A Dűnének valószínűleg a DNS-ébe van gondolva, hogy megossza a közönséget. Mind az eredeti regénysorozat, mind az azokból készült 1984-es David Lynch-féle adaptáció és a 2000-es évek eleji miniszéria kap mindmáig hideget-meleget a publikumtól. Ám az tagadhatatlan, hogy a Dűne még mindig tényező a sci-fi zsánerben, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a legújabb feldolgozást az a Denis Villeneuve vette a gondozásába, akivel kapcsolatban egyre inkább bebizonyosodik: különleges szeme van a műfajhoz.

Az Érkezés, vagy épp a Szárnyas Fejvadász 2049 (ami egyébként számos hasonlóságot mutat jelen cikkünk alanyával) rendezője Frank Herbert első Dűne regényét dolgozta fel - ám annak sem a teljes egészét -, mely amellett, hogy alapvetően kifejezetten hűen követi az olvasmány cselekményét, valamelyest áramvonalasítja is az élményt. Ami a Dűnét mindig is megkülönböztette a hasonló sci-fi eposzoktól, az az űrkorszak egy olyan feudalista jellegű ábrázolása, mely az általunk ismert múltat és elképzelt jövőt rettentő izgalmas módon egyesíti. Ez a politikai ármánykodással, vagy épp ökológiai háttérszálakkal átszőtt élmény a magja Villeneuve filmjének is, ami nem fél már az első perctől kezdve bevonni a nézőt az események sűrűjébe. Mindezek miatt is komoly vállalás Herbert írását nagyvászonra adaptálni: egy alapvetően vizuális médiumról beszélünk, mely ugyan képes arra, hogy verbálisan hasonlóképp meséljen történetet, mint ahogy azt egy regény teszi, ám a végeredményben nem lenne sok köszönet.

Nem kérdés, hogy ezt a problémát Villeneuve is felismerte, és egy, a kelleténél talán töményebb expozíciót követően a Dűne úgy mesélt történetet, mely az előzetes, erőteljes szkepticizmusomat leküzdve egy olyan klasszikus sci-fi élményt nyújtott, amit egyre ritkábban élhetünk át ma már. Az Atreides-ház, a Harkonnenek, a Bene Gesserit rend vagy épp a fremenek történetét nem egyszerű, vagy talán nem is lehetséges 2,5 óra leforgása alatt érdemi formában elmesélni, ezt pedig Villeneuve filmje sem próbálta. Ehelyett a látottak dominálnak, amit sokszor tőmondatnyi kiegészítések, vagy apróbb infómorzsák egészítenek ki, és adnak támpontot ahhoz, hogy megértsük, egyúttal aktív befogadóivá váljunk a Dűne világának. A Szárnyas Fejvadász 2049-cel szemben viszont a rendező most jóval óvatosabban bánt a különböző létfilozófiai kérdések és a mély gondolatiságnak álcázott üres frázisok bedobálásával, aminek köszönhetően a Dűne egy kézzelfoghatóbb, fókuszáltabb filmélmény lett.

Nem arról van szó, hogy Paul Atreides történetének ne lenne meg a maga komplexitása, viszont ez a film nem szeretne didaktikusan mesélni a nézőnek. Ehelyett betekintést ad egy olyan világba, mely a nézői megfigyelés előtt is létezett és mozgásban volt, egyúttal lesz is még azután - szemlélői vagyunk valami egészen valódinak, ami nincs különös tekintettel a megfigyelőire, nem fogja azok kezét görcsösen. Ez a rendezői és történetmesélői hozzáállás a Dűne egyik legnagyobb erénye, ennek köszönhetően egy szokatlanul természetes, szabad folyású élmény a jutalmunk, ami megteremti azt az illúziót, hogy a "legjelentéktelenebb" jelenet mögött is valódi jellemek valódi sorsai húzódnak meg. Nem meglepő, ha valakinek most az öncélúan ködös alkotások némelyike is bevillant, ám a Dűnében való kimondatlanságok és elhallgatások rendkívül tudatosak, ezzel együtt pedig nincsenek negatív hatással a fő cselekményszálra, ami végig jól követhető és organikusan következik egyik jelenetről a másikra.

Egy közepesen érdekes történetet tesz viszont elképesztően magával ragadóvá a Dűne, mely pont úgy és pont azokat a részleteket hallgatja el, hogy annak világa minden pillanatban élőnek hasson. Ez az elhallgatás tartalommal tölti fel talán még azokat a szegmenseket is, melyek mögött jóllehet nincs is annyi anyag, mint amennyit a néző beleérez. Nem számít, mert ahogy már említettem, a film aktív részesévé tesz minket az élménynek azáltal, hogy hagyja, a saját képzeletünk töltse ki azokat a hiányzó lyukakat, amik ha ki lennének mondva, vagy meg lennének mutatva, szinte biztosan elveszítenék nem csak titokzatosságukat, de erejüket is. Ez a fajta szabadabb, a nézőt egyenrangú partnerként kezelő és rá támaszkodó történetmesélés az, ami egyre inkább kezd kiveszni Hollywoodból, s egyúttal ami különlegessé teszi Villeneuve sci-fijét.

