Hirdetés

Licorice Pizza - Kritika

|

A Licorice Pizza szerelmeslevél az ifjonti szerelemhez.

Hirdetés

Quentin Tarantino után most barátja, Paul Thomas Anderson is úgy döntött, hogy időutazik kicsit gyerekkorának múltjába és feltérképezi azt a közeget, amelyben ő felnőtt és önmagát kereste. Tarantinóval ellenben azonban ő nem egy filmes, revizionista történelemleckét szeretne adni, hanem szimplán egy ifjonti szerelem kisebb-nagyobb fellángolásait viszi vászonra. A hetvenes évek Los Angelesében. 

Hirdetés

A rendezőtől nem áll távol a szerelmesfilm, ezt már több ízben bizonyította: egyszer még 2002-ben a Kótyagos szerelemmel, amely műfajának egy igen rendhagyó és imádnivaló darabja (és amely nem mellesleg Adam Sandler színészi tálentumát és rátermettségét is büszkén bizonyította), majd később a Fantomszállal. Nos, a Licorice Pizza - ahogyan már az a trailerből is kiderül - nem az utóbbi filmnek a szellemiségére hajaz, tehát nem egy toxikus szerelmi szálat mutat be, sokkal inkább hasonlít a Kótyagos szerelemre. Abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy mindkét film kvázi szerelmes levélként is felfogható, melyet magához a szerelemhez írtak. Ám míg az Adam Sandler-film magával hordozott néminemű keserűséget is (a főszereplő dühkitörései, nővéreivel való mostoha viszonya), addig a Licorice Pizza már egy a szó hagyományos értelmében vett felhőtlen, rózsaszín szemüveglencsén keresztül nézett, sajátos humorú szerelmesfilm. Stresszmentes, nem szégyelli ezt és iszonyatosan jól áll neki. 

Már a nyitójelenet is megvett magának, amelyben megismerhetjük egy hosszú, sétálós dialógus keretén belül a két főszereplőt: Gary-t (Cooper Hoffman) és Alanát (Alana Haim). Gary beszélgetésbe elegyedik Alanával, Alana azonban érezhetően inkább lepattintaná a srácot, viszont előbbi annyira megnyerő beszélőkével és visszautasíthatatlan modorral rendelkezik, hogy végül csak beadja a derekát - dacára annak, hogy van köztük pár év korkülönbség. A két fiatal találkozgatni kezd, ám már az elején leszögezi Alana, hogy köztük nem lehet több barátságnál. Az idő előrehaladtával aztán a páros, közös programjaik és közös vállalkozásaik (együtt összehoznak egy vízágy-kereskedést) folyamán egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Ahogy annak lennie kell.

A Licorice Pizza egyik legnagyobb érdeme az, ahogy két főszereplőjét bemutatja: Gary nagydumás, ambiciózus, fiatalkora ellenére sokkal többet dolgozik és pörög, mint bárki más nála idősebb. Rámenősségéből fakadóan lehetne irritáló személyiség is, de Cooper Hoffman alakításában még éppen a határon van. Játékában egyszerre van jelen egyfajta érettség és naivitás, gyermeteg attitűd és koravénség. Megnyerő és meggyőző jelenség. Vele szemben áll Alana, aki előtt ugyan saját állítása szerint nem áll nagy jövő, de többet tud a világról és érti azt is, hogy mit jelent a bizniszüknek az, ha olajembargó van az államokban (míg Gary nem rakja össze a képet). Makacs ellenállása Gary baráti-szerelmes ostromjainak szórakoztató, az eredetileg zenész (a HAIM nevű lánytrió tagja) Alana Haim képes ezt a pikírtséget szerethető-ellenállhatatlan csomagolásba rejteni. Jelenlétéből ordít egyfajta szimpatikus leszaromság, lázadás és a megfeleléskényszer majdnem-teljes hiánya, miközben szépen lassan lágyul meg a szemünk láttára. Kettősük az "ellentétek vonzzák egymást" tökéletes példája, történetük pedig azért is működik olyan jól és azért is hat olyan pezsdítőnek, mert nem tradicionálisan az "összejönnek-e?"-kérdésköre köré épül a film dramaturgiája. Még akkor is, ha nyilvánvalóan a film legvégső kérdése mégiscsak ez lesz, viszont ezzel együtt is azon történetek közé tartozik, ahol az út maga bizonyos értelemben fontosabb, mint maga az úticél. 

