A Marvel első három fázisának lezárultával véget ért egy korszak. A negyedik felvonás első filmje, a Fekete Özvegy még ennek volt egy langyos utózöngéje, majd jött a Shang-Chi, ami biztató kezdése volt az új iránynak. Az Örökkévalók pepitában hozza ezt az érzést, és nyilvánvalóvá vált, hogy a következő éra határozottan elkezdődött. Más kérdés, hogy ez biztosan nem lesz mindenki ínyére.
Az idők kezdetén, a világokat teremtő Arishem a Földre küldte az Örökkévalókat, hogy óvják meg az embereket a vérszomjas lényektől, a deviánsoktól. Miután hőseink elpusztították a fenyegetést, igyekeztek a háttérből egyengetni az emberiség útját. Ez természetesen konfliktusokhoz vezetett, ami végül a csapat szétesését eredményezte. Évszázadokkal később az Örökkévalóknak újfent össze kell fogniuk, mert a deviánsok visszatértek.
A Marvelt sokszor éri az a vád (okkal), hogy a legtöbb munkájuk egy kaptafára épül, a bevett formulát követi és nem igazán tudnak, vagy akarnak megújulni. Nos, az Örökkévalók bizony elindult ez utóbbi úton, ám ennek legalább annyi ellenzője lesz, mint támogatója. A nomádok földjét jegyző, Oscar-díjas Chloé Zhao érdekes választásnak tűnt a rendezői feladatra, s lehetett sejteni, hogy ezúttal nem egy szokványos szuperhős-produkció fog születni. Az első harmadból tisztán lejön, hogy igen ambiciózus darabról van szó, mely nem szimplán egy csapatfilm akar lenni a bolygó megmentésével a végén.
Világok teremtése és pusztulása köré húzzák fel a cselekményt, természetesen a Földre fókuszálva, ahol a történelem több szignifikáns eseményén és birodalmán keresztül kapunk egy ízelítőt abból, hogy milyen szerepük volt az Örökkévalóknak az emberiség formálásában. A történelem mellett a vallás is fontos szerephez jut, igaz árnyalt formában, de az evolúcióelmélet dicsőítése és a hősök fennkölt ábrázolása érdekes kontrasztot alkotnak. Számos elem visszaköszön különféle mitológiákból (főleg a görögből), elég csak a címszereplők ismerősen csengő neveire gondolni, úgymint Ikaris (Richard Madden), Phastos (Brian Tyree Henry), Thena (Angelina Jolie) vagy Gilgamesh (Ma Dong-seok). A titánokkal, istenekkel való párhuzam nem véletlen, a bolygó védelmezői valóban kvázi isteni alakok, annyi különbséggel, hogy mivel elhárították a veszélyt, ezért civilként próbálnak beilleszkedni a társadalomba.
Ha már kitértünk rájuk, muszáj kicsit elidőzni a karaktereknél, mert van belőlük bőven. Mindegyiküknek megvan a sajátos képessége, legyen az illúziókeltés, tudatmanipuláció, öngyógyítás vagy olyan tradicionálisabb erők, mint a repülés és a lézerszem. Egytől-egyig megkapják a maguk jelenetét, a bő két és fél órás játékidőnek hála van lehetőség kibontani, megismerni őket, így mindenkinek meg lehet a maga kedvenc figurája, illetve akivel a leginkább tud azonosulni. Szintén remek húzás Zhaotól, hogy próbálja az emberi oldalukat felfedni, akiknek fontosak az olyan értékek, mint a család vagy a szerelem. Ezt tetézve súlyos morális döntések elé állítja hőseinket. Mérlegelniük kell, hogy képesek legyen megtalálni a jó, illetve helyes út közti különbséget. Ez elméletben remekül hangzik, ám a gyakorlatban sajnos nem sikerült ennyire nívósan kivitelezni.
Hiába ismerjük ezeket az isteni lényeket, ha egyfelől nincs meg köztük a kémia, a dinamika, ráadásul az arányok is sokszor elcsúsznak. Mintha nem lehetne őket egyszerre a vásznon tartani, ezért időről időre a háttérbe szorítanak valakit, majd ha ismét szükség van rá, előkerül. Ugyanez elmondható a döntéseikről. Felszínesen megírt pálfordulásoktól kezdve, a következmények elbagatellizálásáig több alkalommal karakteridegenként, vagy szimplán megkérdőjelezhetően viselkednek. Technikai fronton szerencsére remekül működik a film, a látvány csodás, az a nem túl sok akciójelenet, amit látunk kellően intenzív és hatásos. A befejezés, majd a stáblista utáni jelenetek hagynak némi hiányérzetet, de úgyis tudjuk, hogy viszontlátjuk még a szereplőket.
Apropó szereplők. Egy szuperhősfilmet sosem a színészi alakítások emelnek ki az átlagból, jelen esetben sem kell elsöprő performanszokra számítani, de mindenki kitesz magáért. Richard Madden a faarcú, sármos énjét hozza, Gemma Chan bájos és talán a legemberibb figura, de Salma Hayeket és Angelina Jolie-t is kellemes volt látni egy ilyen alkotásban.
Vitathatatlan, hogy az Örökkévalók tényleg egy kicsit másfajta Marvel film lett. Ugyanúgy megvannak benne a zsánerre jellemző panelek, de kifejezetten komoly témákba is beleássa magát, még ha felszínesen is. Az irány tehát nem feltétlenül lenne rossz, csak az eszközök és az arányok mértékét kéne megfelelőbben testre szabni. A stúdióra jellemző magabiztosság jelen esetben ingatagabb lábakon áll a kelleténél, amiből egy kísérletezősebb darab sült ki. Ez garantáltan meg fogja osztani a rajongókat, de a végeredmény egyáltalán nem tragikus, ám az is biztos, hogy az új érának bőven van hova fejlődnie, ha fel akar nőni a Bosszúállók hagyatékához.
