Bradley Cooper második rendezése ismét egy letaglózó zenészsors bemutatásán keresztül rombolja porig a sztármítosz megmaradt tartóoszlopait is, ehhez pedig nem akárkinek az életét dolgozta fel Hollywood egykori ügyeletes szépfiúja. A Maestro a populárisabb zenei műfajokkal operáló Csillag születik után a komolyzene világába kalauzolja a nézőket, hogy mélységeiben feltárja Leonard Bernstein, a huszadik század talán legismertebb karmesterének felfoghatatlanul gazdag életpályáját. Egy dolog biztos: Cooper nem azoknak készítette ezt a filmet, akik korábban nem is hallottak a West Side Story zseniális zeneszerzőjéről, azt viszont nem nehéz belátni a Netflix év végi nagyágyúja alapján, hogy egyre fényesebb rendezői karrier előtt áll a tehetséges színész.

A Maestro nyitójelenetében a hetvenes éveiben járó Bernstein (Bradley Cooper) egy az otthonában forgatott televíziós interjú apropóján elmereng addigi életén, kiváltképp a felesége elvesztése miatt érzett, szűnni nem akaró gyászán. Az életrajzi film ezt követően fekete-fehérre és 4:3-as képarányra vált, s rögtön szemtanúi lehetünk az ifjú karmester nagy áttörésének, a világhírt megalapozó 1943-as koncertnek a Carnegie Hallban, mely során Bernstein beugrós másodkarmesterként, mindenféle előzetes próba nélkül vezényelte a New York-i Filharmonikusokat. Az üstökösként berobbanó Bernsteint néhány évvel később a magánéletében is utoléri a siker, amikor egy születésnapi összejövetelen megismerkedik a feltörekvő színésznővel, Felicia Montealegre-vel (Carey Mulligan), aki aztán egészen 1978-ban bekövetkező haláláig hűséges társa marad a biszexualitása miatt folyton kicsapongó férfinak.

Talán ebből a rövid szinopszisból is kitűnik, hogy a Maestro az életrajzi filmek azon válfajába illeszkedik, amely a legenda helyett az amögött rejlő embert igyekszik felfedni - még ha ez adott esetben illúzióromboló hatást kelt is. Hamar nyilvánvalóvá válik az is, hogy a visszaemlékezést sejtető keretes szerkezet ellenére Cooper a férje árnyékában fokozatosan elvesző és felőrlődő Felicia szemszögére helyezi a fókuszt, amely narratív csavarnak köszönhetően a Maestro inkább a John F. Kennedy feleségéről szóló Jackie-vel és az ugyancsak idén bemutatott Priscillával mutat hasonlóságot. Természetesen örvendetes, hogy a rendező-főszereplő és az Oscar-díjas Josh Singer (Spotlight: Egy nyomozás részletei, Az első ember) által írt forgatókönyv nem egy száraz, megfilmesített Wikipédia-szócikk formájában meséli el Leonard Bernstein élettörténetét, ám a komolyzenében kevésbé jártas nézők valószínűleg - és ha igen, akkor meg jogosan - becsapva fogják érezni magukat, amiért a film után sem tudnak sokkal többet elmondani majd az utánozhatatlanul szenvedélyes játékáról ismert karmesterről, mint előtte.

Nagyobb probléma viszont, hogy az sem derül ki igazán, Coopernek magának mitől volt annyira fontos Bernstein alakja, hogy filmet csináljon róla. A végeredmény fényében az egyetlen magyarázat kissé rosszmájú, de korántsem alaptalan: ez pedig nem más, mint az egyenes út az Oscar-jelöléshez. Félreértés ne essék, a Maestro lenyűgözően profi munka, amit valamennyi filmrendező megirigyelne - ehhez kapcsolódóan érdemes megemlíteni, hogy a filmet eredetileg Steven Spielberg dirigálta volna, aki azután adta át Bradley Coopernek a stafétát, hogy megnézte a Csillag születiket.

Kazuhiro Tsuji maszkmester két Oscar-díjat zsebelt már be A legsötétebb óra, valamint a Botrány című filmekben végzett elképesztő munkájáért, ám a legkevésbé sem lennénk meglepve, ha a Maestroért a harmadikat is megkapná. Függetlenül attól, hogy a fekete-fehér, 4:3-as képi világnak ezúttal sincs különösebb funkciója a múlt és a jelen történéseinek elválasztásán kívül, az is vitathatatlan, hogy Matthew Libatique, Darren Aronofsky állandó operatőrének lélegzetelállítóan szép, olykor egyenesen festői beállításai nem holmi tévéképernyőkért vagy kijelzőkért, hanem a világ legnagyobb mozivásznaiért kiáltanak. Leonard Bernstein fantasztikus zeneművei pedig eleve adottak voltak, úgyhogy a filmben felcsendülő szerzemények aligha okozhatnak csalódást a klasszikus zenét kedvelő füleknek.

Egy életrajzi film esetében a legkardinálisabb pont azonban mégiscsak a színészi játék, és a Maestro e tekintetben is megérdemelten versenyezhet majd a soron következő Oscar-gálán. Bradley Cooper nem csupán külsőre hasonlít megszólalásig a világhírű karmesterre, minden gesztusából és rezdüléséből árad Bernstein ellenállhatatlan vibrálása. A film abszolút csúcspontjának számító nagyjelenetre, amely az Ely katedrálisban tartott 1973-as koncert grandiózus fináléját eleveníti meg, a színész hat éven(!) át készült, hogy vezénylésének minden mozdulata hiteles és egyúttal méltó legyen az igazi mesterhez. Cooper tökéletes átlényegülésénél talán csak Carey Mulligan megdöbbentő erejű alakítása emlékezetesebb, aki Felicia Montealegre szerepében játszi könnyedséggel emelkedik szédítő magasságokba, majd zuhan félelmetes mélységekbe újra és újra. Az összhatást azonban minduntalan elhomályosítja a rendezés görcsös bizonyítási kényszere, amitől nagyjából minden második jelenet olyan érzetet kelt, mintha egy színész mesterkurzust néznénk, amit nem is annyira nekünk, mint inkább az Akadémiának címeztek.

Összességében a Maestro csak részleteiben lett az a film, aminek az első beharangozók és az előzetesek ígérték. Mesterien jeleníti meg a modern komolyzene egyik legjelentősebb mesterét, valójában ugyanakkor alig mond róla valamit, és ha mégis, azt kizárólag Bernstein magánéletének vonatkozásában teszi. Nehezen hihető például, hogy az az ember, aki férjként, családapaként és barátként ennyire ellentmondásos személyiség volt, művészként nem számított legalább ilyen megosztónak. Ebből az aspektusból konkrétan semmi nem jelenik a filmben, Cooper és a zeneszerző közvetlen környezete minden reflexiót nélkülözve, egyöntetűen ünneplik és éltetik Leonard Bernstein zsenialitását, miközben a nő, aki jóban és rosszban egyaránt cipelte az ezzel járó valamennyi terhet, apránként megszűnik önálló individuum lenni. Ha viszont az alkotókat eleve ez utóbbi nézőpont feltárása érdekelte jobban, akkor ismét felmerül a kérdés, vajon mi szükség volt ehhez Bernstein élettörténetére. Mindezek ellenére a Maestro van annyira meggyőző alkotás, hogy most már teljes bizonyossággal kijelenthessük: egy napon még igazán nagy rendezőként fogunk Bradley Cooperre hivatkozni.