Hirdetés

Bosszúállók: Végtelen háború - Kritika

|

Minden franchise-ok legek legje, amely ugyan többnyire felnő az elvárásokhoz, mégis hiányérzetet hagy maga után.

Mátrix: Újratöltve, , Alkonyat: Hajnalhasadás I. rész, A beavatott: A hűséges, Holtak Kincse, az első két Hobbit. Nem nehéz kitalálni, hogy mi a közös bennük. Mindegyik mozi egy történetnek, avagy eme történet lezárásának az első fele és mint olyan nehéz önmagában értékelni. Ez alól a Bosszúállók: Végtelen háború sem jelent kivételt és bizonyos értelemben pont a 10 éve építkező széria a saját csapdájába esik.

Hirdetés

Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy Robert Downey Jr. először bedumálta magát nem csupán a popkultúrába, hanem a szívünkbe is a géppuskaszájú Tony Starkként az első Vasemberben. Amikor a stáblistás jelenetben a szemtapaszos Samuel L. Jackson pedig kiejtette a száján azt, hogy "Bosszúállók" minden geek, aki tudta miről/kikről van szó a levegőbe bokszolt, hogy aztán alig 4 évre rá örömkönnyeket hullassanak, amint az addig szépen építkező franchise szerteágazó tagjai egy csapatba verődjenek, hogy aztán eme csapatépítő tréning végén egy bizonyos sisakos egyén ördögien a kamerába mosolyogjon jelezve, hogy az öröm nem tarthat sokáig. Most pedig 6 évvel és temérdek film és új hős után ez a bizonyos illető, név szerint Thanos itt van, megérkezett és a Bosszúállók szétzilált tagjai, valamint a csapategységgel és az ego-val (Peter Quill esetében minden értelemben) hadi lábon álló a galaxis őrzőivel együtt próbálják megállítani Földön, űrben, levegőben. 

Igen! Ez az a film, amire 10 éve vártál! Ez az a film, amelyben elolvadsz a gyönyörtől, ahogy Vasember, Doctor Strange, Pókember, Űrlord és a többiek csapatják, akár verbálisan, akár fizikálisan (márpedig mindegyikre bőven akad példa). És igen, ez az a szuperhősfilm, amelyben az igazi főszereplő maga az antagonista. Persze, kismilliószor hallottuk már és esetenként még működött is (nem is akárhogyan, lásd Magnetót), az a tézis, hogy minden gonosz a saját történetének a hőse. Thanos azonban - a kissé elkent háttér története ellenére is - valóban hisz a küldetésében, hovatovább van is benne bőven ráció (meg aktualitás), amelyért igyekszik mindent megtenni, mindent beáldozni, legyen annak bármennyire is fájdalmas az ára és pont ezért még valamelyest a szimpátiánkat is kivívja és pont ettől válik félelmetessé, no meg a CGI gúnyát maximálisan kitöltő Josh Brolin hathatós játéka miatt. A 2012 óta a háttérben ott bujkáló titán árnyéka ezúttal mindenre és mindenkire rátelepszik, akármennyire is igyekezzenek ez elől kitérni, avagy (nomen est omen) felvenni vele a kesztyűt. Igen! Ez az a film, amelyben a 10 éve ismert hősök sorai is megritkulnak, így van tétje az egésznek, van kiért izgulni. Többnyire.

Rettentő nehéz erről a filmről spoilerek nélkül beszélni (nyilván én sem teszem), viszont mivel az előző két Amerika Kapitányt dirigáló Joe és Anthony Russo növelte a téteket, így a franchise és a zsáner holtteherként magával hozott problémáit sem tudták kikerülni, inkább csak felnagyították mindazokat. Russoék és forgatókönyvíróik (Christopher Markus és Stephen McFeely) patikamérlegen osztják el a különböző csapatokba és közegekbe verődött hősöket, miközben azért expozíció expozíciót követ, hogy az is tudja, hogy ki kicsoda, avagy miért van ott ahol, akinek kimaradt néhány film a sorozatból, hogy aztán a fináléban mindenki harcba szálljon.

