A DC már évek óta megbízhatóan szállítja a korrekt minőségű animációs filmjeit, emiatt ha élőszereplős formátumban nem is, de a rajzolt filmek terén egyértelműen egyeduralkodója a piacnak. A magam részéről hűséges közönsége vagyok eme alkotásoknak, három éve még egy top 10-es listában is összeszedtem a kedvenceimet közölük, és azóta is eltökélten próbálom tartani a lépést az új filmekkel. Többször is említettem már, hogy Superman esetében kifejezetten nehéz lebilincselő történetekkel előrukkolni, és általánosságban nem is sikerül az alkotóknak, beszélhetünk akár az élőszereplős, akár az animációs alkotásokról. Az utóbbi évek termése, a The Death of Superman és a Reign of the Supermen pontosan beleillenek ebbe a tendenciába. A frappáns felütésű Superman: Red Son pont úgy fest, mint ami felrázná ezt az állóvizet.
A Superman: Red Son egy 2003-ban megjelent mini-képregénysorozat, ami a híres író, Mark Millar fantáziájának szüleménye. Itt a jól ismert Superman eredettörténet annyival van megcsavarva, hogy a baba Kal-Elt szállító űrhajó a Szovjetunióban ér földet az 1930-as, 40-es években, és felcseperedése után szupererejét a kommunista birodalom szolgálatába állítja. Örök nemezise, Lex Luthor, az Egyesült Államok híres tudósa minden trükkjét bevetve próbálja megállítani a vörös veszedelmet, hogy ne lehessen az egész bolygó önkényes diktátora.
Maga a képregény megmosolyogtató felvetése ellenére egy sokkal komorabb és mélyebb történetről van szó, mint amit egy ilyen jópofa "mi lenne ha" gondolatmenettől elvárnánk. Maga Superman és Lex Luthor is egy antihős, akik erkölcsileg megkérdőjelezhető tettekre vetemednek az egymással folytatott háborújukban. Felmerülnek az ideológiai ellentétek dilemmái, mint a szabadelvűség a rendpártisággal, demokrácia a diktatúrával, individualizmus a kollektivizmussal szemben. Leginkább Superman jellemváltozása van a fókuszban, akit az idealista, jóhiszemű hősből az évtizedek kőszívű diktátorrá formáltak.
A Red Son legszembetűnőbb problémája önhibáján kívül esik, hogy egy filmről van szó, mikor a képregény felépítése inkább indokolt volna egy 5-10 epizódos miniszériát. A film epizodikus felépítése miatt inkább működik egy-egy aspektusában, mint nagy egészében, illetve a gyorsan lezavart befejezés katarzis és csúcspont nélkülivé vált, hiszen sem a felvezetésére, sem a levezénylésére nem maradt elég idő. Épp emiatt a túlzott sietség okán nem maradt idő sem Superman, sem Luthor karaktereinek kibontására, a köztük lévő ideológiai különbségek bemutatására, és maga Superman belső vívódása is egyre kevésbé kap hangsúlyt a film második felében. Illetve maga Superman karakterábrázolása siklott ki leginkább, akit a képregény mert annyira árnyalni, hogy a jó tulajdonságai mellett egy rendkívül öntelt és gőgös figurának ábrázolta, a film ellenben végig meghagyta azt a fajta jóhiszemű naivitást, ami miatt az egész antihősség megkérdőjeleződik és a film végi pálfordulás is súlytalannak érződik. Hozzáteszem, hogy a képregény is igen rövid olvasmány, és a fent említett hibák többségét ugyanúgy elővehetnénk ott is, de egy ilyen feldolgozástól elvárható lenne, hogy továbbgondolja az alapanyagot.
Maga a látványvilág a jól megszokott DC animációs minőség, a régi motoros rendező és a tapasztalt szinkronhangok pontosan azt a színvonalat hozzák, amit elvárnánk egy jól bejáratott franchise sokadik rajzfilmjétől. Emellett még a dramaturgia is volt olyan kiforrott, hogy több érzelmes pillanatot is sikerült hatásosan összehozni. Koncepciója és hangvétele okán mindenképp érdemes megnézni a Superman: Red Sont, főleg azoknak, akik még nem találkoztak a kommunista Acélember történetével. Mindezek ellenére nekem kihagyott ziccer benyomását keltette, hiszen nagyon örültem volna, ha lelkesen közölhetem a kritika a végén, hogy itt egy film, ami meghaladta a képregényt, nem pedig szomorkás félmosollyal azt, hogy majdnem olyan jó mint a képregény.
