Cassius Clay, Malcolm X, Jim Brown és Sam Cooke belépnek egy motelszobába… Nem, nem egy ostoba vicc nyitánya ez, hanem egy olyan esemény kezdete, amely valóban megtörtént, és amelyet most az eddig színésznőként tevékenykedő Regina King első rendezésében láthatunk dramatizálódni.

1964. február 25-én járunk: Cassius Clay (még éppen azelőtt járunk, hogy átnevezte volna magát Muhammad Alivá) elnyeri a világbajnoki címet azzal, hogy győzelmet arat Sonny Liston ellen. Ünneplés gyanánt elhívja barátait (Cooke-ot, X-et, Brown-t), hogy kirúgjanak a hámból, helyszínül a Hampton House Hotelt választják, a "partin" pedig csak ők vesznek részt, senki más. Hogy mi történt azon a győzelmi estén, miről beszélgetett ez a négy férfi (a forgatókönyvíró Kemp Powers szerint olyanok voltak, mint a fekete Bosszúállók), azt nem tudhatjuk. Épp olyan rejtély ez, mint az, amikor Ferenc pápa és a posztjáról lemondott Benedek pápa összeült pár órára és megvitattak bizonyos dolgokat. Balladai homály ez és mint olyan, az írókat, filmrendezőket okkal foglalkoztatja, hiszen mindkét találkozást olyan események követtek és előztek meg, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. És csak feltételezhetjük, hogy olyan dolgok hangzottak el mindkét helyen, amelyek súlyként nehezedhettek a jelenlevőkre. A két pápa találkozásából végül Anthony McCarten írt szkriptet, Aliék meetingjét pedig Kemp Powers vitte színpadra, hogy aztán most mozgóképen is megnézhetjük óvatos találgatásait arra vonatkozólag, hogy mégis miről beszélhetett ez a négy legenda.

Színpadi művek filmre adaptálásánál mindig fennáll annak a veszélye, hogy a végeredmény túlontúl színpadias lesz és művi (vagy éppen papírízű), amelyet jó esetben csak a színészi alakítások tudnak kiemelni a nehézkességből. Pár éve Denzel Washington is belefutott ebbe a hibába a Kerítések (Fences) című filmjénél (hiába volt intenzív a színészi játék), de ugyanígy megfigyelhető volt a Ma Rainey: A blues nagyasszonya című alkotásnál is, bár ott a rendezés már markánsabb formát öltött (egyéb problémákba ütköztem ott). Regina King filmje ezek közül nyertesen jön ki, bár még itt sem lehetne letagadni a színpadi elődöt. Nyilván nem is szeretné senki, ez így van rendjén, aki szereti a beszélőfejes filmeket, annak vélhetően bejön amit lát, aki meg nem, az majd legyint egyet és megpróbálja helyén kezelni a látottakat.

De mitől működik olyan jól a One Night in Miami? Első körben beszéljünk arról, hogy miről is szeretne beszélni a film: habár a rasszizmusról - legyen az intézményesült vagy sem, tudatos vagy tudat alatti - már rengetegen készítettek, írtak és forgattak, mindig vannak újabb perspektívák és újabb aspektusok, amelyek izgalmasnak és relevánsnak mutatják magukat. Powers szkriptje a négy karakteren keresztül beszél a feketék sorsáról, önmaguk társadalomban való elhelyezéséről és hírnevük általi pozíciójukról, valamint arról, hogy milyen eszközökkel veszik fel a harcot a hátrányos megkülönböztetés ellen. Clay a sztárallűrjeivel és vehemenciájával veti bele magát a társadalmi közegbe, Malcolm X a radikális nézeteivel kelt hullámokat, Brown mint sztársportoló próbál érvényesülni, Cooke pedig énekesként igyekszik megállni a helyét.