Lássuk be! Ez egy 10 éve tartó, 19 filmnél tartó szériánál elkerülhetetlen tényező, azonban ha jobban megvizsgáljuk a Marvel-filmjeit rá kell jönnünk, hogy igazán mindig is egy nagy összefüggő filmfolyam volt az egész, amelyben kizárólag a már emlegetett Vasember, valamint Doctor Strange debütje állt meg önállóan a saját lábán, a többi mozi fel- és átvezetett, vagy kicsúcsosodott, miközben ki-be járkáltak a szereplők és röpködtek az utalások. Részben pont ez adta - és adja - a széria báját: ahogy terebélyesedett ez az egyre szerteágazóbb és változatosabb univerzum, mégis minden mindennel összefüggött és ez most ért el a(z első) tetőpontjához. A Marvel azonban nem csupán ezért tudott az új évezred meghatározó üzleti modelljévé válni, hanem azért is, mert szívvel viseltetett nem csak a rajongói, hanem az alapanyag felé is, még ha sokszor kénytelen is volt változtatni azokon, olykor nem kis felháborodást eredményezve a hardcore geekekben (lásd. a klasszikus Mandarin-csavart), de továbbra is a laikus közönséget szolgálva. Ezt a szívet pedig úgy hívják, hogy Kevin Feige.

Ő pedig jó érzékkel látta meg azt (többnyire), hogy mely történeteket és hogyan, hovatovább kiknek kell elmesélni. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a Marvel-filmek pont az egyre gyakrabban, egyre rohamosabb tempóban érkező filmek miatt (elvégre a szereplők is hamar kiöregednek a szerepből) az amúgy is eliparosodott Hollywood gyorskajái lettek: szórakoztató, amíg nézed, de amint kijössz a moziból, már távozott is a szervezetedből, viszont várod a következőt. Vagyis mindennek tetejébe mondhatjuk, hogy még mindig addiktív a cucc. És ennek a menetrendszerűsége, a bejelentett filmtervei, a zsáner sajátossága (a halálból vissza lehet térni) mind-mind Thanos méretű árnyékot vetnek az amúgy nem csak látványos, hanem fordulatokban gazdag, kiszámíthatatlan (és bátor!!!) befejezésre, ami alatt garantáltan repülnek majd a "Hű!"-k, meg a "Há!"-k, legalább addig, amíg kijön a jövőre érkező negyedik Bosszúállók első előzetese.

Russoék menetrendszerű, már-már Christopher Nolan-i módon precíz rendezése pedig ezt húzza alá, mert ami jól állt a kém- illetve politikai thrillerbe fojtott Amerika Kapitány moziknak és sajátos ízt kölcsönöztek nekik, addig itt már rezeg a léc és tényleg a Végtelen háború termék mivoltát emeli ki, ami viszont értelemszerűen Thanos miatt nem lehet olyan önfeledt módon szórakoztató örömünnep, mint a 2012-es első rész. Ugyanakkor befejezetlensége, fél film mivolta miatt éppen annyira nehéz önállóan kezelni, mint egy sorozat kicsúcsosodásaként, amelynek maximális élvezetéhez képben kell lenni a korábbi 18 mozival, a karakterek bejárta úttal, a történetekkel, hogy azok döntéseit, drámáit átérezzük, ami sokkal nehezebb, mint a bevezetőben emlegetett moziknál.

És tűnjek akármennyire negatívnak, mégis úgy gondolom, hogyha messze nem is hibátlan, példaértékű mozi, fantasztikus élmény a Végtelen háború, amelyben minden szereplő annyi játékidőt kap, amennyit a cselekmény megkövetel, temérdek drámai csúcsponttal, a fordulatokat az agresszív marketing éppolyan ügyesen leplezte, mint a helyenként szájtátós akciókat (a Polgárháború és annak reptéri csörtéje még mindig verhetetlen), vagy a szórakoztató verbális csörtéket és már csak azért is megkerülhetetlen a Végtelen háború, mert a címével ellentétben főgonoszt teszi meg "hősévé". Csak ha már idáig eljutottunk, akkor nem kéne visszalépni egy tapodtat sem a következőkben és egyelőre éppen úgy a remény maradt és a várakozás, hogy 1 év múlva sikerül felnőni a gigászi elvárásokhoz, mint eddig. A tétek növelését, a rajongók elvárásait viszont nem lehet már a végtelenségig fokozni. 

 

Bosszúállók: Végtelen háború

Kinek ajánljuk
  • Ha erre vártál évek óta!
  • Ha ennyi nagy nevet - színészt és szuperhőst - akarsz látni egyszerre!
  • Amennyiben szeretsz a főgonosznak drukkolni!
  • Ha már elszoktál attól, hogy egy stúdiófilm meglepjen!
Kinek nem
  • Amennyiben herótod van a szuperhősfilmektől!
  • Ha jojózik a szemed a rengeteg CGI-tól!
  • Ha nem bírod a stresszt, hogy kedvenc szereplőidért izguljál 150 percig!
  • Vagy nem bírod kivárni a következő részt!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.