Pete Davidson különleges figurája az amerikai szórakoztatóiparnak. Pályafutását stand uposként kezdte, majd a Saturday Night Live egyik legnépszerűbb alkotója lett, végül pedig színészként is elkezdett befutni. Ráadásul mindennek tetejébe az amerikai bulvárnak is gyakori szereplője, szövevényes kapcsolati hálójából többen (köztük ő maga is) csináltak már viccet.
Ha valaki meg akarja tippelni, milyen Pete Davidson legutóbbi, a Netflixen megjelent önálló estje, emlékezzen csak vissza a színész a Staten Island királya című filmjére, amelynek társírója is volt. Ismét egy felnőni képtelen, saját traumáival küzdő férfit látunk, aki nem akarja elfogadni, hogy felelősséget kell vállalnia a döntéseiért. Most azonban egy valós személyt figyelhetünk, és ez még inkább aláhúzza a mondanivaló súlyosságát.
Aki tehát látott már korábban bármit Davidsontól, azt nem fogja meglepetésként érni a műsor nagy része. A tematikák ugyanis azok, amelyek eddig is érdekelték az előadót: kábítószerek, alkohol, szexualitás és persze a szórakoztatóipar visszásságai. Davidson most is elsősorban magából csinál viccet, de eközben kitér arra a kontextusra is, amiket manapság nem tud elkerülni egy előadó.
Davidson elsősorban saját függőségeivel küzd. Mégiscsak 30 éves lett, amikor már nem olyan vicces kábítószereket használni. A komikus ad egy kis muníciót a bulvársajtónak, elmeséli, hogy egy közelmúltban elhunyt zenei ikon temetésén is szer hatása alatt állt, ám Davidsonon látni az elhatározást, most már tényleg szeretné maga mögött hagyni életének ezen részét, de közben kellő öniróniával tekint erre az időszakra.
A műsorból az is egyértelművé válik, hogy nem egyszerű manapság a sztárok élete. A közösségi média minden korábbinál közvetlenebb kapcsolatot teremt rajongó és előadó között, és ennek bizony vannak olyan következményei is, mint amit Davidson elmesél, amikor egy rajongója bizony túllépett az összes határon és valósággal a megszállottjává vált.
De külön szegmenset kapnak a magánéleti történetek is. Davidson humorizál édesanyja korán, technológia tájékozatlanságán, saját kapcsolati defektusain és azon is, mennyire nehéz beilleszteni egy konzervatív életet abba a kerékvágásba, amiben egy népszerű előadó áll. Ez a műsor legerősebb szakasza: az új műsorral jelentkező komikusban megvan a kellő önirónia, és jól találja meg azt az arányt is, hogy a poénok egyértelműek, de ne túl direktek legyenek.
Az arányérzéket egyébként is ki kell emelnünk a Turbo Fonzarelli kapcsán. Az elmúlt hetekben Ricky Gervais és Dave Chapelle kapcsán is elmélkedtünk arról, hogy mennyire szorítja keretek közé a stand uposokat a politikai korrektség. És bár konkrétan nem mondtuk ki, mintha mindkét előadónál azt éreztük volna, hogy az is rossz megoldás, ha valaki kényszeresen foglalkozik a kulturális környezettel, s az is, ha megpróbálja figyelmen kívül hagyni. Ilyen szempontból Davidson apolitikussága üdítően hat: nem érez kényszert arra, hogy mindenre reagáljon, de egy-egy kiszólásából azért érezzük, hogy az előadó a jelenben van.
Röviden beszélnünk kell még a Turbo Fonzarelli formanyelvéről. Pete Davidson ismét Jason Orley rendezővel dolgozott együtt, akivel ezúttal fekete-fehér képi világot álmodtak meg a műsorhoz. Ez izgalmas konfliktusban áll a mondanivaló harsányságával, s sokat hozzátesz ahhoz, hogy bár nem ez lesz minden idők legizgalmasabb műsora, egy megtekintést bőven megér.
