Egy jó ideje már nem különösebben vannak elvárásaim a Netflix saját gyártású filmjeinek irányába, hiszen ha csak az idei termésüket veszem górcső alá, magától értetődik, hogy a streamingóriásnál régen lemondtak arról - vagy csak magasról tojnak rá -, hogy az általuk pénzelt produkciók minősége megüt-e egy bizonyos mércét. Mondjuk befektetői szemmel nézve annyira nem meglepő a hozzáállásuk, elvégre amíg egy A halottak hadserege szintű gagyi is rekordnézettségeket képes nekik generálni, ezzel is bevonzva az újabbnál újabb előfizetőket, addig valóban felesleges pont a producereken számon kérni azt, hogy miért sok száz millió dolláros vackokkal kívánják szórakoztatni a nagyérdemű és havonta amúgy egyre több pénzt perkáló közönségüket.
Legújabb, a fentebb említett zombis borzalomhoz hasonszőrű minőséget képviselő produkciójuk, a Netflix történetének eddigi valaha volt legdrágább - potom 200 millió dollárt kóstáló - filmje, a Különösen veszélyes bűnözők (Red Notice) a papírforma szerint nem különösebben kínál semmi eredetit: azon kívül, miszerint korunk három legnagyobb filmsztárját (Ryan Reynolds, Gal Gadot és Dwayne "The Rock" Johnson) ereszti össze, ami elméletben még működhetne is, amennyiben a Rawson Marshall Thurber írta és rendezte filmnek lenne bármiféle érdemi cselekménye. A Red Notice alapfelállása ugyanis nem szól többről, minthogy a világ egyik legkeresettebb műkincstolvaja, Nolan Booth (Reynolds) megpróbál elcsenni egy borzasztóan sokat érő műkincset, miközben a Jonhson alakította FBI Ügynök, John Hartley Tom és Jerry-be hajló kergetőzések közepette igyekszik őt nyakon csípni. Ebbe a felállásba csatlakozik be a szintén az illegális műkincskereskedelemben utazó Gal Gadot figurája, akit csak azért nem nevezek karakternek, mert Thurber a forgatókönyv írása közben mintha elfelejtett volna karaktert írni a színésznő köré.
Gadot a kisugárzásával bár részben sikeresen elfeledteti a nézővel, hogy amúgy egy kétdimenziós kirakatbábu szerepét osztották rá, ám amikor Reynoldsszal és Johnsonnal közösen osztoznak az adott jelenetsoron ott már ez is kevés ahhoz, hogy ne kezdjük el azonnal fogni a fejünket azon orbitális blődségek hallatán, amiket Thurber képes volt röhögés nélkül ezeknek az egyébként maguk módján tényleg tehetséges színészek szájába adni. Ha a cél egy önmaga paródiájának is kevés akció-komédia volt, akkor jár a pacsi a direktornak, de van egy olyan gyanúm, hogy eredetileg nem ez volt eltervezve. Gadot, Johnson és Reynolds triója közül amúgy a körülmények ellenére utóbbi alakítását most sem érheti panasz, sőt hármuk közül talán tényleg Reynolds járt a legjobban, aki az alig kétórás játékidő alatt nettó semmit csinál, csak ezúttal is hozza önmagát, mellyel Johnson bár nagyon próbálkozik, egyszerűen képtelen bármi érdemlegeset kezdeni.
A kettejük közti haver-filmes kémiát hirtelen leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor két azonos polaritású mágnest próbálunk összenyomni, de azok minden próbálkozásunk ellenére csak azért sem hajlandóak együttműködni egymással. Nem javít az összképen az amúgy is nem létező, klisés történetet összetartani hivatott, egymásra dobált, egymást mindenféle különösebb logika mentén váltogató egzotikus helyszínek egész sora sem, melyeknél már szinte teljesen felesleges is értelmes magyarázatot keresni arra, hogy mégis mi szükség volt egy ilyen húzásra - azon kívül, hogy valószínűleg több teherautónyi pénzt lehetett rá eltapsolni, amit ezután még meglehetett fejelni egy tonnányi, Netflix mércével mérve is bántóan gagyin kinéző komputeranimációval.
Ha pedig mindez nem lenne elég, a Különösen veszélyes bűnözők egyik legmeglepőbb fordulatáról egészen idáig nem ejtettem szót, ami nem másban keresendő, minthogy a trehányul összecsapottnak érződő végeredmény és egyéb arcpirítóan bárgyú megoldások dacára Johnson, Gadot és Reynolds triójának alibizése még így is képes a képernyő elé szegezni az ember figyelmét. Noha abban nem vagyok teljesen biztos, hogy mindezt katasztrófaturistáskodásnak is beillő hangulatával vagy a megmosolyogtatóan paródiaszerűnek ható párbeszédeivel volt képes elérni, de a recept tényleg működött. A Netflixes filmek jövőjét tekintve nincsenek felesleges illúzióim, hiszen amíg a fogyasztók egy jelentősnek mondható százaléka hajlandó megelégedni ennyivel, addig a streamingóriásnak meg sem fordul majd a fejében, hogy esetleg magasabbra is lehetne tenni azt a bizonyos, eddig is amúgy egészen alacsonyan lévő minőségbeli lécet, amit könnyen lehet, hogy már maga James Cameron is képtelen lenne felhozni a mélység legmélyebb bugyrai közül.
