"Olyan nincs, hogy a csatának csatával vethetnél véget. (...) A harc önmagát gerjeszti. A háború tökéletes fenevad. Vért ont, erőszakkal megsebzett húst harap, és attól gyarapszik." - Murakami Haruki
Lassan tizenhárom esztendeje annak, hogy 2008 augusztusának utolsó napjaiban a lelkesedés és az aggodalom kettősének érzése mellett beültem a Star Wars: A klónok háborúja című animációs film egyik előadására, amiben nem elhanyagolható szerepe volt az egyik akkoriban a kezem ügyébe került mozimagazin éppen aktuális számában leírt megannyi érdekességnek, hiszen végső soron ez győzött meg róla, hogy igenis ott van a helyem a moziban. Három évvel az előzménytrilógia gigantikus lezárása után elsőre kissé szemöldökráncolva figyeltem, hogy a Lucasfilm mégis mi a fenét tervez pontosan a messzi-messzi galaxissal, mivel ekkoriban még élénken éltek bennem a Genndy Tartakovsky-féle A klónok háborújával szerzett emlékeim, ami szintén a második és harmadik epizód között eltelt több évet felölelő időszakot volt hivatott kitölteni.
A George Lucas által frissen életre hívott Lucasfilm Animation a Nickelodeontól érkező Dave Filonival karöltve - aki ekkor már maga mögött tudhatott egy bizonyos Avatar: Aang legendáját - azonban sosem kívánta hivatalosan eltörölni a Tartakovsky verziójában látott eseményeket, így bár Filoniék elbeszélése értelemszerűen soha nem hivatkozott a másik sorozatban történtekre, végül arra sem került sor, hogy a későbbiekben felülírják a Tartakovskyék által megálmodott kalandokat. A klónok háborúja előtt tehát szabad volt az út, hogy a Star Wars mitológia egyazon időszakába kalauzolja el az ez idő tájt még jószerint ifjabb korosztályt, ahol ugyan az első pillanattól kezdve tisztában voltunk vele, hogy hová kell kifutnia a cselekménynek, ám azzal már kevésbé, hogy pontosan milyen folyamatok is vezették el a galaxist a 66-os parancsot követő közel két évtizeden át tartó rémuralomba.
Döcögős kezdetek
Hiába tekintünk ma már teljesen másképp A klónok háborúja irányába, nem lehet elvitatni azokat a tényeket, miszerint az indulás finoman szólva is kissé megosztóra sikeredett. A sorozatot felvezető mozifilm minősége rengeteg jogos kritikát kapott, mind a sajtó, mind pedig a rajongók részéről, amiért a kelleténél jóval gyerekesebb módon fogta meg az alapanyagot, nem is beszélve az éppen csak bemutatkozó, ám máris közutálat tárgyává váló Ahsoka Tano karakteréről, akit a többség legszívesebben a sarlacc verem legmélyére száműzött volna. Az ekkor mindössze 14 esztendős Ahsoka figurája elsőre nekem is okozott néhány szemöldökráncolásra alkalmas pillanatot, mivel az ifjú padawan mesteréhez, Anakin Skywalkerhez méltóan szemtelen, tehetséges, na meg hihetetlenül vakmerő volt. Nyilván csak hosszú évekkel később vált egyértelművé, hogy Filoniék szándékosan így vezették fel Ahsokát, hogy aztán az elkövetkezendő hét évadban bekövetkező karakterfejlődés során a Star Wars univerzum egyik legkomplexebb és egyben legkedveltebb szereplőjét faragják belőle.
Filoni bizonyos értelemben véve, mondhatni csak követte az Avatarnál már bevált praktikákat, vagyis a történetek, az azokat követő ifjakkal együtt kezdtek el egyre érettebbé válni és komolyabb témákat feszegetni. Habár azt hozzá kell tenni, hogy már az első két etap még igencsak ingadozó minőségű epizódjaiban is találkozhattunk néhány olyan résszel, melyre elég nehéz lett volna ráhúzni a kifejezetten gyerekeknek szóló jelzőt. Ennek köszönhetően a nézők hamar azon kaphatták magukat, miképp A klónok háborúja egészen rövid időn belül a Star Wars franchise megkerülhetetlen szeletévé növi ki magát, amiben nem elhanyagolható szerepe volt annak, hogy a kötelező "fan service" elemek mellett immár nemcsak a messzi-messzi galaxis egy-egy elszigeteltebb részét volt lehetőségünk felfedezni. Más szóval a függöny felgördült, viszont ami ezután következett, arra talán még legkritikusabban szemlélődők - többek közt jómagam - sem voltak felkészülve.
A lélek és a politika ármányainak útvesztőiben
Gondolom a többség emlékszik még arra, hogy pontosan miféle dolgokat kifogásoltak leginkább a Lucas által írt és rendezett első három epizódban. Nos, eme sarokkövek A klónok háborúja során is előkerültek, azonban a sorozatformátumból adódó történetmesélésnek, valamint Filoni és az írócsapat többi tagjának köszönhetően a szerelmi szál, a galaktikus politikai folyamatok, a frontvonalon küzdő Jedik küzdelme, de még Palpatine valódi politikusokat megszégyenítően profi ármánykodása is teljesen új megvilágításba került. A filmekben addig jóformán mellékszálakként, vagy egy-egy elejtett mondatban, netán cameóként feltűnő szereplők többé már nem egyszerű háttérelemként, hanem az egész saga jövőjére kiható katalizátorokként kerültek a rivaldafénybe. A hatalmas kirakós oly elveszettnek hitt darabkái, minthogy Palpatine miért tudta szinte nulla ellenállással a maga oldalára állítani a szenátust, vagy hogy milyen sötét titkokat rejtett a klónkatonák eredete, szépen fokozatosan szintén mind elfoglalták az őket megillető helyüket a nagy egész részeként.
A fehér foltok kitöltése mellett azért az új szereplőknek, úgy mint a tragikus sorsú egykori Jedi növendéknek, Asajj Ventressnek, a droid hadsereget vezető badass kiborgnak, Griveous tábornoknak, a kissé karcos modorú Pong Krell Jedi mesternek, vagy a galaxis legnagyobb csibészeként felfogható kalózkapitánynak, Hondo Ohnakának - hogy csak néhányat említsek - is megadatott a lehetőség, hogy ezúttal az ő szemszögükön keresztül vizsgálhassuk meg a fekete-fehérnek semmiképpen sem nevezhető klónháborúk mögött felsejlő ideológiákat. Így a negyedik-ötödik évad tájékán a nagy kérdés már nem az volt, hogy vajon a szeparatistáknak vagy a Köztársaságnak van-e igaza. Ugyanis addigra teljesen evidenssé vált, miszerint a mindkét oldalt kijátszó Sith-ek a kezdetektől fogva ott csaptak le, ahol a legjobban fáj. Mégpedig a hétköznapi polgárok egymásba, a szövetségeseikbe, az általuk támogatott rendszerekbe vetett bizalmát vették össztűz alá, hisz aki egyedül van, az mindig sebezhetőbb, mint aki mögött felsorakoznak.
Karakterek és univerzumépítés tekintetében tehát nem érhette szó a ház elejét. Utóbbival kapcsolatban pedig olyannyira nem, hogy több legelőször itt bemutatkozó, ám például Az utolsó Jedikben vagy a Star Wars: Lázadókban is visszatérő gondolat is - minthogy az Erő nem kizárólagosan a Jediké, netán, hogy mi fán terem egy lázadás/ellenállás megszerveződése, hogyan térhet vissza valaki erő szellemként a halála után stb. - eredményesen fűzte szorosabbra az egyes korszakok közti kapcsolatot. Ezzel a lépéssel az alkotók sikerrel tudták kiköszörülni egy régi hiányosságukat, vagyis elkezdeni bevezetni - a Marvel Filmes Univerzum esetében már látott - minden mindennel összefügg koncepcióját. Hogy eme döntés jól vagy rosszul sült-e el, arról hosszú hónapokig lehetne vitatkozni, személyes tapasztalataim alapján viszont úgy hiszem, egy ennyire szerteágazó szellemi termék esetében egy idő után már nem az volt a kérdés, hogy szükség van-e erre, hanem hogy mikor és hol fogják implementálni.
Egy dicsőséges búcsú, és egy még fényesebb jövő ígérete
Miután a Disney 2012-ben a Lucasfilm új tulajdonosává lépett elő, A klónok háborúja rengeteg kemény munka árán kivívott sikerszériájára sötét idők vártak, mivel az új tulaj az épp még készülő hatodik évaddal mondhatni elkaszálta a sorozatot. A dolog mögött valószínűleg az ilyenkor felbukkanó meglehetősen komplikált jogi problémák álltak, azaz a Disney-nek nem igazán fűlött a foga ahhoz, hogy egy tengernyi papírmunkával járó, korábban a Cartoon Networkön futó projektet vigyen tovább. De a Disney XD-re érkező Star Wars: Lázadók terve is arra sarkallta az egeres céget, hogy itt biza véget kell vetni a klónok kalandjainak. Több még elvarrásra váró történetszál végezte a vágószoba padlóján, amik közül bár később egy magyarul is megjelent regény (Sötét tanítvány) és egy képregény (A Dathomir fia) csillapította a rajongótábor haragját az egeres cég irányába, mindazonáltal a valóban definitívnek tekinthető finálé bejelentésére nem kevesebb, mint négy esztendőt kellett várni. Hogy aztán 2020. február 21-én kezdetét vegye a hetedik, egyben befejező évad a Disney+ felületén, ami nem kevesebbet ígért, minthogy méltó módon, 12 epizóddal végleg lezárja a klónháborúk zivataros, ármányoktól sem mentes korszakát.
Érthető módon hatalmas elvárások nehezedtek Filoniékra, elvégre nem csak Ahsokának, de a sorozat folyamán élő, hús-vér, valóban szerethető, nem egyszer valóban azonosulható karakterekké vált klónkatonák számára is egy olyan könnyekkel teli lezárást kellett összehozni - Darth Maul és a Mandalore ostromának kíséretében -, amely a Sith-ek bosszújában látott eseményekkel párhuzamosan, önállóan is képes megállni a saját lábán. Az érzelmekben, árulásokban, váratlan fordulatokban bővelkedő nagyjából másfél-két órás, akár mozifilmként is felfogható utolsó négy epizódot látva, ha akarta, sem tudta volna letagadni, hogy Filoni mennyire szereti ezt az univerzumot. A klónok háborúja érzelmektől túlfűtött lezárása több más botrányos befejezéssel véget érő produktum előtt bizonyította be - khm Trónok harca, khm Skywalker kora khm -, hogy egyáltalán nem lehetetlen feladat a múltat tiszteletben tartva, de a jövő ígéretét elhintve egy olyan befejezéssel előrukkolni, amiért valóban megéri belevágni egy külsőre a fiatalabbaknak, ám valójában sokkal inkább az idősebbeknek szóló sorozatba.
Összességében Dave Filoni és a Lucasfilm Animation egy teljesen új sztenderdet teremtett a történetmesélés, az akció, a karakterek, és a tágabb értelemben vett mozgóképes Star Wars produktumok számára, aminek szellemi öröksége vélhetőleg még hosszú-hosszú ideig irányt mutat majd azzal kapcsolatban, mennyi mindenről szólhat a messzi-messzi galaxis elsőre parányinak tűnő meséje.
