Hosszan lehetne tárgyalni a The Walking Dead hullámvölgyekkel kísért pályafutását, azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy a 2010-es évek egyik legnagyobb hatású drámasorozata volt. Bár a vége felé rengeteg néző elpártolt, egy nem is olyan szűk réteg a mai napig figyelemmel követi az univerzum történeteit.
Az új hullámos spin-off sorozatokban a már jól ismert, bejáratott karakterek sorsát követhetjük nyomon, mint Maggie és Negan, vagy sokak kedvence, Daryl (és hamarosan a hozzá csatlakozó Carol). Ezeken a szériákon érezhető az újítás szándéka, és szerencsére elmondható, hogy ez a friss lendület mindeddig egészen korrekt produkciókat is eredményezett.
A The Walking Dead: The Ones Who Live azonban sok szempontból nagyobb fába vágta a fejszéjét. A zombidráma középpontjában hosszú éveken keresztül Rick Grimes figurája állt, aki Andrew Lincoln alakításában a tévétörténet egyik legikonikusabb főhősévé nőtte ki magát. Miután Lincoln kiszállt az eredeti sorozatból, a gyártó rögtön bejelentett három Rick Grimes-mozifilmet, ami később aztán egy közös Rick és Michonne minisorozattá nőtte ki magát. Ám amíg az említett Maggie, Negan és Daryl története kapott egyfajta lezárást a The Walking Dead végére, Rick sorsára már hat éve kíváncsi volt a rajongótábor, ami némiképp nagyobb elvárásokat is támasztott. Még ha ezeket bizonyos esetekben nem is sikerült megugrani, a The Ones Who Live mindenképpen emlékezetesre sikerült.
Figyelem! Az alábbi írás SPOILEREKET tartalmazhat a széria cselekményére vonatkozóan!
Miután Rick Grimes önfeláldozó tettével felrobbantotta azt a járkálókkal teli ominózus hidat, a családjától messze, a Civic Republic (Polgári Köztársaság) fennhatósága alá került. Ez a rendkívül fejlett és előrehaladott kollektíva azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberiség utolsó reménye legyen a civilizáció újjáépítésére, amit saját hadsereg fenntartásával, a lehetséges gyógymód kutatásával és igen szigorú szabályokkal próbálnak elérni - például aki egyszer belép a Köztársaságba, az soha többé nem távozhat onnan. Míg a legtöbbeknek ez nem is áll szándékában, hiszen falakkal körülvéve, biztonságban élhetnek a zombiapokalipszisben, Rick persze magasról tojik a szervezetre, és az összes gondolata a hazajutás körül forog. Ennek érdekében több, sikertelen szökést is megkísérel, rebellis attitűdje pedig csak azért marad megtorlatlanul, mert egy magas rangú felettese vezetői potenciált lát benne. Mindeközben Michonne (Danai Gurira), meggyőzződve róla, hogy Rick életben lehet, elszántan kutatja a férfi nyomait, és útja során maga is megtapasztalja a CRM (Civic Republic Military, vagyis a Polgári Köztársaság Katonasága) valódi arcát.
A The Walking Dead: The Ones Who Live az előző két spin-off struktúrájához hasonlóan mindössze hat epizódot számlál. A bevezetőben már említettem az újításra való törekvést, ami itt még harsányabban tetten érhető, hiszen lényegében az összes rész tudott valami változatosságot hozni. Az első két epizód a pilot két felének is tekinthető: mindkettő egy-egy felzárkózás arról, hogy mi történt főhőseinkkel az elmúlt években, mióta búcsút vettek a The Walking Deadtől. A merengősebb, lázálmokkal megtűzdelt és Lincoln színészi képességeit erősen kiaknázó pilot azonnal megadta az alaphangulatot, de Michonne epizódja is kellően hatásos és bevállalós volt, egy remekül megírt mellékkarakterrel. A széria fő csapásiránya ekkortól, a két szál összeérése után kezd el kirajzolódni, ami természetesen több lesz a szimpla hazajutásnál.
Az évad felénél magyarázatot kapunk rá, hogy a szintén visszatérő szereplő, Jadis (Pollyanna McIntosh) mivel képes sakkban tartani az egykor félelmet nem ismerő Ricket, aki tétlensége miatt még Michonne-nal is konfrontációba kerül. Egyre több sejtelmes utalást kapunk a CRM belső repedéseire és egy nagyobb, mindent megváltoztató tervre, ugyanakkor ezen a ponton éreztem először, hogy a magasabb minőségű kivitelezés ellenére egy-két megoldás iszonyúan klisés és kiszámítható - jó példa erre Rick egészen felesleges terve, amellyel elküldte volna Michonne-t a CRM-től.
