Mi történne, ha egyik pillanatról a másikra megszűnne minden, amire alapoztuk az életünket? Kiben bíznánk, mihez nyúlnánk, mi lenne számunkra fontos? A gyerekeinket mentenénk? Vagy csak kedvenc komfortsorozatunkat akarnánk darálni? A Netflixen a napokban debütált Távol a világtól mindannyiunk számára zsigerileg ható kérdésekkel foglalkozik, miközben persze rendezőjét sem tudja és akarja letagadni.
A film ugyanis a kortárs techthrillerek egyik legismertebb képviselője, Sam Esmail munkája, aki a Mr. Robot képében már megalkotta a virtualizálódásban elmagányosodó ember egyik legkiválóbb bűnügyi balladáját. Új műfaji mixében a saját tematikus hagyományai mellett kifordítja az inváziós filmek idegen-otthon ellentétét, és az egészet végül olyan szimbólum- és összefüggésrendszerrel bolondítja meg, hogy még Jordan Peele is csak csettintene, sőt a tavalyi Fehér zaj című film is eszünkbe juthat róla. Már csak Christopher Nolan kérdése maradt hátra a Tenetből: ugye fáj már a fejed?
Amanda és Clay Sanford (Julia Roberts, Ethan Hawke) felső középosztálybeli értelmiségi pár mintagyerekekkel, mintaautóval és szép lakással. Egy reggel a nő úgy dönt, hogy kimozdítja a családját a mindennapok taposómalmából, ezért kibérel egy vidéki villát. A nyaralás első napja jól is telik, egészen addig, míg egy olajszállító hajó a partnak nem ütközik. Ettől kezdve sokasodnak a furcsa jelek, nem sokkal később pedig megérkeznek a ház eredeti tulajdonosai (Mahershala Ali, Myha'la), akik közlik, hogy épp az egész világ összeomlóban van.
A Távol a világ zajától értékelését két irányból közelíthetjük meg: egyrészt ott vannak a tisztán szakmai szempontok, amelyeket tekintve Esmail filmje jelesre vizságzik. Hiába a két és félórás játékidő, a feszültség egy pillanatra sem tűnik el, a rejtélyt szépen építik az alkotók, s minden bizonnyal a fenti névsort látva (és a néhány jelenet erejéig feltűnő Kevin Bacont még ki is hagytuk) az sem lep meg senkit, hogy az alakítások is kitűnőek. Bár tényleg mindenki jól hozza a karakterét, ki kell emelnünk Julia Robertset, aki az elmúlt években eredményesen és minden bizonnyal tudatosan váltott imidzset. Bár tavaly a Beugró a paradicsomba című vígjátékban láthattuk, ami emlékeztett korábbi szerepkörére, egyre többször fordul meg bűnügyi műfajokban (remek volt például az Egy fiú hazatérben is), és ez nagyon jól áll neki.
Nem szabad megfeledkeznünk a film vizuális világáról, Tod Campbell operatőri munkájáról sem. A Távol a világtól dekomponált, a térben sokszor nem megszokott irányba forduló kompozíciói, felső kameraállásból rögzített jelenetei rengeteget hozzátesznek a baljós atmoszférához, ahogy egyébként a zene is, bár utóbbi terén már bőséggel megjelennek a klisék.
Meg kell vizsgálnunk azonban azt is, hogyan teljesít a film társadalomkritikai vonulata, ezen a területen viszont sajnos már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az elég hamar kiderül, hogy valamiféle összeesküvés húzódik meg az események hátterében, így időről időre kapunk olyan jeleneteket, amelyek a korszellemet próbálják megragadni. A Távol a világtól első és legfontosabb állítása, hogy nem lehet már visszatérni a normalitáshoz. Ez az egyetlen kijelentés szolgáltatja egyébként a film finom humorát is: Esmail végtelenül esendő figurákat rajzol fel, akik mást sem szeretnének, minthogy folytathassák kényelmes életüket. Minden bizonnyal nem járunk messze a valóságtól, ha ezeket a megállapításokat a saját világunkra vonatkoztatjuk, akár az ökológiai krízis, akár a kortárs politikai rendszerek robbanékonysága nyomán. Mi is ilyen kétségbeesetten kapkodunk valami után, ami már elérhetetlen számunkra.
Idővel persze élesednek a kontúrok azzal kapcsolatban, hogy milyen világban élnek ezek a figurák. És itt bukik el némileg Esmail, ugyanis a Távol a világtól témák egész sorába kap bele: Ethan Hawke karakterén keresztül a film tematizálja a modern férfiasság válságát, ahogy említettük, van szó klímakatasztrófáról, de megjelenik a terrorizmus vagy épp az is, hogy szereznek indokolatlanul nagy befolyást a techcégek. Ennyi mindennel persze nem lehet még egy hosszú filmben sem foglalkozni, így Esmail rendezése is elveszti helyenként a fókuszt, ugyanakkor ahogy már a bevezetőben kiemeltem, végül azért szépen összeáll minden.
És bár a végkifejlet látszólag nyugvópontra juttatja a karaktereket, valójában még sokkal sötétebb, mint a film egésze. Végig találgatjuk, hogy vajon ki felelős az apokalipszisért, pedig csak azt nehéz beismerni, hogy mi magunk. Hogy ha ilyen ingatag rendszerekben, ennyire bizalmatlanul, a közösség érdekeit teljesen negligálva élünk, elég egyetlen szikrát csiholni, annak nyomán minden lángra kap.
Nem vagyunk képesek erről tudomást venni, csak ülünk a Jóbarátok előtt, hiszen mi lehetne fontosabb annál, mint hogy mi lesz Rachel és Ross sorsa. Ahogy maga a film fogalmaz, ez csupán nosztalgia valami olyasmi iránt, ami sohasem létezett. Így válik tehát a média egyszerre meneküléssé és reflexióvá, hogy megint csak a karakterektől idézzünk.