A soraim között szerintem kiolvasható volt, hogy egy alapvetően lassabb, merengősebb alkotásról beszélünk, ami ugyan így is jóval egzaktabb, mint a Szárnyas Fejvadász 2049, de aki nem vevő az ilyen jellegű filmekre, az nem most fog megtérni. Magam sem vagyok rajongója a 2 óránál bővebb lére eresztett filmeknek, viszont a Dűne - valószínűleg az előbb tárgyalt pontokból kifolyólag - a játékidő szinte minden percében nem csak, hogy lekötött, de teljesen magával is ragadott. Nem először, de egyre ritkábban történik meg velem, hogy bizonyos filmek hatására egész egyszerűen kinyílik a moziterem, ám ha a Dűne hangulata és a Villeneuve által vászonra álmodott világ beszippantja a nézőt, akkor garantáltan ez fog történni. Mindebben elengedhetetlen szerepe van természetesen a látványvilágnak, mely az előzetesek során szerintem mindennek mondható volt, csak meggyőzőnek nem.

A kész filmet látva is egy furcsa kettősség van bennem, mert tagadhatatlan, hogy a Dűne vizuálisan egy igazán grandiózus sci-fi, viszont a földhöz ragadt, de talán sterilnek is nevezhető látványvilág nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését. Magam is úgy érzem, hogy a film bizonyos szakaszaiban és bizonyos jeleneteiben mintha még több is lett volna annál, mint amit végül kaptunk, de ugyanez vonatkozik a szó szoros és átvitt értelemében véve is kifejezetten szürke jelmeztervezésre. Ez a fajta "aluldizájnoltság" viszont azzal a kellemes mellékhatással jár, hogy a Dűne képi világa összességében nem csak koherens, de hihető is, amit a sokszor csodálatos fényképezéssel kiegészülve valóban egy élmény nézni. Ehhez illeszkedik Hans Zimmer nagyívű zenéje is, mely a tőle megszokott fülbemászó dallamokat ugyan most nem hozta, helyette sokkal inkább atmoszférateremtő darabokat írt az alkotó, amiket szinte kötelező mozis hangrendszerrel hallani a nagyvászon okozta élmény kíséretében.

Az új nézők számára vitathatóan a legnagyobb vonzerőt azonban mégsem az eddig kivesézett dolgok, hanem a nagyszabású színészgárda fogja jelenteni, mely tényleg az utolsó mellékfiguráig brutális neveket ígért. Ehhez mérten a filmben egyetlen olyan alakítás nincsen, ami kilógna az amúgy parádés színvonalból. Ami viszont talán hiányérzetet hagyhat majd néhányakban, az az, hogy a Dűne bizony egy Timothée Chalamet one-man show kis túlzással. Nem csak, hogy a még mindig pofátlanul fiatal színész a kisujjából kirázza Paul Atreides figuráját (teszi mindezt hibátlan eleganciával), de számottevően ő is van a legtöbbet a vásznon. Ez abból a szempontból egyáltalán nem probléma, hogy Chalamet játékát tényleg nem érheti rossz szó, mindent belerakott abba a figurába, ami a sorsukkal vívódó főhősök egyik legjobb formáját testesítette meg. Ám mégis ott motoszkál az emberben az érzés, hogy még sokkal többet nézte volna a mindig remek Oscar Isaac határozott, de érzékeny Leto hercegét, Stellan Skargard visszataszító, de alig-alig felbukkanó Harkonnen grófját, vagy Jason Momoa… Jason Momoáját. Aki Chalamet-hez hasonlóan több szóhoz jutott még, az az a Rebecca Ferguson, aki egyébként a tüdejét is kiszínészkedte Lady Jessicaként. Igazi, tankönyvbe illő támogatószerep az övé, ami Chalamet-ből is kihozta a lehető legjobbat. A többiek, úgy mint Josh Brolin, Javier Bardem, de főleg Dave Bautista pusztán epizódszerepekhez jutottak.

Az egyre fényesebben tündöklő Zendaya szereplése lehet a legnagyobb csalódás sokak számára, akinek túlzás nélkül az összes jelenetét láthattuk az előzetesekben. Többségét a vissza-visszatérő álomjelenetekben láthatjuk, melyek számomra remekül működtek, ténylegesen felépítették a várakozást a finálét illetően, ami egyébként a teljes filmre vetítve is abszolút kiérdemeltnek érződött. Még úgy is, hogy Villeneuve az első kötetet sem mesélte végig, a film pedig gyakorlatilag lezárás nélkül vágja el a képet. Frusztráció helyett azonban én azt éreztem, hogy azonnal, szünet nélkül nézném tovább a folytatást, s ez talán a legnagyobb dicséret, amit a Dűne kapcsán csak mondhatok.

Denis Villeneuve hű maradt mindahhoz, amit eddig is képviselt, a Dűne pedig egy olyan feldolgozása lett az eredeti regénynek, amit nagyon könnyű ajánlani, de épp ellenjavallni is. Az, aki egy igazi, régi vágású sci-fiben bízott, mely nem siet sehova, mer és hajlandó elmerülni saját világában, garantáltan meg fogja találni a számításait az idei év egyik legjobb filmjében. Úgy is, hogy amúgy érezhetően egy jóval nagyobb volumenű történet pusztán kezdetén járunk még, ami abszolút nem bővelkedett a szélesebb közönséget is megszólító akciójelenetekben, de még a tartalmi konfliktusok is alig-alig tudtak kibontakozni egyelőre. Az eddig látottak viszont nem csak, hogy ígéretesek, de egyértelműen az elmúlt évek egyik legjobb sci-fijét hozta el Villeneuve, a Dűne pedig olyan értékekkel és erényekkel bír, melyekhez egyre kevésbé lehetünk hozzászokva ilyen nagyszabású megvalósításban.