Annak idején egy főiskolai tanárom mondta, hogy a világ lehető legjobb játéka a LEGO és már akkor is mélységesen egyet tudtam érteni vele. Hogy miért? Nem, nem azért mert jobb jegyre hajtottam (tökéletesen elégedett voltam az év végi 4-esemmel), hanem mert magam is úgy gondoltam és gondolom a mai napig, hogy a piacon fellelhető játékok közül a LEGO-ban rejlik a legtöbb kreativitás, amit a felnőttek éppúgy élvezhetnek, mint a kisebbek, hiszen megadatik az a szabadság, hogy AKÁRMIT építs a színes kis kockákból. És ez a fajta alkotás olykor nagyon hiányzik az olyan gyermeklelkű felnőtteknek, mint én. Pedig (szégyen, nem szégyen) én még 17 évesen is legóztam. No, persze akkor már nem a sárkányokkal és varázslókkal indítottam offenzívát az űrállomás ellen, hanem egyszerűen csak építettem (általában valamely filmes helyszínt reprodukáltam), alkottam és ez önmagában kikapcsolt. 3 éve Chris Miller és Phil Lord A LEGO-Kalanddal lényegében tökéletesen alkotta újra ezt a sokrétű élményt felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, így lényegesen több volt, mint egy termék csatolt, az eladásokat növelő mozgókép, bő fél éve A LEGO Batman - A film pedig ehhez mérten, már-már túlontúl a felnőtteket vette célba a Sötét Lovag legendáriumára tett kikacsintásokkal és popkulturális utalásokkal. Ideje volt, hogy most elsősorban a kisebbeknek kedveskedjenek.
És ebben nincs is semmi rossz: ez a játék elsősorban még mindig nekik készül. Talán manapság már (paradox módon) pont ez a kreatív játék a készletei nagy részét különböző franchise-ok termékeiből (Star Wars, Marvel, DC) szakítja, azért még mindig futja tőlük valami eredetire. Már az én időmben (az említett 17 éves korig) voltak szamurájos, ninjás készletek, azonban jóval ezután jött ezek továbbgondolása, a Ninjago, amely lényegében a Power Rangers koncepciójával vegyítette a harcosok mitológiáját. A siker nem is maradt el és animációs sorozat is készült a fiatal harcosok kalandjaiból, amelynek lényegében egyenesági folytatása ez a film.
Nem kell megijedni! A LEGO Ninjago film így is megáll a lábán és nem hagyta otthon azt a profán szellemiséget, ami a korábbi filmeket jellemezte. A Warnert rengeteg mindenért lehet szidni az elmúlt években, de meg kell hagyni, hogy a Bolondos Dallamok szellemiségét nagyon jól tudják kamatoztatni az egyre terebélyesebb terepasztalukon.
Mert ahogy A LEGO-kalandnál nyíltan ki lett mondva, addig a Batmannél, vagy itt inkább már csak sejtetik, hogy az aktuális mozi tényleg olyan, mintha gyerekek szabadultak volna be a játékboltba és az ő, cinizmustól mentes, naiv kis lelkük gördítené a sztorit, amelyben egy a játszótérre tévedt macska nem megzavarja a szórakozást, hanem annak részévé válik. Itt például adva van egy a Darth Vader-Luke Skywalker alapján íródott apa-fiú kapcsolat, amelyben idősebb Garmadon folyton megakarja hódítani Ninjago városát, míg fia, Lloyd (inkognitóban) a társaival együtt ennek megakadályozásán küszködik. Egészen addig, amíg a fiú el nem szabadít egy veszedelmes szörnyet, ezért kénytelen összefogni apjával, hogy megmentsék a várost és ez idő alatt természetesen jobban megismerjék egymást és bepótolják azt, amit a négy karú apukával elmulasztottak 16 év alatt.
Érdekes egyébként, hogy az apahiány és ennek a személyiségre gyakorolt hatása mennyire visszatérő elem, ahogy az is, hogy sokszor ez a generációs különbség két ellentétes oldalra sodorja a feleket. Nem kell feltétlenül a Star Warsra gondolni, elég megnézni (és ez most kisebb spoiler annak, aki nem látta) az idei A Galaxis Őrzőit, amelyben apa és fia labdázása éppen úgy a főhős személyiség fejlődésének, hiánypótlásának a része.
Csakhogy míg James Gunn nem felejtkezett meg ez idő alatt a többi hőséről sem, addig a Bob Logan-Charlie Bean-Paul Fischer rendező trió jóformán másra sem koncentrált, így a csapat többi tagja jóformán csak színes kis díszletként funkcionál. És míg a kis lurkó, aki a rajzfilmsorozat révén tisztában van a karakterjegyekkel, addig a gyanútlan szülő legfeljebb a színükről, vagy a képességeikről jegyzi meg a többi kis kocka figurát.
De legalább az említett apa-fia viszony működik. Már az önmagában bátor, hogy egy animációs filmben a főhős szülei elváltak (persze ez az érdemi konfliktus alapja is), ami alapból közrejátszik a kirekesztettségében... már ha az önmagában nem lenne elég, hogy az egész város félve gyűlöli az apja miatt, mert az minden nap offenzívát indít ellenük (még ezzel foglalkozó külön hírcsatornájuk is van). Viszont ott van az emlegetett fater Garmadon, aki már most simán a film közönség kedvence lesz és ha Batman magasságába nem is ér, nagyon közel áll hozzá a sötét lelkületű, egoista, sokszor értetlen figura.
Az animáció még mindig temérdek apró gaget rejt, viszont közel sem annyira kreatív, mint elődjei (hogy mást ne mondjak: itt a víz már animált, nem LEGO kockából van) és a humor is jobbára mellőzi a felnőtteknek szánt utalásokat - ha csak Jackie Chan röpke személyes és szinkron béli jelenlétét nem számítjuk ide - viszont az infantilizmustól is messze van. Sőt, ami poént a felnőtteknek szánnak, az rendre betalál és még mindig igazi csupa szív kis tanmese ez. Messze nem tökéletes, de azért szórakoztató matinévé áll össze... pont mint két kicsi LEGO.