Legyünk őszinték, már a Szupercella első része se volt túlzottan nívós darab. Szerethető volt, ennyit mindenképp el lehet mondani, de szerethetősége nagyban függött attól, hogy épp ott volt-e a vásznon Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger (vagy épp Jim Caviezel), hogy épp lezavartak-e egymásnak egy-két riposztot, miközben olyan keményen néztek maguk elé, akár a kád széle. A történet olyan volt, amilyen, a lényeg a kémián volt és azon, hogy lássuk a két akcióhőst együtt, egyiküket ráadásul olyan módon, ahogy még nem láttuk: egy jelenet során németül, akcentusát hátrahagyva beszélni. Éppen ezért folytatást csinálni a filmnek úgy, hogy háromból két színész nem tér vissza (oké, Caviezel érthető okokból) rizikós dolog. Mondhatni, erősen aggasztó. Kicsit olyan, mintha a Feláldozhatók folytatásába már csak Sly térne vissza, ő is csak mellékszerepben, és dacára ennek egymaga próbálná tartani a vállán a filmet. Elnézve persze a végeredményt, nem csak ezen múlott.

A Szupercella 2: Hades sajnos pontosan olyan dilettáns, mint amennyire a címe is sugallja, ez a dilettantizmus pedig kiütközik a dialógusokban, a történetvezetésben, a színészi játékban - igazából mindenben. Felvázolnám a történetet azért nagyvonalakban, hogy képben legyünk: filmünk elején egy börtönből való mentési akciót láthatunk Breslin (Stallone) csapata által, az akció azonban balul sül el, ugyanis az egyik tag felelőtlensége miatt odavész egy civil. Breslin útjára engedi a felelőst, mondván, nem szeretne olyan emberekkel dolgozni, akikben nem lehet megbízni. Három évvel később a csapat nagy részét orvul tőrbe csalják, bekerülnek egy szupertitkos, szuperbiztos börtönbe, ahonnét - igen, kitaláltátok - valósággal képtelenség megszökni. A börtönben aztán olykor, rendszerszerűen egymásnak eresztenek bizonyos foglyokat, hogy a győztesnek járó néhány óra nyugiért kiverjék a szart is egymásból. Közben hősünk, Shu Ren igyekszik megtalálni a kijáratot, mindezt a fejében lévő Stallone-hang segítségével, aki a film nagy hányadában nincs jelen, viszont lebegő, mindentudó Buddhaként azért mégiscsak ott van. Hogy ki áll mindezek mögött? Természetesen fedje jótékony homály, de igazán nem kell Sherlock Breslinnek lennünk ahhoz, hogy jó előre kitaláljuk a csavart.

Nézzük akármiként, a Szupercella 2 egy rettenetesen nagy katyvasz, ezt nem lehet szebben mondani - de a legrosszabb, hogy maga sem tudja pontosan, mi szeretne lenni úgy igazán. Szeretné kicsit továbbvinni az első rész hagyományát, miszerint Ray Breslin mindenkinél menőbb, mindenkinél többet tud mindenről és mindenkinél gyorsabban megtalálja a módját annak, hogy kijusson a világ legszuperbiztosabb börtönéből. Szeretne már-már science-fiction-be hajló történet lenni, de nincs neki elég töke ahhoz, hogy igazán elereszkedjen a fantáziátlanság talajától. És vélhetően szeretne egy jó B-film lenni, de nincs benne elég kraft ahhoz, hogy legalább egy-két valamire való akciójelenetet kiizzadjon magából (a film elején látható robbanás nívótlansága egyébként már remek indikátora annak, hogy mivel is állunk szemben). Ezt illetően a koreográfia hiányánál csak a hektikus kamerakezelés és vágástechnika az, ami jobban fájt: látható koncepció és stílus nélkül vergődik jobbra-balra és fel-le a kamera (talán az intenzitást fokozandó?), miközben olyan karakterek ugranak egymás torkának, akiknek életük vagy haláluk érdektelenségükből fakadóan teljesen másodlagos. Hiába nevezhető főszereplőnek Shu Ren, ha egyszer karaktere lényegében csak arra jó, hogy tükröződjön rajta Breslin fantasztikus mivolta - a forgatókönyv "igyekezete" arra vonatkozólag, hogy valamiféle jellemet kölcsönözzön neki, rendkívül pórias és a végeredményt elnézve teljesen felesleges.

Azonban nem csak ő járt így, hanem a szereplőgárda nagy része valamire való motiváció híján csak szédeleg egyik jelenetből a másikba - szegény Dave Bautistát is csupán arra használják, hogy néhány jelenetben keményen nézzen és keményen ledózeroljon gépfegyverrel néhány arra érdemes tagot, a jellemábrázolás ennyiben nagyjából ki is merül. És akkor még nem is tértünk ki arra a három, falfehérre meszelt fazonra, akik végig katatón állapotban vannak és csupán a "We are Legion." kántálására képesek. Nem lehet más ok erre, mint az, hogy a rendező ezen a ponton már csak a nézőkkel való trollkodást tartotta szem előtt, semmi mást.

És hogy mindezeken kívül mi a legfájóbb? Hogy az alkotók éreztek magukban elég önbizalmat ahhoz, hogy a befejezést nyitva hagyják egy folytatás számára (amit, ha jól tudom, már készítenek is), remélve, hogy a nézőt érdekelni fogja, miként folytatódik a Breslin-társulat kalandja. Pedig, elnézve ezt a másfél órás agyzsibbasztást, ez inkább tűnik hiú ábrándnak, mint megalapozott bizalomnak.