Marla (Anya Taylor-Joy) és Charlie (Gabriel Bateman) életéből szüleik halála után minden öröm elillan. Charlie ebbe nem akar belenyugodni, meg akarja élni a gyerekkorát és a kalandokat, ezért elszökik nővérétől, és egy játékboltban találja magát. A varázslatos hely szó szerint beszippantja őt és a keresésére induló nővérét, hogy átéljék mindazt, amire valaha vágytak.
Lino DiSalvo kétség kívül képzett és tapasztalt animátor (Volt, Aranyhaj és a nagy gubanc, Jégvarázs), de a rendezői székben avatatlannak bizonyult. A Playmobil: A Film legnagyobb problémája, hogy érdektelen és nem kivételes, nem tudott elszakadni a sokat látott kliséktől. Nem váltja a be a brandhez fűződő reményeket, miszerint kortól függetlenül nyújt önfeledt szórakozást.
A történet mesebeli tájakra és utazásokra invitálja főszereplőit és a nézőt is, de korántsem olyan elbűvölő, mint várnánk. A körítés nem túl kreatív: egy idegen, új világban kell Marlának megtalálnia Charlie-t, ahol sárkányok, bátor harcosok és tündérkeresztanyák szegélyezik a sárga ösvényt. Nem csak a legendás lények archetípusok, hanem a többi szereplő is, és nem nehéz visszafejteni, milyen konfliktusokra számíthatunk egy lódító baráttól vagy egy Napóleon-komplexusos főgonosztól. Ami alapvetően nem lenne probléma, de nem bajlódtak a látszattal, és ezért a karakterek felszínesek, a sztori pedig unalmas és kiszámítható. Ráadásul a James Bond referencia és társai nem a tiszteletet sugalló intertextuális utalásoknak érződnek, hanem ötlettelen erőlködésnek.
Persze, érvelhetünk amellett, hogy egy gyerekmesétől ezeket elvárni badarság, de nem értek egyet azzal a személettel, hogy csak azért, mert valami a gyerekeknek készül, akkor már mindegy milyen, élvezni fogják. Különösen akkor nem, ha azokra a szülőkre gondolunk, akik elkísérik őket.
Mindamellett, hogy a külcsín sekélyes, a tanulság még megmenthetné a filmet. Csakhogy az elvesztés-megtalálás motívuma, a család - főként a testvéri szeretet - fontossága, az összetartás, a gyerekkor megélése, az önfeledt játék sem szolgál semmilyen újszerű tartalommal. Didaktikus a párhuzam a látottak és a jelentés között, minden kép valamely gondolat egyértelmű illusztrációja, ezért nem dolgoztatja meg a közönsége elméjét. Hasonló, ámde jóval ötletesebb megoldásért ajánlom az Előre című animációs filmet.
Sajnos a kivitelezésnél figyelmen kívül hagyták azt az egyszerű tényt, hogy egy valós márka létező termékét mutatják be. A látvány ugyanolyan fröccsöntött, mint az eredeti játék, viszont az anyagszerűségtől a díszletekben és mozgásban már nagyvonalúan eltekintettek. Szintén egy példával élnék: A Lego kalandban kihasználták az építőkockák adta lehetőségeket, és konzekvensen beépítették a korlátozott mozgásformákat a film jellegébe. A Playmobil szereplői ezzel szemben szinte bármilyen mozdulatra képesek, ergo elveszti a lényegét a film mint reklámtermék, még ha stílusában meg is tartották a figurákat. Vagyis hiába a Playmobil megnevezés, bármelyik mezei animáció lehetne ennyi erővel.
A musical jelleget is ok nélkül erőltették, talán úgy gondolták, egy-egy dalbetét majd megszakítja a monotonitást, de sajnos nem sikerült emlékezetes dallamokat írni. Ha valamit mégis ki kellene emelnem, akkor az Maximus császár dala lenne a film közepén, ami stílszerűen egy szimpla "Cirkuszt és kenyeret a népnek!" jelige. Azonban mind Adam Levine, mind pedig a magyar szinkronban Bercsényi Péter nagyon ráérzett a karakterre, és kivételes intenzitással és átéléssel rittyentenek egy spontán 2 perces rock koncertet.
A Playmobil: A Film nem kifejezetten rossz, hanem kissé együgyű, szükségtelen és szürke. Nem igényli a nagyvásznat, az HBO GO kínálatában épp elfér.
