Hirdetés

Szörnyella - Kritika

|

Emmá döfi!

Hirdetés

Hogy Hollywood, pontosabban annak is mainstream gyártása már hosszú évtizedek óta súlyos kreatív válságban szenved, arra elég bizonyíték a Disney katalógus címeit végignézni. Klasszikusok élőszereplős újramesélése, folytatások, eredettörténetek stb. Persze utóbbi sem a Disney kreálmánya, leginkább George Lucas tehető mindezért felelőssé. A Star Wars-előzménytrilógia indította el igazán azt a trendet, amelyben kultikus gonoszok eredettörténetét ismerhettük meg. Ezzel és úgy általában a legtöbb eredettörténettel is pont az a probléma, hogy a magyarázattal megfosztják a mesét annak legfőbb alkotóelemétől: a meseiségétől. Olykor csúnya önellentmondásba is kerülnek ezek korábbi önmagukkal és ha csak a Star Wars első két trilógiáját vetjük össze, szembetűnő a különbség. A klasszikus hármas egy tradicionális mese volt a jó és a rossz harcáról, míg az előzmény egy hős karakter devolúciója, amely egyben a demokrácia válságával és annak bukásával került párhuzamba. Darth Vader viszont már A jedi visszatér végén megkapta a feloldozását. Nem elsősorban háborús veteránként, jedi lovagként, hanem leginkább apaként, a Nagyúr rémtettei nem váltak semmissé, Lucas azonban mégis több, de inkább kevesebb sikerrel igyekezett betekinteni a maszk mögé, hogy miért is kényszerült ez a tragikus figura megváltásra.

Hirdetés

A legtöbb hollywoodi eredettörténet pedig ezekben vérzik el, hogy a szörnyetegeket igyekszik minél emberibbnek ábrázolni, sanyarú gyerekkorral, tragédiákkal, ami igazolja a tetteiket. Emlékszik valaki a Hannibal ébredésére?! Szerencsés, ha nem. Az tökéletes példája az efféle kudarcnak, de nézőponttól függően Todd Phillips nagy sikerű (és Oscar-díjas) Jokerét is idevehetjük. Arthur Fleck kanossza járásának egyrészt ott van az a teljesen jogos és reális olvasata, hogy mi, a társadalom teremtjük meg a saját szörnyeinket és idővel mindezek ellenszerét is, ugyanakkor Phillips mozija ezzel akarva-akaratlanul is relativizálja Joker addigi (vagy majdani) rémtetteit. Félő volt, hogy a Disney legújabb műve, egyben előre beharangozott, kölyökbarát Jokere, a Szörnyella is erre a sorsra jut és néha ugyan be-bevillan Phillips mozija, Craig Gillespie (Én, Tonya; Frászkarika; Plasztik szerelem) szintén tehetséges rendező és filmje szerencsére - ha nem is teljesen, de - más útvonalon halad.

Érthető módon nem kevés aggodalomra adott okot az elsősorban a családokat megcélzó stúdió részéről, hogy egyik legnagyobb meseklasszikusa, a 101 kiskutya híres/hírhedt divatdiktátor és állatkínzó Szörnyellájának eredettörténetével is ebbe a hibába esnek a filmesek, azonban ha nem is makulátlanul, de sikerült elkerülnie, hogy fekete foltok piszkítsák be hófehér kosztümjét. (Hacsak nem ő akarta így.) A Szörnyella ugyanis nem törekszik arra, mint a Demóna, hogy eredetileg ismert gonosz szereplőjére teljesen más szemmel tekintsünk és megváltást kapjon, csakhogy kibővíthető legyen a Disney-hercegnő tára. Angelina Jolie filmje már az elején kijelentette, hogy teljesen más szemszögből meséli el a közismert sztorit, ami egyszerre volt Demóna eredettörténete és megváltása, valamint a jól ismert Csipkerózsika-mese újrafelmondása. (A második filmet pedig - Angelina Jolie ide, Michelle Pfeiffer oda - felejtsük is el, az egy halom dalmata kaka.) Ezzel szemben Gillespie filmje egy színtiszta eredettörténet, amely érthetővé teszi karaktere mozgatórugóit, jelleme mibenlétét és teszi mindezt izgalmasan, szórakoztatóan, hovatovább még egy többé-kevésbé meglepő fordulatra is futja tőle, de kellő távolságot is tart főhősnőjétől ahhoz, hogy igazán szerethető legyen.