Ezután a Danai Gurira által írt, sokkal személyesebb negyedik epizód újabb vérfrissítést hozott, hiszen kis túlzással olyan, mint egy egyetlen helyszínen játszódó kamaradráma. Itt kimondottan a karakterizálásé a főszerep, végre felszínre tör Rick és Michonne összes elhallgatott érzelme, motivációja, ami egyúttal a bevonódott rajongókat is rendesen megmozgatja - míg másokat talán zavarhat, hogy hat rész ellenére ennyi időt szánnak a drámára, a menni vagy maradni kérdésre. A klasszikus The Walking Dead hangulathoz talán a finálé előtti epizód áll a legközelebb, flashbackekkel, a főszereplő páros kalandozásával és újabb próbatételével az erdős környezetben.
Az utolsó rész visszavisz minket a CRM köreibe, azonban szerepük a hosszú, több sorozaton átívelő építkezés ellenére is csalódást keltő lett, hiába jó érzés olyan történetszálat nézni, ami végre más, mint a sima egyik közösség harca a másikkal. A széria betekintést enged ugyan a CRM háborús hadviselésébe és gátlástalanságába, legyen szó népirtásról vagy a nyomaik eltüntetéséről, de a valódi motiváció, a belső ellentét végig ködös és zavaros marad. (Főleg, ha valaki kihagyta a World Beyond című spin-offot, ami nézői és kritikai szempontból is az univerzum leggyengébb fogadtatású sorozata volt.) A The Ones Who Live több epizóddal talán jobban beleáshatta volna magát a szervezet működésébe és hierarchiájába, akár részletesebben bemutatva Rick ott töltött éveit. Ez egyrészt növelhette volna a feszültséget, valamint a Lostból ismert Terry O'Quinn kissé elvesztegetett szerepét is Beale tábornagyként. Persze érthető alkotói döntés, hogy ennyi év után a két főszereplőre került a legnagyobb fókusz, de egy olyan sosem látott léptékű fenyegetésből, mint a CRM, ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Sajnos nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Ebből fakadóan kissé elkapkodott, antiklimatikus lezárást kapunk, ahol a "plot armor" egészen szürreális méreteket öltött, pedig nálam ez ritkán merül fel negatív kritikaként. A CRM ütőképes katonai szervként nehezen felfogható, amatőr biztonsági hibákat követ el, míg Rick és Michonne kétszemélyes hadseregként funkcionálva egészen hajmeresztő helyzeteket él túl karcolás nélkül.
Mindezek ellenére is élveztem az epizódot - a zárójelenet képes hatni az érzelmekre -, és összességében a komplett szériát is, amely valamennyi aspektusában arról árulkodik, hogy nem egy futószalagon gyártott, kötelezően letudott kör volt. Már csak azért sem, mert Scott M. Gimple, a tévés The Walking Dead univerzum atyja Andrew Lincoln és Danai Gurira szoros közreműködésével hozta tető alá a sorozatot. Mindkét színészen érezhető, hogy mennyire törődnek a karaktereikkel, és hogy szívvel-lélekkel dolgoztak ezen a történeten. Alakítás terén egyaránt remekeltek és a teljes érzelmi skálát lefedték ebben a hat részben, a kettejük közötti kémia sosem volt ennyire jó (még ha a romkomos összeborulásokkal egy idő után túl is lőttek a célon), és nyilvánvalóan szándékukban állt, hogy amennyiben a The Ones Who Live végső búcsú számukra, akkor az ahhoz méltó legyen.
Végső soron azt gondolom, hogy megérte várni a szériára, hiszen a fő vállalását teljesítve szépen lekerekítette Rick és Michonne sztoriját. Minden kiszámítható és megkérdőjelezhető írói döntés ellenére a változatosság mindenképp erénye, jó volt látni hétről hétre a más jellegű epizódokat, amelyeken emelt az igényes fényképezés és a vizuális effektusok minősége is. Leginkább a világépítés háttérbe szorulása és az elkapkodott befejezés hagyhat keserű szájízt a rajongókban, de az új erővel dübörgő The Walking Dead még szolgálhat meglepetésekkel a későbbiekben. Az biztos, hogy jön a Daryl Dixon és a Dead City második évada, és bár a The Ones Who Live folytatásáról nincs hír, nem elképzelhetetlen, hogy valamikor még összehozzák ezeket a szálakat.
