A kritika legelején szeretném leszögezni, hogy nem lesz túl pozitív hangvételű az írás. 2022 nyarán kifejtettem az összes csalódottságom és frusztrációm a Marvel Disney+-ra gyártott sorozatai, illetve az azok által képviselt minőség kapcsán. Ott ősszel még magamra erőltettem a She-Hulkot (bocsánat, magyarul a röhejes Amazon: Ügyvéd címre hallgat ez a csoda), ami után megköszöntem a részvételt és a stúdió 2023-as sorozatait, vagyis a "nagy sikernek örvendő" Titkos inváziót vagy a Loki 2. évadát már el se indítottam. Eléggé mínuszból indultam neki tehát a 2024-es évnek, viszont egy év kihagyás és megnyugvás után az Echo kapcsán gondoltam, adok még egy esélyt a Marvel Studios legújabb, saját gyártású "sorozatának" csúfolt, feldarabolt filmjének. Ennek a kegyes döntésemnek három fő oka volt egyébként:
- Az előzetesekben szerepelt a Charlie Cox-féle Daredevil és Vincent D'Onofrio Kingpinje is, akik miatt gondoltam, valami minőségbeli igényszint azért lesz.
- Ez az első, "Marvel Spotlight" plecsni alatt készült tartalmuk, amikről azt hazu... reklámozták, hogy nem tartoznak majd a nagy fő sodor alá és keményebb, bevállalósabb, saját lábán is megálló történeteket kapunk ezalatt az ernyő alatt.
- Az Echo teljesen kimaxolta az érdektelenséget és apátiát a kollégákban is a karakter ismeretlensége és a Sólyomszemben tapasztalt "semmilyen" debütálása miatt.
Na, ezt a hármat megpróbálom most részletesen is megvizsgálni, hogy "megérte-e", aztán minél hamarabb rövidre zárni ezt a kritikát. A fentiek függvényében valószínűleg így is max tíz ember fogja elolvasni. (Ebből nagyjából három onnantól, hogy rajta van a Marvel plecsni, minimum 7/10-et ad rá és "hozza a Netflix szintet" kaliberű kommentekkel fog a világomból kikergetni. Három másik azon lesz fennakadva, hogy egy siket, női főhőssel operáló sorozat már eleve nem is működhetett volna és valahogy biztosan rátereli a beszélgetést Rey-re és a Star Warsra. Kettő abba próbál majd belekötni, hogy a "siket" volt-e a megfelelő szóhasználat az előző példában és nincs-e erre valami modernebb, kevésbé sértő kifejezés, amit ez az érzéketlen firkász ismerhetett volna. A maradék kettő pedig anyukám és az a szerencsétlen haverom, akit épp privátban idegesítek, hogy olvassa el a legújabb fröcsögésem.)
Menjünk sorban, először Daredevil és Kingpin jelenlétét említettem, mint nekem vagy bárki másnak csábítónak hangzó elemet. Kezdem a rövidebbel és az egyszerűbbel: Daredevil a legelső epizódban szerepel nagyjából 3 perc erejéig, utána pedig gyorsabban távozik a sorozatból, mint ahogy a saját sorozatát most próbálják a 0-ról újraírni. Sajnos azon az "egysnittes" jeleneten is látszik, hogy nagyon le kellett butítani az egészet, hogy a két színész között tátongó tapasztalatbeli szakadék áthidalható legyen. A pilot 50 perces(nek hazudott) játékidejének első 30 perce aztán azzal megy el, hogy egyrészt itt is a családi háttér meg a gyerekkori autóbaleset (századjára látom már szuperhősös tartalomban) ki legyen fejtve, másrészt hogy a Sólyomszem történéseit felelevenítsük a nézőknek és egy az egyben átemeljünk jeleneteket - nem vicc. Itt kezdik meg egyébként a Fisk-Maya kapcsolat építését is, de erre még visszatérek később.
