2008 előtt aligha gondolta volna bárki is, hogy egy pufók panda be fog kerülni a legnagyobb harcosok közé, mi pedig imádni fogjuk ennek a folyamatnak minden percét, de így lett, ráadásul három részen keresztül. A Kung Fu Panda filmek hangulatiságukat tekintve váltakozóak voltak (az első könnyedebb, a második sötétebb, a harmadik megint kicsit könnyedebb), a minőség és a mondanivaló viszont végig ugyanaz maradt. A középpontban az identitáskeresés fontossága, a magunkkal való megbékélés állt, és ahogyan azt az első részről szóló visszatekintőnkben írtuk, a trilógia egyszerre egy üde animációs film, izgalmas kung fu kaland és bölcs tanmese is.
2016-ban, tehát közel tíz éve jelent meg a Kung Fu Panda 3, de abszolút nem bántuk, hogy nem siettek a folytatással, sőt azt se bántuk volna, ha el sem készül, ugyanis Po története szép ívet írt le a három rész során. A DreamWorks Animation egyik alapítója, Jeffrey Katzenberg azonban már a premierje előtt egyértelművé tette, hogy még egy trilógiát szeretnének összehozni, 2022-ben pedig megerősítette a stúdió, hogy készül a Kung Fu Panda 4, amely most érkezett meg. Hol is kezdjük...
Kedvenc pandánknak szintet kell lépnie: szellemi vezetővé kell válnia, és ez azt is jelenti, hogy át kell adnia a sárkányharcos titulust másnak. Po azonban úgy érzi, hogy még nem áll készen erre: messze áll attól, hogy bárkinek is bölcs tanácsokat osztogasson, és amúgysem ért a világon semmi máshoz, csak a harchoz, azt pedig sárkányharcosként tudja a leginkább kamatoztatni. Dilemmáját egy új gonosz szakítja félbe, az alakváltásra képes A Kaméleon (Viola Davis), aki gyorsan átveszi az alvilág feletti hatalmat, azonban ennél sokkal ördögibb tervet dédelget - mint szinte minden főgonosz. Ahogyan a trailerekből is kiderül, A Kaméleon ezt úgy kívánja elérni, hogy megszerzi Po korábbi ellenfeleinek erejét, így többek között az első rész Tai Lungja, a második Shen nagyura és a harmadik Kai tábornoka is felbukkannak, és tökéletesen prezentálhatták volna a panda eddigi fejlődésének mérföldköveit, de kizárólag Tai Lung szólal meg, mintha a többiek csak lábjegyzetek lennének.
Noha felsejlik, hogy A Kaméleon milyen indíttatásból teszi azt, amit, a megvalósítás tekintetében mindez elsikkad, és kvázi egy jellegtelen antagonistát kapunk egymondatos háttérrel, aki világuralmat akar. Ha nem is ennyire sarkosan, de ez ráhúzható a Kung Fu Panda 4 egészére is. A DreamWorks nyomokban meg tudta idézni azt a hangulatot, ami a korábbi filmeket jellemezte: a Po és Shifu közötti mókás adok-kapok, a karaktereket építő közös pillanatok, a szerethető figurák és a megmosolyogtató humor itt is jelen van (utóbbit ráadásul a magyar fordítás pusztító szóvicekkel erősíti), amik miatt jó eséllyel jól fognak szórakozni rajta a rajongók és a családok, de kicsit olyan, mintha az identitáskeresésről mesélő animációs széria maga veszítette volna el az identitását.
Nincsenek olyan különleges pillanatok, mint amikor Po az elsőben először veti be a kisujját, a másodikban Tigris egy fontos ponton megöleli őt vagy amikor a harmadikban visszatér a szellemvilágból. Kivesztek a grandiózus, "epic" jelenetek, pedig mindegyik Kung Fu Pandából lehet mondani legalább egyet, amit tátott szájjal, zakatoló szívvel néztünk. Ezúttal izgulnunk sincs miért kedvencünkért: eddig mindig érezhető volt, hogy mi forog kockán, most viszont mintha a DreamWorks elfelejtett volna egy kis feszültséget belevinni, tét- és súly nélkülinek érződik a cselekmény szinte minden része, minden magától értetődően megoldódik.
Az sem segít, hogy a Kung Fu Panda 4 nagyon kapkod, pörög: bár ugyanannyi a játékideje, mint az elődöknek, azokkal ellentétben nem hagy elég időt a hangulatteremtésre, a karakterek összecsiszolására, pedig lenne mivel dolgoznia, mivel az újonnan bemutatkozó róka, az utcára került és lopásból élő Zhen kifejezetten jól ki lett kidolgozva, Póval való közös momentumai az új film egyik legnagyobb erénye, viszont kapcsolatuk fejlődése túl gyorsan zajlik. Nagyon hiányoznak a lajstromból az Örjöngő Ötös tagjai is, akik otromba módon le vannak annyival rendezve, hogy máshol van dolguk (itt ugyanaz érződik, mint a gonoszoknál, a szinkronhangokkal való spórolás).
Eddig nagyon negatívnak érződhet a kritika, pedig nem ez volt a szándék, de nem tagadhatjuk le, hogy némileg csalódás lett a film. A Kung Fu Panda 4 még úgyis a szórakoztatóbb animációs filmek közé tartozik, hogy elmarad a korábbi részektől, és nagyon jó érzés látni, hogy hol tart éppen Po, de olyan, mintha összecsapták volna a folytatást, és eltolódott a hangsúly a szórakoztatás meg a mondanivaló közül a marháskodás felé, noha az egyensúly megtalálása éppolyan fontos volt eddig, mint az identitáskeresés. A negyedik rész egyébként a változás elfogadását, fontosságát, az ahhoz való alkalmazkodást helyezi a középpontjába, ami fontos üzenet, de a kapkodásban kissé elsikkad.
A Kung Fu Panda 4 biztosan meg fogja találni a maga közönségét, mert humoros, látványos és vannak szerethető elemei, de az az igazság, hogy nem vesztettünk volna vele sokat, ha nem készül el. Olyan ez, mint amikor a Toy Story 3 után összehozták a Toy Story 4-et. Lesznek, akik értékelni fogják, mert lehet rajta mit, semmiképpen sem egy rossz filmről beszélünk, de minden elemét láttuk már jobban, látványosabban, értékesebben kidolgozva a trilógiában, ez pedig elmarad a Kung Fu Panda-mércétől. (A magyar szinkronos változatból egyébként nagyon hiányzik a 2018-ban elhunyt Tahi Tóth László Shifunál, és a lecserélt Dörner György Po édesapjánál, de nyilván ennek semmi köze a film minőségéhez). Jack Black Britney Spears-feldolgozása viszont üt.
