Julius Avery, az Overlord című B-film rendezője ezúttal a képregényfilmek vonalán halad tovább. Legújabb filmje, a Szamaritánus egy azonos című képregénysorozat alapján készült, melyben egy elhunytnak hitt szuperhős bukkan fel sok-sok év után. Egyben ez az a film, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik akcióikonja, Sylvester Stallone végre szuperhőst alakít.
Persze van ebben némi csúsztatás, efelett ne tekintsünk el. Stallone, ha úgy vesszük, kimondva-kimondatlanul, javarészt szuperhősöket alakított. Nem képregényeken alapuló szuperhősökről beszélünk persze, természetfeletti képességekről sincsen szó, ez tény. Viszont amilyen emberfeletti erőbefektetést, akaraterőt kimutatott akár Rocky, akár Rambo, vagy amilyen inspiráló volt a Túl a csúcson főszereplője, amilyen attitűdöt képvisel általában Sly a nagyvásznon, nos nehéz nem szuperhősként tekinteni rá. Most azonban - karrierje során először - egy olyan figurát alakít, aki fizikumát tekintve, képességeit tekintve tényleg túlmutat azon, amit egy ember véghez tud vinni.
A történet szögegyszerű: egy lepusztult nyomorvárosban, Gránitvárosban járunk, itt él egy kisfiú édesanyjával. A fiú nagy rajongója az évekkel ezelőtt állítólag meghalt Szamaritánus nevű szuperhősnek (és aki épp az esküdt ellenségével vívott harc közben veszett oda) és szentül meg van arról győződve, hogy a férfi valahol még mindig él és virul. Egy nap megismerkedik egy, a szomszédban lakó idős férfival, akiről hamarosan kiderül, hogy talán ő maga lehet az a szuperhős, aki elveszett. És akire a városnak bizony nagyobb szüksége lehet, mint valaha.
A Szamaritánus egy korrekt, nem túl emlékezetes és erős B-film erényeivel és negatívumaival rendelkezik és úgy érzem, ha nincsen túl sok elvárása az embernek, ha nem egy szokásos, CGI-jal telített városromboló hősmozit szeretne látni, akkor túl nagyot nem csalódhat. A másfél órás filmnek a legtöbb elemét láthattuk már valahol, a haloványan felvillanó kvázi apa-fiú kapcsolat például egy másik Stallone-filmből lehet ismerős (Túl a csúcson), ahogyan az sem teljesen új, hogy az ügyeletes gonosztevő próbálja az utca emberét fellázítani és saját magát hősnek beállítani. Ezek közül, amit Julius Avery rendező a leginkább eltalált és amelyre a legnagyobb hangsúlyt fektette, az a Sam-Joe kapcsolat. Joe igyekszik formálni Sam jellemét, ösztökélni őt arra, hogy jó döntéseket hozzon és hogy kiálljon saját magáért, Sam pedig rajongva követi őt mindenhova. Javon Walton és Stallone között jó a kémia, megvan az a fajta jótékony súrlódás és egyre jobban kialakuló kölcsönös tisztelet, ami az ilyen duókat élvezetessé teszi a mozgóképen. Azt pedig lássuk be, alapból nehéz megunni, hogy Sly dörmögő medve módjára jótanácsokat ad és terelgetni igyekszik valakit.
Kicsit lassan mocorog ugyan a film, de azért egy-két szórakoztató akciójelenet is belefért a büdzsébe: a szokotthoz képest realisztikusabb a vonal, de így is láthatjuk, ahogyan a főszereplő úgy dobálja az ellent, mintha legalábbis papírrepülők lennének, a finisben pedig láthatjuk, ahogyan annak rendje és módja szerint mindenen és mindenkin keresztülgázol. Itt (is) érződik a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilm-szellemisége, épp csak sokszor csalódást keltően vérszegény módra. Ezt illetően a film két szék közé esik, mert mintha egy alacsonyabb korosztály számára is kompatibilis alkotást akartak volna csinálni egy egyértelműen R-besorolású alapanyagból. Így pedig bár az akciók tényleg mulattatóak tudnak lenni, lehettek volna még durvábbak, engedhettek volna a csábításnak, hogy jobban spricceljen a vér, ha arról van szó.
Tetszett, hogy az egész küllem jóval piszkosabb a kortárs szuperhősmozikénál, kevésbé steril, ezzel az ábrázolt lepukkantsággal, valamint a büdzsével és szellemiséggel járó kézműves-jelleggel pedig üdítő adalékot adott a műfaj számára. A hiányosságok persze ezzel együtt is látványosak, nem lehet elmenni mellettük szó nélkül. A cselekmény nagy fordulata igényelt volna néminemű magyarázatot, ahogyan a Szamaritánus - Nemezis szembenállása is követelte volna azt, hogy ne csak egy animált gyorstalpalót kapjunk. A rosszfiú motivációja félkész és közhelyekből tevődik össze (még ha Pilou Asbaek játéka kellően alá is játszik ennek a hozzáállásnak), az a nagy forradalom és lázongás pedig, ami az egyik jelenet végkimenetele volt, szépen elmorzsolódott és nem kezdett semmit sem a film vele. Ami pedig a film egyik nagy tanulságát illeti, mely szerint a jó és rossz mindenkiben ott van és döntéseink határoznak meg bennünket, szép és jó, Sly még mindig úgy tud előadni ilyeneket, hogy az ő szájából hitelesen és bölcsen hangzik. Viszont elmismásoltnak éreztem.
Hibáit azonban kevésbé éreztem súlyosnak. Jóleső B-filmes jellege, akciójelenetei (leszámítva a CGI tüzet, erről le kéne szokni), Stallone jótékony dörmögése és ősz fizimiskája vitték a prímet. Ha maradandó élményt nem is nyújtott, de arra bőven jó volt, hogy bő másfél órára kikapcsolódjak és elszórakozzak.