Ez pedig mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy ez a kétségtelenül karakán, a divatszakmába éppúgy betörni próbáló, ugyanakkor a felszínen minden áron életben maradni akaró figura működni tudjon, ami idővel egy személyes bosszúsztoriba is torkollik. Ráadásul Gillespie meglepően ügyesen zsonglőrködik a műfajokkal és idézi meg a 60-as, 70-es évek barkós, füstös heist mozijainak a hangulatát (mindezt úgy, hogy cigire rá se gyújtanak a filmben, beleértve Szörnyella jellegzetes szipkáját), valamint kultúrforradalmát, amihez nagyban hozzájárult a zseniális soundtrack Nicholas Brittel (Holdfény, Az alelnök) pazar score-jával és olyan előadók dalaival, mint a The Doors, Nancy Sinatra, vagy Ike és Tina Turner. Ahogy elemeiben is ügyesen vegyíti Az ördög Pradát visel és a Batman visszatér szekvenciáit és bármily meglepőnek tűnik ez a hibrid, mégis működik. Burton klasszikus lidércnyomása is több ízben elég konkrétan megidéződik, ugyanakkor annak éjsötét groteszkségéig Gillespie már nem merészkedik el.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


És ebben ütközik ki a film egyetlen, igazán érdemi hibája. Szörnyella állatkínzó természetéről ugyan egyértelműen tudomást vesz, de azt is csak jelzés szintjén és inkább elmaszatolja. Valahol itt csaphatott rá a Disney Gillespie kezére, hogy annyira szorítsa parkolópályára mindezt, amennyire csak egy Mark Strongot ellehet pazarolni egy ilyen filmben (szóval nagyon!), elvégre szükséges, hogy a figura brand értéke ne sérüljön. Ezen pedig a némileg zavaros, a klasszikus mesébe becsatornázott stáblistás jelenet sem sokat segít.

A két Emma (Stone és Thompson) párviadala viszont annál inkább. Gillespie már az Én, Tonyával is bizonyította, hogy mesterien tud úgy érdeklődést kelteni megosztó női figurák irányába, hogy azok sorsa akkor is érdekeljen, ha történetesen nem szívleljük őket, a rendező pedig - Stone-nal együtt - ügyesen festi meg (szó szerint) az első pillanattól kezdve Szörnyella karakterét: drukkolunk neki, elismeréssel adózunk rafináltsága, talpraesett, törtető mivolta előtt, mindemellett szórakoztató jelenség (noha az átmenet a klasszikusan harsány figurává elég esetlen lett), de mégse tudjuk megszeretni, amire a film is igyekszik minket emlékeztetni a meglepően humánusra sikeredett Jasper (Joel Fry -Yesterday) képében. Thompson pedig sokadjára bizonyítja, hogy valósággal lubickol a szerepekben, ha csak hagyják neki, a Bárónő szerepe pedig mindenképpen ezek közé tartozik terjedelmes karrierje során. Megmerem kockáztatni, hogy még lopja is ezt a (divat)showt, ebben a végtelenül nárcisztikus és kegyetlen, ugyanakkor Thompsonosan szórakoztató figura bőrében, aki ellenében drukkolunk, mégis szórakoztató, ha csak jelen van.

És témáiban ugyan merészebb vizekre is el mer evezni, ami már-már feszegeti a hagyományos családi szórakozás határait (kicsit meg is kérdőjeleződik, hogy igazán kinek is készült a film), ezekbe vélhetően stúdiónyomásra nem mer belemenni. Mint ahogy a film is hosszabb, mint az ildomos volna, de amire nincs mentség, az a túlhasznált CGI a kutyáknál. Hát hogyan higgye el így a néző, hogy a pixelekből egyszer divatos kabát lesz a 70-es évek brit kultúrforradalmának az idején?!

Szörnyella

Kinek Ajánljuk
  • Akik vágytak egy kicsit darkosabb Disney mesére!
  • A korszak szerelmeseinek!
  • Divatőrülteknek!
  • Emmáknak!
Kinek Nem
  • Akiket nem érdekel a gonoszok sanyarú eredete!
  • Akik inkább a mában élnek!
  • Dalmata tulajdonosoknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.