A film során - ha úgy tetszik - mindnyájan Malcolm fénytörésében tűnnek fel, az ő ideológiájához képest ismerjük meg az ő gondolkodásmódjukat, ezzel izgalmas és átélhető konfliktusokat szülve. Malcolm elkötelezett szószólója annak, hogy a fehér emberek ügyködése nem jelentett mást a feketékre nézve, csakis rosszat, a többiek hozzáállása pedig árnyalja a problematikát. Habár könnyű beleesni abba a hibába, hogy az aktivista egy antipatikus karakterként működjön, Kingsley Ben-Adir játéka képes volt közel hozni hozzám őt. Határozott, tüzes, ám mégis ott rejlik benne valami megfoghatatlan és távoli érzékenység, amit egyes jelenetekben jobban ki is domborít (jeles példa erre az, amikor Cooke-ról kezd el sztorizni a többieknek). Nem elhanyagolható az sem, hogy az elmesélt történtek után nem sokkal történt meg a halála, így játékában benne van a tragédia előérzete. Itt ugyan nincs meg az az előtörténet, mint Spike Lee Malcolm X című filmjében (amely végigveszi a figura teljes életútját pulzáló, nagyszabású stílusban), a motivációkat és a mozgatórugókat arcrezdülésekben és dialógusokban kell átadni, vagy esetlegesen tévébejátszásokban.

Ben-Adir egyszerre érett, bölcs figuraként és megilletődött kívülállóként láttatja Malcolmot, aki nem tud nem harcolni, aki a fekete társai minden megnyilvánulásában azt keresi, miként szolgálja az ügyet - és végül ez az eltökéltsége az, amely veszélybe sodorja a négyes többi három tagjával való barátságát. Ez az a konfliktus, amely igazán életben tartja a filmet, amely megadja a kívánt pulzálást és amely ki tudott engem ragadni abból az idegen érzésből, hogy itt most egy színpadi matériát látok. Mert dehogy is. Ilyen nagyformátumú színészi játékok és ilyen pengeélesen átadott társadalmi problémák és érdekes, életszagú drámai szituációk mellett szó nincsen műviségről. Na nem mintha megvádolnám a színházat műviséggel, de mégiscsak más érzetet kelt az emberben, a teátrális közeg más színezetet ad mindennek.

Malcolm karakterén kívül Sam Cooke az, akire a film jobban fókuszál, ami azért érdekes, mert azt gondoltam volna, hogy Cassius Clay lesz az, akit jobban kidomborítanak majd. Ehhez képest Clay inkább csak mellékszereplő a saját nagy estélyén (milyen ironikus), Cooke-ot viszont kiemelte King és Powers, mint olyan figurát, akinek tevékenysége, hozzáállása a dolgokhoz izgalmas színben tünteti fel ezeket az ideológiai parázsvitákat. Leslie Odom Jr. játéka kevésbé látványos, inkább megbújik a többiek között, de ez a hivalkodástól mentes jelenlét jól idomul a karakteréhez, Sam Cooke-hoz, aki előadóként csak szórakoztatni szeretne és pénzt keresni. Feketeként ez kompromisszumokkal jár, ahogyan egy jelenetben ezt megtudhatjuk, de ez is egyfajta módja annak, hogy az ember harcoljon a megkülönböztetés ellen. Neki az utolsó, megható jelenetben kerekedik ki igazán a karakteríve és ott éreztem azt, hogy itt igazából részben Malcolm, részben pedig az ő történetét láthattuk: két teljesen eltérő habitusú férfi sztoriját, akik eltérő eszközökkel ugyan, de valahogy csak küzdöttek. Nem mellesleg ezzel kapcsolatban érdekes megfigyeléseket tesz a szórakoztatóiparban tevékenykedő feketékkel kapcsolatban is. Azzal, hogy egy olyan férfit láthatunk, aki feketét és fehéret is egyaránt mulattatni akar, rámutat arra, hogy ez még közel sem ignorancia és behódolás, egyszerűen csak nem vagyunk egyformák és mindenki a maga eszközeivel vívja a maga háborúját.

King rendezése pózmentes, alapvetően elegáns és alázatos, Tami Reiker operatőrrel karöltve sikerrel jelenítették meg a korszakot, annak jellegzetes öltözködési stílusával és légkörével együtt. Lényegében úgy éreztem, hogy bár a színészekre koncentrál és tisztában van, hogy javarészt rajtuk áll vagy bukik a film sikere, mégsem hagyja őket magukra. Jóval karakteresebb és feszesebb, koncentráltabb rendezést és cselekményvezetést tudhat magáénak, mint mondjuk Washington alkotása, ami mindenképpen nagy dolog, tekintve hogy egy olyan rendező munkájával van dolgunk, aki eddig inkább csak tévésorozatok egyes epizódjain tudott edződni. Összességében egy precízen levezényelt, kiváló színészi alakításokkal, problematikáit okosan és tisztán dramatizáló/kommunikáló film lett, ami nem csupán az eszemre volt hatással, de az érzelmeimre is (kiváltképp az utolsó képsorokkal).