A második pontom, amiről minden rész elején emlékeztet minket az Echo, hogy a friss és ropogós Marvel Spotlight címke alatt most valami EGÉSZEN MÁST fogunk ÁTÉLNI. Még a TV-MA-s korhatár besorolás is ki van hangsúlyozva a szülők számára (gondolom), hogy gyerekeket nagyon gyorsan eldugni, itt bizony IGAZI ERŐSZAKOT fogunk látni. Nos, az a minimális optimizmusom nagyjából egy percig tartott, ugyanis a nyitójelenetben kapásból valami mágikus sci-fi fantasy baromság kerül felvezetésre az ősi indián törzs tagjai kapcsán.
Ott igazából el is dőlt, hogy az "utcai bűnözés" színtere meg ez a felnőttesebb, komolyabb irány csak egy álca - a sorozat igazából ezt a vonalat már a második részben hátrahagyja és az oklahomai kisvárosra, valamint Maya családi kapcsolataira helyezi a hangsúlyt. Említésre méltó harcjelenet az ominózus Daredevil párbajon túl még a görkoris discóban játszódó harmadik epizódban található, meg talán a finálét annak lehet csúfolni... És ennyi. Az a "nagyon durva" erőszak-ábrázolás is talán kimerült egy századik mellékszereplő lelövésében vagy az előzetesben is bemutatott fagyiárus szétverésében, más őszintén nem is ugrik be ilyen téren.
A cselekmény teljesen semmilyen és kimért, számtalan ponton valami elképesztő butaság miatt halad előre (elszólja magát az az idétlen srác a gyerekkori barátnője előtt a rádión, a görkoris discóban Maya fogvaejtői közül az egyik csak úgy visszaadja neki a műlábát, amiből aztán MacGyver-t megszégyenítő módon csodafegyvert készít), a finálé pedig ismét nem lehetne messzebb a "kiérdemelt" és közelebb a "kínos" jelzőhöz, ami a Marvel legtöbb Disney+-os sorozata esetében igaz volt.
A harmadik pontról fogok a legtöbbet írni. Nézzétek, a bevezetőben hivatkozott cikkemben anno megemlítettem azt is, hogy bizonyos mellékszereplők tökéletesek... mellékszereplőként. Nem minden támogató karakter érdemel saját filmet vagy show-t, mert egyszerűen nem érdekes annyira, hogy elvigyen a hátán egy teljes, ÉRDEMI történetet. Az Echo ennek a mintapéldája. Főleg, ha olyan készítői csapat és mentalitás övezi, mint a legtöbb Disney+-os sorozatot.
A karakter fő célja és motivációja szinte részről részre változik, emiatt nem is igazán értjük, hogy épp mit is akar Maya pontosan, mi miatt kellene neki "szurkolnunk" Fisk egykori verőlegényeként. Én őszintén a Sólyomszem végén történt húzását is eléggé nagy cápaugrásként éltem meg, itt meg az első rész végén elhangzik, hogy Kingpin után gyakorlatilag ő akar lenni az új Queenpin. Csodálatos üzenet, belegondolva, hogy hány száz ember halála köthető a pozícióhoz, de majd most Maya és a Disney megmutatja, hogy a "You go, girl!" elvek mentén még ezt is jobban tudná űzni egy nő.
Aztán ez a morálisan roppantul tiszta és azonosulható cél átalakul egyfajta őrlődéssé Mayában a két öröksége között. Egyik oldalon ott a családja, akik apjával együtt egykoron kitaszítottak anyja halála után, másikon pedig szadista nagybátyja, aki ennek ellenére felkarolta. Ez a vonal egyébként még működhetett is volna, de öt - ami igazából az "előző részek tartalmából" első rész után valójában négy darab -, nettó fél órás epizódban elmesélve csapongónak és felszínesnek hat. Maya végső döntése szinte a semmiből jön, főleg ami az előzményeket illeti (nagyanyja faképnél hagyása, Fisk ígérete a birodalmat illetően), a karakterben játszódó dilemmákat pedig amiatt sem tudjuk átérezni, mert...
