A 2019-es Marvel kapitány volt az utolsó klasszikus eredettörténet a Marvel filmes univerzumában. Noha az idén napvilágot látott Fekete Özvegyet is ide sorolhatnánk, de az inkább egyfajta hattyúdal volt, mintsem a karakter tényleges felvezetése, megismerése. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája azonban ízig-vérig a címszereplő hőssé válásának útját járja végig.
Shang-Chi (Simu Liu) San Franciscóban él és barátjával Katy-vel (Awkwafina) egy hotelban dolgoznak, ahol a vendégek autóit parkolják le. Egy nap hősünk kénytelen maga mögött hagyni gondtalan életét, hogy szembenézzen a múltjával. Makaóba utazik, hogy megkeresse rég látott húgát, akire nagy hatalmú apjuk vadászik.
A Marvel mozik egyik legnagyobb előnye, a legnagyobb hátrányuk is egyben. Szinte egytől egyig kiszámíthatóak, hoznak egy bevett, korrekt minőséget, biztonsági játékra utaznak, így nagyjából tudjuk, hogy mire számíthatunk. Elsősorban a csapatfilmjeikkel dobnak nagyot, a szóló darabokat jobbára hamar elfelejtjük. Lehet ostorozni a DC művek minőségét, ám ott legalább mernek bevállalósak lenni, így születhetnek olyan gyöngyszemek, mint a Joker vagy az új Az öngyilkos osztag. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem a Shang-Chi lesz az, ami megtöri a Marvelnél ezt a sémát, ugyanakkor rég láthattunk ilyen ütős eredetsztorit a legnagyobb képregényes médiumtól.
A cselekményvezetés a bevett sémát követi, megismerjük a Tíz Gyűrű legendáját, majd a főhős mindennapjait látjuk. Viszonylag hamar kiderül, hogy a múltja alapján nem egy átlagpolgárról van szó, hanem egy képzett gyilkosról, aki apja zsarnoksága elől szökött Amerikába, hogy új életet kezdjen. Ettől kezdve minden a feje tetejére áll és egy jóval fenyegetőbb veszéllyel is szembe kell nézni, mintsem az apa haragja. Az említett bevett panelek a maguk módján működnek. Az expozíció, a konfliktusépítés és természetesen nem ússzuk meg poénkodás nélkül sem, ami helyenként fárasztó, de akadnak bőven valóban humoros beszólások. A bő két órás játékidőn lehetett volna kurtítani, hiába akad minden szegmensben valami új és érdekes dolog, nem ártott volna feszesebbre vágni a végeredményt. A háttértörténet felszínes megoldásai vagy a végső (amúgy beteg látványos) ütközet kissé kapkodó stílusa rányomják a bélyegüket az élményre, de a siker jelen esetben két fontos tényezőn múlt.
Hogy mennyire hitelesen sikerül megidézni az ázsiai kultúrát, illetve a harcok minőségén. Szerencsére mindkét elem működik, ellentétben mondjuk a Mulan kínosan nyugatinak ható próbálkozásaival. Az akciók látványosak, hála főleg a remekül koreografált bunyóknak, melyek időnként a régi idők Kung-fu filmjeit idézik. A prológusban, illetve az utolsó harmadban eljutunk egy mitikus faluba, ahol a rendező Destin Daniel Crettonnak végre lehetősége van felhasználni a tradicionális kínai mondák lényeit, viseleteit, egy komplett világot felépítve. A harcművész mozgások, a fizikára fittyet hányó mutatványok, a természettel harmóniában élő kis közösség, mind olyan atmoszférát teremtenek, mely ritkán tapasztalható szuperhősfilmben.
A stáblista utáni jelenetek megágyaznak a folytatásoknak és felkészítenek rá, hogy főszereplőnk ettől kezdve aktív részese lesz ennek az univerzumnak. Túl sokat nem árulnak el a jövőről, de pont annyit, hogy várjuk a következő felvonást.
Ami a fekete kultúrának Fekete Párduc, az az ázsiaiaknak Shang-Chi. Ezt be lehet tudni a diverzitásnak és a modern elvárásoknak való megfelelési kényszernek, de Cretton műve szerencsére több ennél. A hibái ellenére is látványos, szórakoztató akció-kalandfilm, ahol bár a főhős egyelőre nem tűnik a legérdekesebb jellemnek, ám kapott egy jó alapot, amire lehet építeni. A Fekete Özveggyel elengedtük a múltat, Shang-Chival pedig a jövőre koncentrálhatunk, s noha a Marvel még mindig a biztosra megy, soha rosszabb bemutatkozást az új hőseikhez.
