Beszédes, hogy az elmúlt években noha a Pixar még mindig az amerikai animációs filmgyártás fellegvárának számít, inkább a korábbi sikereik folytatásaitól voltak hangosak (Verdák-széria, Toy Story 4, Szörny Egyetem, Szenilla nyomában, A hihetetlen család 2.). Szerencsére a lámpás cég megtalálta ismét a régi hangját Pete Docter (Szörny Rt., Fel!, Agymanók, Lelki ismeretek) irányítása alatt és az egyik legkreatívabb, legbölcsebb önismereti tréningeket tartják kicsiknek és nagyoknak az olyan filmjeikkel, mint a már említett Agymanók, vagy Lelki ismeretek, de a tavalyi Luca és most a Pirula panda is ide sorolható, amely ha nem is feltétlenül a Pixar legjobb, de mindenképp az egyik legfontosabb, legérettebb filmje.
Ezt már a film körül kialakult heves viták is kiemelik, hiszen a nézők mellett a kritikusok sem restek szóvá tenni, hogy mennyire nem tudnak együtt érezni egy kisebbségi, kínai kislánnyal (Mulan csókoltatja őket!), hogy mennyire tiszteletlen a főszereplő MeiMei részéről ellenszegülni anyjának (Ariel, Miguel és a mesehősök fele üdvözöl mindenkit!), vagy éppen ellenkezőleg, az anya mekkora egy szörnyeteg némber (a Gonosz Mostohák Szövetsége valószínűleg most a mérgezett almájába dől). A Pixarban már 2011 óta szorgoskodó és a 2018-as animációs kisfilmért, a Baoért Oscar-díjat bezsebelő Domee Shi meséje ugyanis úgy rettentő aktuális és mégis örök érvényű, hogy a történet 2002-ben, Torontóban játszódik, a fiúbandák és a tamagochi aranykorában.
MeiMei ekkor egy rettentő eleven 13 éves kislány, aki mindenáron igyekszik megfelelni az őt rövid pórázon tartani próbáló édesanyjának, miközben legjobb barátnőivel - nem is annyira - titkon odavan a 4*TOWN nevű fiúbandáért. És ha nem lenne elég, hogy kezd beütni a serdülőkor a fiúk képében, MeiMei egy régi családi "átok" miatt hatalmas, bolyhos és cuki vörös pandává változik, minden hevesebb érzelmi változásra.
Már a vörös panda és a női serdülőkor együttállása is szimbolikusan megfeleltethető lenne a menstruációnak és a Pixar érettségét mutatja, hogy nem áll meg itt, hanem az első adandó alkalommal leüti a labdát és a nevén nevezi a dolgot. Shi és alkotótársai rettentő szórakoztatóan, de éretten beszélnek nemcsak arról az állapotról, hogy milyen újszerű, egyszerre energikus, vibráló, ugyanakkor ijesztő a nőiség kapujában állni, hanem arról is, hogy a szociális kapcsolataink miként változnak meg, a család fontosságát mennyiben veszik át a barátok. Hogy nem csupán a szülői akarat lehet tiszteletre méltó, hanem a gyermeki óhaj is. Hogy szülőként minden jó szándékunk ellenére is béklyóba köthetjük a gyerekeinket, ezzel generációs problémákat örökül hagyva rájuk, de ezt nem késő (és ami fontos: nem szégyen!) felismerni.
Ezt pedig - ha nem lenne elég - a most is gyönyörű animáció mellett, amelybe ügyesen vegyítik az animék vizuális megoldásait és gagjeit a Pixar csúcsteljesítményével, megfejeli Ludwig Göransson (Fekete Párduc, Mandalorian) hol keleties, hol retro score-ja, valamint a képzeletbeli 4*TOWN együtteshez Billie Eilish és Finneas O'Connell által írt, a korhangulatot zseniálisan eltaláló pop dalai, amelyek végig szépen egészítik ki egymást, avagy rímelnek a másikra (mindamellett, hogy a narratívának is aktív részesei), hogy aztán a fináléban egy egyszerre frenetikus és eklektikus betétben olvadjanak össze. Ennek tetejébe a Pixar történetének egyik legszebb jelenetsorát is megkapjuk anya és lánya között.
Mindezek ellenére a stúdió legnagyobb klasszikusaitól elmarad, de csupán egy panda faroknyival. Mert hiába a már fent taglalt, több mint időszerű női megközelítés, intelligencia és érzelem, rengeteg párhuzamot mutat a tavalyi Lucával (a bent lakozó szörny elfogadása, azzal való együttélés tematikája mellett még LMBTQ karakter is akad benne), valamint leginkább a Merida, a bátorral (elsősorban az anya-lánya kapcsolat, valamint a mackóvá válás végett), de azoknál mindenképpen jobb. De Pixar mércével nem rossz az az ezüst érem sem. Még ha a bennünk lakozó vörös panda ezt egy kicsit nehezményezi is, könnyedén együtt tudunk élni vele.