Ezt már félek is leírni, de az előző pár bekezdés után igazából minden mindegy ezen a ponton... szóval mert Alaqua Cox alakítása nem igazán segít ezen a helyzeten. Értem, hogy a karakter származása és a testi fogyatékossága miatt eleve nehéz olyan színésznőt találni, aki mindenképp (illetve ugye valójában a Disney szempontjából "mindenáron") megtestesíti az elvárásokat, de Alaqua Cox esetén sajnos a színészi kvalitások teljesen elmaradnak. Nem hiszem, hogy a bamba, érzelmek nélküli arckifejezésen kívül láttam tőle bármi mást is, akár a legérzelmesebb családi jelenetben, akár egy keményebb harcjelenetben. Úgy meg aztán különösen kiütközik a kontraszt, ha kettesben töltesz hosszas jeleneteket Vincent D'Onofrio Kingpinjével. Esetében fennáll egyébként a veszély, ha még pár ilyen kaliberű sorozatba berakják és bohócot csinálnak belőle a show fináléjában, akkor hamarabb veszíti el a tekintélyét, mint ahogy azt az új Thanosként csúfolt Kang esetén láthattuk a Hangya 3-ban.
Ez az Echo ráadásul a képregényes verziótól is elég nagy elrugaszkodás: ott a nevét a fotografikus reflexei miatt kapta, Taskmasterhez hasonlóan ő is le tudta másolni emlékezetből más hősök mozdulatait. Úgy néz ki, ezt a szupererőt utálják a Marvelnél, nem tudom. Itt viszont az indián őseinek képességeit (?) tudja felidézni a főhős, ami utódról utódra száll. És ha nem értenénk a nevével kapcsolatos utalást, több karakter többször is kihangsúlyozza a néző számára, hogy Maya "az ő VISSZHANGJUK", ha esetleg nem jöttünk volna rá magunktól vagy az első ilyen orron koppintós említéstől. Hisz nincs is annál szerencsésebb, mikor egy alapvetően üres, semmilyen, sokszor kifejezetten buta sorozat próbálja saját magánál is hülyébbnek nézi az alapvetően felnőtt közönségét - hiszen ez itt egy TV-MA tartalom kérem szépen, nem tudom, említettem-e már.
Őszintén nem értem, mi szükség volt erre a sorozatra. A karakter képregényes verziójának rajongói (akikkel azért nem lehet Dunát rekeszteni) nem egészen azt az Echót kapták, akit ismertek és szerettek. A Sólyomszemben feltűnt Maya nem ordított spin-offért, több ismerősöm is rákérdezett nálam az utóbbi hetekben, hogy ki ez amúgy - úgy, hogy látták a Sólyomszem showt. Közel sem az a helyzet, mint ahogy egykoron Jon Bernthal Megtorlója esetén, aki olyan hatást ért el a készítőkben és a nézőkben is egyaránt, hogy berendelték a Punisher sorozatot azonnal a Netflixnél. Ha akartak egy keményebb, belevalóbb, utcai világot felvezető showt csinálni, akkor meg miért családi pszeudo-drámázással és ősi indiános fantázia mumbo-jumbóval ment el az amúgy is szűkösre szabott képernyőidő javarésze? Hogy aztán az utóbbi vonal mentén megtanuljuk azt, hogy... nos, nem is tudom, mit sikerült ebből megtanulni, teljesen őszintén.
Egyszerűen nem értem az egész sorozat létjogosultságát. Sem a Marvel Studios által prezentált formátumban, sem pedig, ha azokat figyelem nélkül hagyom, a karakter jelentősége vagy az elmesélt történet függvényében. Tekerjetek az ötödik rész legvégére, hogy a stáblistás jelenetet megnézzétek (az is borzasztó egyébként, elmondják százszor ugyanazt, ha nem fognánk fel, mi Fisk új fő célja), aztán reménykedjünk, hogy a Daredevil sorozat örökségét nem sikerült teljesen a földbe tiporni.
De ezen a ponton már nincsenek illúzióim.
Hallgassatok meg egy másik véleményt is:
