amelyre egy náci rakétatudósnak, Jürgen Vollernek (Mads Mikkelsen) is fáj a foga. Meggyőződése ugyanis, hogy a tárgy képes átírni a történelem menetét, vagyis ennek segítségével győzelemre vihetnék a náci Németországot a második világháborúban.
A film kifejezetten bíztatóan indul. A 15-20 perces prológus során kapunk egy izgalmas és szórakoztató akciószekvenciát egy visszafiatalított Harrison Forddal a világháború utolsó évében, amikor a nácik által összelopkodott tárgyakkal megpakolt vonatról igyekeznek visszaszerezni egy tárgyat akkori kollégájával, Basil Shaw-val (Toby Jones) - aki nem mellesleg Helena apja. Basil szerepe kicsi, ám annál szórakoztatóbb, jól működtek együtt ugyanis a vásznon Forddal, meg volt köztük az összhang és a dinamika. Kár, hogy nem kapott több játékidőt. Maga az akciójelenet pedig végig hozza a régi Indy-hangulatot, még annak ellenére is, hogy a készítők itt is az éjszakába/füstbe burkolózó látványt választották a helyenként megkérdőjelezhető minőségű CGI elrejtésére.
És ha már effektek: a fiatalítás szintén jól nézett ki, egy bizonyos pontig. Amikor nem kell mozognia a karakternek, addig meghökkentően valóságos az összkép, és simán elhiszi az ember, hogy amit látunk, az valóság. De amint mozgásba vagy akcióba lendül, már jön is a gond: furcsa, picit eltorzult, és uncanny lesz az összhatás.
Ezt követően ugrunk vissza a jeleneként szolgáló '60-as évekbe, innentől kezdve pedig szép lassan totális középszerűségbe süllyed a film. Jelenetről jelenetre vánszorog cselekmény, bármiféle feszültséget és izgalmat mellőzve, unalmas és egybites karakterek tűnnek fel a semmiből mondvacsinált vagy egyáltalán ki nem derülő motivációkkal. Ritkán ugyan, de néhol pedig egészen banális hibát vétenek a készítők, amikre nincs épkézláb magyarázat, miként maradtak benne a végleges verzióban. Kedvenc példám erre, amikor egy nyüzsgő helyen Indy egy autó sofőrjét leüti, kidobja őt a járműből az útra, majd beszáll a helyére, hogy másodpercekkel később a hátsó ülésre beüljön mögé nem egy, de mindjárt két rosszfiú is. Akik szemmel láthatóan semmit nem vettek észre az előttük történő dologból.
Az akciókból pedig egytől-egyig hiányzik a kreativitás és az egyediség: ismétlődnek, egyáltalán nem izgalmasak, és még látványra sem nyújtanak semmi kiemelnivalót. Kifejezetten vicces nézni a nyolcvanévesen akciózó Fordot, akitől nem várható el, hogy ugyanazt tudja csinálni, amire fiatalon képes volt. De mégis erőltetik, és amikor ő akciózik, az olyannyira karikatúraszerű, hogy egy pillanatig sem tudja komolyan venni az ember.
A történet ráadásul túlságosan hosszú. Nincs megtöltve elég érdemi történéssel, sokszor leül a cselekmény, és mindennek tetejébe komolyan vehetetlen rosszfiúkat kapunk: igen, sajnos Mads Mikkelsent ezúttal is sikerült elvesztegetni egy filmben. Nem a játékával van baj, hiszen ezt is kisujjból kirázta a dán színész. Hanem, hogy teljesen alulírták. Se emlékezetes pillanata, se érdekes interakciója karakterekkel, vagy valami tekintély parancsoló kisugárzása nincs. Az általa megformált Dr. Voller nem kap elég képernyőidőt ahhoz, hogy igazi fenyegetést nyújtson, Boyd Holbrook a jobbkezeként pedig még ennél is sutább volt, egy odahelyezett bábu is képes lett volna ugyanazt hozni, mint ő. Egyedül Thomas Kretschmann náci ezredesének képében kapunk egy valódi, kézzel fogható fenyegetést a nyitány során.
Az a szomorú, hogy mindezeket leszámítva a filmmel önmagában nincs akkora baj. Egy tisztességesen megcsinált iparos munka, egy nagyon drága délutáni matiné, amit teljesen áthat a nosztalgia. De egy Indiana Jones-nak nem ennek kéne lennie. Pont azok hiányoznak belőle, amik a legfontosabbak: a lélek, a jó karakterek, és egy jó történet, amivel el mertek volna szakadni a korábban látottaktól. Ehhez lehetőségük lett volna például Jones tönkrement magánéletét felhasználni - ami tragédiát és drámát is hordoz magában. Ehelyett csak pár mondatos háttérinfóként csepegtetik el ezt a nézőnek, sőt, a legvégén konkrétan zárójelbe is teszik az egyik részét teljesen a semmiből előhúzva a kalapból, bármiféle előzmény vagy magyarázat nélkül, hogy miért is jött ez a "fordulat".
Vagy ott volt erre Helena, akit én mostanáig nem tudok hova tenni. Phoebe Waller-Bridge karakterével - annak ellenére, hogy a második főszereplője a történetnek - nem igazán tud mit kezdeni a film. Egyszerre van bemutatva Indiana Jones utódként és egy konkrét antihősként, a baj ezzel viszont az, hogy oda-vissza ugrálnak a karakter e két bemutatása között, amitől zavaros és fókuszát vesztett lesz az egész. Indyvel ellentétben ugye ő arra akarja használni a tudását, hogy meggazdagodjon - a következményekre és áldozatokra való tekintet nélkül.
Ez papíron izgalmasan is hangzik, de minden ilyen jelenet után hamar visszatáncol a film, és nem merték továbbvinni a karaktert. Hiába az ellentétes motivációk, valamint a közös múlt Indy-vel, nem igazán ütköznek egymással, vagy alakul ki személyes dráma közöttük. Helena soha nem tépelődik egy műtárgy eladása és az apja életművének véghezvitele között; simán az egyik jelenetben így, a másikban pedig már teljesen másképp érez ezzel kapcsolatban. Phoebe Waller-Bridge játéka pedig szintén ezt a kettőséget hordozza: néhol nagyon vagány, nagyon trendi és nagyon kemény akar lenni, de csak kínos lesz helyenként, olykor viszont telitalálat a játéka. Szerintem megosztó lesz a karaktere, de ezt majd az idő eldönti.
Bár nem A sors tárcsája a széria leggyengébb darabja, de a legfelejthetőbb titulus egyértelműen az övé lesz, hiszen a film nyitányát és végét leszámítva egy totálisan középszerű és izgalommentes kaland kerekedett Harrison Ford búcsújából a karaktertől. Egyedül a nosztalgia az, amit tökéletesen hoz a film, de ez nagyon kevés. Pláne egy Indiana Jones filmtől.
Hallgass meg egy másik véleményt is:
