Hirdetés

Pókember: A pókverzumon át - Kritika

|

Egy grandiózus finálé szintén grandiózus előszele.

Hirdetés

Nem sokan számítottak arra öt évvel ezelőtt, hogy a Pókember: Irány a Pókverzum! ekkorát fog menni és meghódítja a világot. Rengeteg újdonságot tartogatott, többek közt Peter Parker helyett Miles Moralest tette meg főszereplőnek és úgy volt képes szórakoztató lenni, hogy a humora, érzelmi töltete és a sztori komplexitása is átlagon felülinek bizonyultak. Erre rátett egy lapáttal a végtelenül ingergazdag animációs stílus, amit azóta is előszeretettel másolnak. A folytatásnál tehát borzasztó magasan volt az a bizonyos léc.

Miles igyekszik egyensúlyozni a szuperhős énje és az átlagos tinédzser életvitel közt, de a szüleivel egyre nehezebben találja meg a közös hangot, ráadásul hiányoznak a barátai, főleg Gwen. Egy nap új gonosztevő bukkan fel Brooklynban, a kétbalkezesnek tűnő Folt képében, ám a fenyegetés sokkal súlyosabb, mint azt Miles elsőre gondolná.

Hirdetés

Az első részen érezhető volt a Phil Lord-Chris Miller páros szájíze, akik producerként álltak a film mögött, Lord pedig az írásba is besegített. A pókverzumon át esetében megmaradt ez a felállás, annyi különbséggel, hogy már mindketten részt vettek a forgatókönyv írásában. Rendezői fronton változás történt, de ismét három, tapasztalt animációs filmes szakembert bíztak meg a dirigálással, úgymint Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson. Ők olyan műveken dolgoztak korábban, mint a Korra legendája, vagy a Lelki ismeretek.

A tehetséges stáb tehát adott, de vajon sikerült-e felérni az elődhöz? Mindenekelőtt muszáj egy figyelmeztetéssel kezdeni. A pókverzumon át úgy lett hirdetve, mint az előd folytatása, ám ott szerepelt mögötte a "part one", azaz első rész jelző. Itt előkerülhet a Dűne effektus, vagyis a mű úgy zárul, hogy kvázi elkezdődhetne. Nyilván ez tudatos húzás az alkotók részéről, de sokakban okozhat hiányérzetet. Ezért mindenképp érdemes annak tudatában beülni rá, hogy az itt látható történet még koránt sincs lezárva. A cselekmény rögtön egy érdekes felütéssel indít. Miles helyett Gwenre koncentrálunk, az elődben csak hallott múltat most látjuk is, illetve bepillantást nyerünk az apjával való kapcsolatába, hogy végül elinduljon az a bizonyos szál, mely újra összehozza őket a brooklyni fiúval.

Rögtön szembetűnik, hogy vizuálisan még az első felvonáshoz képest is emelték a tétet. Minden dimenzió másféle stílusban jelenik meg, de akad olyan is, hogy egy jeleneten belül többféle grafikai megvalósítást látunk. Egészen parádés, ahogy kinéz a film, de lesznek olyanok, akiknek ez a villódzó színkavalkád már túl soknak bizonyul. A sztorivezetés ügyesen fel lett építve, kellő időt hagynak a konfliktusok kibontására és karakterábrázolásra.

Kicsit talán túl sokat is, a 140 perces játékidő nem feltétlenül indokolt. Tény, hogy van egy lendülete, sodrása a filmnek, mely végig leköt és cseppet sem untat, ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy a drámai vonal helyenként repetitívvé válik. Ugyanazokat a köröket futjuk és amikor harmadszorra vitázik Miles a szüleivel ugyanazon a dolgon, ott már eléggé didaktikusnak érződik az üzenet. Holott világos az alkotói szándék, mely becsülendő, ám az is látszik, hogy mennyire nagyot akartak mondani. Ettől függetlenül nem akarom kisebbíteni a rendezők és Millerék érdemeit, mert a konklúzió működik, mégis érthető lett volna kevésbé szájbarágósan is.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A felnövés és útkeresés viszontagságainak ábrázolása, a hősök esszenciájával járó áldozathozatal mondhatni alapdolgoknak számítanak, de képesek voltak mélyíteni a drámát. Érdekes témákat feszegetnek és olyan egzisztenciális kérdéseket dobnak fel, hogy milyen apró részletek, döntések tesznek azzá, akik vagyunk, illetve egy komplett belső harc képe körvonalazódik, ami iszonyú izgalmassá varázsolja a téteket. A komoly felhang mellett a humorról sem kell megfeledkezni, rengeteg szuper beszólást, vicces szituációt vonultat fel a film és bőven lesz okunk mosolyogni, sőt nevetni. A visszatérő arcok mellett az új jövevények lopják a show-t, úgymint Hobie, vagyis Punk Pók, vagy az indiai Pókember, Pavitr Prabhakar.

Vitathatatlan, hogy a Pókverzum első felvonása komplettebb élményt nyújtott, elvégre ott egy kerek egész sztorit meséltek el, míg a folytatás láthatóan a felvezetése egy grandiózus finálénak. Nem biztos, hogy jó ötlet volt így elvágni a végét, mely természetesen gondoskodik róla, hogy tűkön ülve várjuk a zárást, ám önmagában keserédes szájízt hagyhat maga után. Az említett helyenkénti szájbarágósság mellett ez erősen degradálhatná a végeredményt, nekem mégis képes volt kompenzálni az összkép. Lehet, hogy a kerettörténet vékonyka, de bőven tartogat meglepetéseket, plusz a lendülete, humora, az érzelmi érettsége, a fantasztikus zene és a kivételes képi világ beszippantanak, nem engednek és betonba vésik azt a tényt, hogy a Pókverzum a legjobb dolog, ami ezzel a címmel történhetett.

Hallgass meg egy másik véleményt is:

Pókember - A pókverzumon át

Kinek Ajánljuk
  • Aki az első részt is szerette
  • Pókember rajongóknak
  • Aki szereti a kreatív vizuális megoldásokat
  • Aki kedveli ha a dráma és a humor ügyesen keveredik egy filmben
Kinek Nem
  • Aki nem szereti, ha egy film cliffhangerrel zárul
  • Aki már az első részt sem szerette
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.