John Wick lassan tíz éve része a mozivilágnak, ez idő alatt pedig kis túlzással megreformálta a modern akciófilmeket. A kezdeti, szimpla bosszúval fűtött felütéstől kezdve részről-részre emelték a tétet, s a színvonal bár kicsit csökkent, azért még mindig pokoli jó móka a Rémkirállyal zúzni. Tonnaszámra érkeznek az olyan alkotások, melyek igyekeznek a John Wick vonalán mozogni és megidézni a stílusát, szellemiségét, színvonalát.

Ez persze rendre kudarcba fullad, egyedül a Senkinek és esetleg az Atomszőkének sikerült végrehajtani valamiféle bravúrt, a negyedik felvonás kapcsán pedig az tűnt a legégetőbb kérdésnek, hogy a saját kultuszához képes lesz-e felérni a franchise.

John Wick (Keanu Reeves) a szabadságáért küzd és mindent megmozgat annak érdekében, hogy kikerüljön a Kör által uralt közegből. Egy feltörekvő fiatalt, Marquis-t (Bill Skarsgard) állítják rá, hogy megfékezze, aki többek közt felszámolja a New York-i Continentalt, hogy bizonyítsa rátermettségét. Elkerülve a teljes káoszt, a felek egy párbajban dönthetik el, hogy melyikük kerüljön ki élve ebből a harcból.

Az eddigi összes részt dirigáló Chad Stahelski mindegyik folytatásnál rápakolt egy kicsit a játékidőre, így eljutottunk oda, hogy a negyedik felvonás 11 perc híján három órásra duzzadt. Ez egy olyan műnél, ahol a cselekmény kétharmada akciószekvenciákból áll, iszonyú sok. Remek példa a 2018-as, The Night Comes for Us című indonéz zsánermozi, mely ennek a műfajnak a csúcsa. Nyers, naturalista, dinamikus erőszakorgia, de egyszerűen túl sok és az utolsó harmadra már inkább fárasztónak és repetitívnek hat az összkép, mintsem élvezetesnek.

A szintén indonéz A rajtaütés második részénél viszonylag jól sikerült megtalálni a kontrasztot, így abban reménykedtem, hogy Stahelski is képes lesz hasonlóan kiegyensúlyozott maradni. Nos, ez nem feltétlenül jött be, a 169 perces hossz nagyon érződik és azon kaptam magam, hogy több helyen is untam a filmet. Mentségére legyen mondva, ez talán a címszereplő leginkább történetmesélős kalandja, noha a sztori igen vékonyka. Kezdjük ott, hogy a harmadik felvonás végén történtek csak említés szintjén köszönnek vissza, egyébként semmi súlyuk nincs, John teljesen fitt és tettre kész ismét. Országról országra járunk, a főhős útját hullahegyek jelzik és feltűnik néhány új figura.

A vak Caine (Donnie Yen) és a kutyával támadó névtelen arc (Shamier Anderson) korrektek, főleg ez előbbi, noha az indokoltnál jóval többször esnek át pálforduláson ilyen-olyan okok miatt. A fő antagonista Marquis ellenben nem több egy arrogáns alaknál, aki ki tudja miért került ebbe a pozícióba. Elvileg garantálta, hogy elintézi Wicket, ezért kvázi teljhatalmat kapott, de ennyi erővel a másik 1000 bérgyilkos is lehetne a helyében, aki korábban a Rémkirály életére tört.

Apropó bérgyilkosok. A korábbi részek ezt viszonylag a helyén kezelték, még ha akadtak is kérdőjelek, itt azonban a film csak a saját buborékjában létezik. Mindenki a Kör fennhatósága alatt áll, nem létezik rendőrség, de még a civilek is csak biodíszletként vannak jelen, nem véve tudomást a körülöttük zajló vérontásról. Nem tudom eldönteni, hogy Stahelski komolyan gondolt-e bármit, ugyanis helyenként mintha paródiába fulladna egy-egy szituáció. Utalok itt főleg az utolsó harmad autós gázolásaira vagy a lépcsős esetre, ahol nem lehet nem nevetni. Persze lehet mondani, hogy mindez kit érdekel, ha az akciók jók.

Jogos és ez valamelyest menti a menthetőt. Újfent kapunk mindent a fegyverbalettől kezdve a közelharcon át az autós szegmensig, de az utolsó harmadra már bőven bele lehet fáradni a monotonitásba. Arról nem beszélve, hogy a lövések súlya már messze nem olyan erőteljes, hála a túlhasznált golyóálló öltönyöknek. A vágatlan, felülnézetes jelenetet azonban muszáj kiemelni, az valami egészen parádés lett, ahhoz hasonló kreatív megoldásokból kellett volna még sokkal több.

Helyenként úgy éreztem, hogy egy korhatáros Marvel mozit nézek, elvégre a szereplők közt volt Daredevil és Kingpin utánzat, sőt, még a stáblista utáni jelenet sem maradt el. A legnagyobb bajom viszont az, hogy az egész John Wick kultusz elvárja, hogy a helyén kezeljük, miközben ő sem kezeli a helyén saját magát. Elhangzik a filmben egy mondat, miszerint az ember ambíciói nem nőhetnek túl a képességein. Ironikus, hogy ez mennyire igaz a kész műre.

Feleslegesen van elnyújtva, a saját szabályrendszerét figyelmen kívül hagyja, a világában pedig hiába lenne potenciál, ha a nagy elánnal hangoztatott következmények iszonyú súlytalanok. Technikailag persze pazar, az akciók java működik, így nem mondanám kifejezetten rossznak a John Wick negyedik felvonását, de érződik rajta egy Halálos iramban effektus, s noha ott azért szerencsére nem tartunk, ennél több rókabőrt már nem kéne lehúzni a Rémkirályról.

Hallgassatok meg egy másik véleményt is: