Kevés annyira hányattatott sorsú franchise van Hollywoodban, mint a Terminátor. Hiába tette le a remek alapokat James Cameron, majd fejlesztette azt tökéletesre az 1991-es második résszel, Az ítélet napjával, a stúdiófejesek mintha semmit nem fogtak volna fel belőle a pénzen kívül, és inkább mentek a saját fejük után. Meg is lett ennek az eredménye: először jött egy csalódást keltő számozott folytatás, majd három reboot-film (a Terminátor: Megváltás, a Terminátor: Genisys és a Terminátor: Sötét végzet), amely mind egy-egy új trilógia nyitányaként készült, hogy aztán a csúfosabbnál csúfosabb bukásukat követően összesen nulla folytatást termeljenek ezek a próbálkozások.
És akkor a Sarah Connor krónikái sorozat sikertelenségéről nem is beszéltünk még, pedig annyiban mindenképp meg kell említeni, hogy minőségben talán ez sikerült még a legjobban. Lehet, hogy pont emiatt látott ebben a formátumban fantáziát a Netflix is, hogy öt év után visszarepítsen minket a gépek ellen folytatott harc közepébe. A végeredményt látva pedig szerencsére elmondhatjuk, hogy nagyon jól döntött a streamingóriás.
A Terminátor: A vég kapujában (angol címén Terminator Zero) nagyrészt 1997-ben játszódik, néhány nappal az Ítélet napja előtt, amikor a Skynet öntudatra ébredt, és elpusztította az emberiség nagy részét egy nukleáris holokausztban, hogy aztán gyilkos robotokkal átvegye az uralmat a világ fölött. Csakhogy - szakítva az eddigi hagyományokkal - a történet ezúttal nem az Egyesült Államokban játszódik, hanem Japánban, azon belül is Tokióban. Itt egy Malcolm Lee nevű tudóst ismerhetünk meg, aki kifejlesztette Kokorót, egy mesterséges intelligenciát, hogy megállítsa a Skynetet, mielőtt az apokalipszis bekövetkezne. Nem telik el sok idő, mire őt és három gyermekét üldözőbe veszi egy Terminátor, valamint felbukkan egy katona, a 2022-ből érkezett Eiko is, aki azért utazott vissza az időben, hogy megállítsa a halálosztó gépezetet.
Jogosan merülhet fel ennyi alapján kérdés, hogy ez most akkor csak egy olcsó japán remake-je, elegye lenne az első két résznek? Hiszen kezdetben van itt egy macska-egér harc két fél között a jövőből; egy diszfunkcionális szülő, akinek a megszállottsága, hogy megakadályozza a világvégét, valamint rengeteg vér és akció, ahogy a címszereplő gép mészárlást hajt végre, és mindenkin átgázol küldetése során. A Terminátor: A vég kapujában első harmadára egyébként ezt rá lehetne aggatni. A simán horrornak is beillő cold opent követően (melyben rögtön annyi vér, gyilkosság és terror történik, mint körülbelül az előző két-három filmben összesen) egy lassú, de megfontolt és alapos építkezés veszi kezdetét, amelyet azonban leginkább csak a helyszín, valamint a műfaj különbözteti meg a korábbi filmektől.
Aztán hirtelen a semmiből olyan területre lép a történet, amelyet korábban még nem igazán láttunk a franchise-ban, és minden apróbb különbség a filmektől sokkal fontosabbá, jelentőségteljesebbé válik. Még az addig a pontig tartó lassú tempót is igazolja némileg a félidőben bekövetkező fordulópont, amely alapjaiban változtatja meg az erről a világról szóló ismereteinket. A vég kapujában ugyanis nem pusztán egy főhajtás akar lenni a klasszikus részek előtt, és nem csupán a múltjához megszállottan ragaszkodó újabb bőrlehúzás, hanem egy olyan alkotás, amely túllép az akción, és ügyesen vegyíti azt a mélyfilozófiát és hardcore elemeket tartalmazó sci-fi történetével. Azokról van szó, amely a kezdetektől fogva a Terminátor DNS-ének része, és amelyet korábban is próbáltak már hellyel-közzel kiaknázni, de a végeredmény mindig katasztrofálisan sikerült, és csak tovább rontott a helyzeten. De itt a sors, a szabad akarat, az emberiség önpusztításának témái időt kapnak, hogy kibontakozzanak.
A cselekmény emellett több olyan fordulatot is tartogat, amelyek nemcsak felérnek egy-egy gyomrossal, de alapjaiban forgatják fel a franchise-t. Olyan témákat hoz be ezekhez, mint az időutazás, vagy mint például a multiverzum, ami meglepően jól megfér a szokásos panelek mellett, amelyek a Terminátort, mint sci-fi meghatározzák. De nemcsak behozza, hanem alaposan körbe is járja ezeket, és aminek a legjobban örültem, hogy végre értelmes és átgondolt magyarázatokat, elbeszéléseket is kapunk ezekről, amelyek sok mindent tesznek helyre a korábbi filmekkel és az idővonallal kapcsolatban is.
Nem mehetünk el szó nélkül a látvány mellett sem, hiszen az egyik legfontosabb pontja egy anime sorozatnak az animáció. Szerencsére a széria ezen a téren is kiemelkedőre sikeredett. Eleinte ódzkodtam attól, hogy jó ötlet-e az anime ide, de így utólag abszolút ez volt a legjobb döntés. Az akciójelenetek felváltva borzongatóak és izgalmasak, tele van azzal a fajta zsigeri, gyönyörűen koreografált gördülékenységgel, amire csak az anime műfaja képes, és ami az élőszereplős filmekből rendre hiányzik. De ami igazán figyelemre méltó az az, ahogy a sorozat egyensúlyban tartja ezeket a pörgős és adrenalindús jeleneteket az elgondolkodtatóbb pillanatokkal. Az egyik pillanatban az Ítéletnap apokaliptikus pillanatai elevenednek meg, a következőben pedig egy csendes, meditatív beszélgetésen veszünk részt a sorsról, az eleve elrendeltetésről és annak természetéről. Ezt a kényes egyensúlyt a készítő Mattson Tomlin (aki a társírója a Robert Pattinson féle Batman második részének) és csapata nagyszerűen tartja fenn az elejétől a végéig, egyszer sem csúsznak el az arányok.
Az új T800-as pedig félelmetesen hatékony kaméleonszerű gyilkológép, aki ugyanolyan ravasz, könyörtelen, mint elődei. Az élőszereplős filmek korlátaitól megszabadulva azonban ez az új Terminátor képes új szintre emelni a "karaktert", és olyan ritkán látott terrort és fenyegetést kínál az egész sorozat alatt, amely a franchise történetének talán legfélelmetesebb ellenfelévé teszi.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy nem egy újabb csalódás vagy egy csúfos kudarc, hanem - kicsit talán már meglepő módon -, egy sikeres próbálkozás lett a Terminátor: A vég kapujában, amely méltó arra, hogy James Cameron eredeti filmjeihez hasonlítsák. Sikerrel jár ott, ahol a sok korábbi kísérlet a franchise rebootolására kudarcot vallott, mivel mert valami mást elénk tárni. A 21. század legjobb Terminátor-sztoriját kaptuk meg eme sorozat képében, amelyben nemcsak az akció- és horrorelemek vannak remekül eltalálva és vegyítve, de értelmes, fontos és jól körbejárt mondanivalója is van az emberiségről, a hibáinkról, és arról, hogyan bánunk a bolygóval és egymással. Már régen itt volt az ideje valami másnak, és ezt nyújtja a sorozat, amely egy izgalmas jövőt is kínál az egész franchise számára. Kérdés, hogy sikerül-e élni ezzel a lehetőséggel?
