Mike Flanagan és a Netflix immáron ötödjére álltak össze, hogy A Hill-ház szelleme, A Bly udvarház szelleme, a Mise éjfélkor, illetve az Éjféli klub után az Edgar Allan Poe művei által megihletett Az Usher-ház bukása is a streaming óriás kínálatába kerüljön. Flanagan az évek során a Netflix egyik legfontosabb művészeti hozzájárulójává nőtte ki magát, azonban ez a bebetonozódott státusz mintha a kreativitás és a merész húzások mellőzését idézte volna elő a rendezőnél a legújabb szériában.
Az élete alkonyát taposó Roderick Usher (Bruce Greenwood) szülői otthonába invitálja a helyi ügyészt, Auguste Dupint (Carl Lumbly), hogy megadja ellenfelének a saját vallomását bűneiről. Auguste már évtizedek óta próbálja az Usher-dinasztia félrelépéseit a törvény színe előtt megbüntetni, eredménytelenül. Ám most, hogy Roderick mind a hat gyermekét elvesztette rejtélyes körülmények között, talán megtörte a körmönfont vállalatigazgatót - naiv gondolat Auguste-tól, aki maga sincs felkészülve Roderick őszinte megnyilvánulására.
Az Usher-ház bukásának gerincét eme két karakter közötti párbeszéd alkotja. Auguste figyel, hogy aztán számonkérje az eleinte tiszta blődségnek tűnő fordulatokat, miközben Roderick az őszinte megbánás és a korlátlan hatalom fitogtatása között irányítja a beszélgetést. Flashback epizódok sorából ismerjük meg Roderick és testvére, Madeline (Mary McDonnell) gyermekkorát, majd azt, hogy a testvérpár miként építette fel a cégbirodalmat. Ezzel párhuzamosan pedig bepillantást kapunk a közelmúlt eseményeibe: miként hullottak el egyenként Roderick gyermekei.
Flanagan imádja ezt a flashbackes struktúrát, ami eddigi szériáiban is visszaköszönt - hol erőteljesebben, hol csak felületesen. Ez biztosíthat a cselekménynek egy in medias res kezdést, és ezzel együtt egy felfokozott állapotú rajtot a néző számára, azonban Az Usher-ház bukása egy kifejezetten lassú sodrású történet, ami csak az utolsó pár részben áll össze igazán.
Érthető a döntés, hogy minden egyes részt egy-egy gyerek elhalálozására szánjuk, ám ez a kivitelezés alaposan elvitte a fókuszt a két főszereplőről, Roderickről és Madeline-ről. Az egész velük kezdődik, de hogy miként és hogyan, arra csak későn kapunk választ - olyannyira későn, hogy a türelmetlenebbek addigra már lehet ki is szállnak a szériából.
Mivel rögtön úgy kezdődik a nyitány, hogy a hat gyermek már halott, ezért igazi izgulnivaló a halálukat bemutató epizódokban nem marad. Egyedül a halálozásuk mikéntje tartogathatna némi izgalmat, ám ebben a viszonylatban is felemás a végeredmény. Az epizódok ugyanis egy-egy Edgar Allan Poe novellából építkeznek, melyek közül vannak ismertebbek (a fekete macskás sztori már sok horrorantológiában lett adaptálva), és vannak kevésbé ismertek, így a kreativitást már erősen behatárolta a forrástörténet kifuttatása.
Az sem segít a beleélésben, hogy az Usherek egyáltalán nem szimpatikusak. Még mielőtt hatalomra jutottak volna, már akkor is voltak megkérdőjelezhető húzásaik, hogy aztán egy egészen furcsa delíriumos állapotnak köszönhetően rálépjenek a gyásszal tarkított jelenhez vezető útra. Eme diszfunkcionális család dinamikáját jól ábrázolja, hogy a rokonok elhullása igazából senkit sem taglóz le, valamint az Auguste által indítványozott per bírósági tárgyalása alatt elhintett besúgó ideája rögtön éket ver a családtagok közé. Ha pedig ekkora a széthúzás, ennyire egoista mindenki, akkor nézőként miért is kellene törődjünk ezekkel az emberekkel?
Flanagan azért továbbra is ért a tökéletes jump scare jelenetek kivitelezéshez, melyek rendre akkor érkeznek, amikor már alaposan belefásult a néző a látottakba és a végeláthatatlan dialógusokba. Ahogy A Hill-ház szellemében, úgy itt is leginkább akkor érkeznek ezek a pillanatok, amikor a képernyőn látható karakterek egy nagyon indulatos és érzelmes párbeszédben vannak benne. Ez Flanagan első szériájában nagyon jól működött, azonban itt az antipatikus Usherek miatt eme jump scare húzások éle is kicsorbul.
Aki azonban türelmesen kivárja a széria végét, azért az utolsó három részben megtalálhatja a számításait. Flanagan mesterien építi be a különböző Poe novellákat és verseket az epizódokba, és már-már egy Marvel-filmekhez méltó "húsvéti tojáscsomagot" szolgáltat az amerikai író-költő kedvelői számára. Ám aki nincs képben Poe összes művével, az a karakterívek beteljesedésével és a rejtély feloldásával vigasztalódhat, plusz még egy-két igen erősre sikeredett, bár realisztikusnak egyáltalán nem mondható monológgal is gazdagodhat. Kár, hogy az Usherek önreflekciója, a kiszólás a nézők irányába, a lesújtó megállapítás a jelenünk társadalmáról és az emberi természetről ilyen későn érkeznek, hiszen ezekkel egészen más érzelmi töltete lenne az első 5 résznek.
Bár cselekmény szintjén sok mindenbe bele lehet kötni, mint azt meg is tettem a fenti bekezdésekben, ám vitathatatlan, hogy Flanagan egy valamit továbbra is zseniálisan végez: a castingot. A sorozataiban látható színészi teljesítmények még mindig kiemelkednek az átlag felhozatalból, Bruce Greenwood pedig lubickol az idős Roderick Usher szerepében. Akit még érdemes kiemelni, az mindenki kedvenc Luke Skywalkere, Mark Hamill, aki Arthur Gordon Pymet alakítja - egy újabb karakter Poe műveiből, aki egyedi módon kerül be a mostani történetbe. Szegény Hamillt idáig elkerülték a Star Warson túli, emlékezetes élőszereplős lehetőségek, de most már legalább lehet más szerepére is hivatkozni Luke-on túl (bár sokak számára ő már inkább az animációs Jokerek megkerülhetetlen szinkronhangja lett).
Összességében Az Usher-ház bukása egy a néző türelmét kikezdő, de a végére összeérő széria lett, ami azonban ritmustalanságtól és a karakterárnyalatok hiányától is szenved. Mindenképp becsülendő Flanaganben, hogy Edgar Allan Poe különböző műveit egybegyúrta ebbe a nyolcrészes minisorozatba, ám a kiváló stílus- és adaptációsgyakorlat mellett a szórakoztatásról és az emberibb karakterek felvonultatásáról sem lett volna szabad megfeledkezni. Egy-két emlékezetes momentumtól eltekintve az összélmény hullámzó lett, és a történet horrorisztikus aspektusa is kevésbé tudott érvényesülni (a jump scare-eken túl). Az Usher-ház bukása így egy olyan elem lesz Flanagan filmográfiájában, amivel a rendező büszkén dicsekedhet szerzői szempontból, ám kisebbségben lesznek azok a nézők, akik igazán értékelni tudják.