Anderson hagyja, hogy sodródjanak a történésekkel a szereplői, a történések során pedig hol távolabb, hol közelebb kerülnek egymáshoz, mint két keringő bolygó. Laza szerkezetű filmről van szó, egyfajta "hang-out", azaz "lógós"-filmről, amelyben egyszerűen élvezzük, hogy a szereplőkkel együtt vagyunk és velük keveredünk mindenféle szituációba. Ezek az események pedig színesek, ingergazdagok és tökéletes érzékkel simulnak bele ebbe az élettel teli, Los Angeles-i közegbe. Legyen szó akár arról az epizódról, amelyben a Sean Penn-játszotta színész végez el kaszkadőrmutatványt részegen egy étterem teljes vendégserege legnagyobb örömére, vagy arról, amelyben Bradley Cooper fakad ki és rémíti meg fiatal hőseinket. A poénok persze nem csak hozzájuk köthetők, végig tele van a film velük, hol remek verbális humor, hol pedig szimpla helyzetkomikum formájában (akár az előzetesben is ellőtt pofonjelenetet is idevehetjük).

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Anderson érezhetően kerüli a nagyobb drámát, még ha nem is hagyja konfliktusforrás nélkül a cselekményt. Egyszerűen ő is érezte, hogy ez a történet nem az a történet, ahol mindenféle fájdalommal kell traktálni a nézőt. Akármilyen gazdag is a film, akármilyen széles palettán is mozog (karaktereket, helyszíneket, szituációkat illetően), bizonyos értelemben egy nagy, színes burkot képez maga köré. Ez a burok pedig a fiatalság és a gondtalan szerelem, barátkozás, az élet megélésének a burka, amelybe csak néha rondít bele a külső valóság (mint például az olajembargó). Azok tehát, akik esetlegesen nem szerették a Fantomszálat, vagy épp a Vérző olajat, nyugodtan belekóstolhatnak ebbe a darabba, nem fogják megbánni, nincsen depresszív Johnny Greenwood-zene és nincsen velőtrázó monológ Daniel-Day Lewis-tól. 

Az egész alkotást áthatja Paul Thomas Anderson színtiszta szeretete és lelkesedése a korszak és szereplői iránt, amit megtámogat a kiváló, hosszú snittekkel megtoldott, kézzel tapintható textúrával, létrehozott simulékony és pazar operatőri munka (amiért Michael Baumanon kívül maga Anderson a felelős). Hitelesen adja át a film az ifjonti szerelem minden báját, esetlenségét és katartikus, csodálatosan optimista befejezése pont az a gyógyír, ami mostanában szüksége van az embernek. Szép film, jó érzés benne lenni, jó érzés hömpölyögni benne és kallódni egyik jelenetről a másikra. Ennél fogva is tökéletes kettőst alkothat Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjával. És akkor arról a szenzációs soundtrack albumról nem is beszéltem, amely csupa remek, hetvenes-évekbeli dal tárházát adja. Szó, mi szó: van mit szeretni ezen a filmen. És ahogy visszagondolok rá e kritika megírása közben, egyre inkább azt érzem, hogy vissza szeretnék térni ebbe a világba. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Licorice Pizza - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik a szerelmesfilmeket.
  • Akik egy stresszmentes kétórára vágynak.
  • Akik szeretnek elmerülni a hetvenes évek Amerikájának világában.
Kinek Nem
  • Akik nagyívű drámára vágynak.
  • Akik egész egyszerűen nem szeretnek szerelmesek lenni.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.