Utazzunk vissza kicsit az időben, ezúttal 1973 októberébe. Ekkor játszódik ugyanis Ron Leshem legújabb sorozata, és amely abba az időbe kalauzol el bennünket, amikor az izraeliekre meglepetés-csapást mértek az arabok, melynek következtében kitört a Yom Kippur háború. A valós eseményeket feldolgozó alkotás egyben az eddigi legköltségesebb izraeli televíziós sorozatnak minősül, mivel minden epizód elérte az egymillió dolláros büdzsét és amely tényleg igyekezett valamelyest megfelelni az amerikai mércének - miközben a maga sebeit és problémás múltját vizsgálgatja.
Az HBO GO-n elérhető széria minden epizódját Yaron Zilberman rendezte és néhány nap történéseit mutatja be néhány főbb karakter perspektíváján és személyes drámáján keresztül, minekután egy alig egyperces gyorstalpalóban végigveszi az előzményül szolgáló történelmi eseményeket. Érdemes jegyzetelni, de ha nem tudtál, nem baj, a lényeget úgyis le fogod szűrni a későbbiekben. Első körben itt van nekünk Melakhi (Maor Schwitzer), aki az izraeli Black Panther-mozgalom egyik tagja, aki a támadásról tudomást véve azonnal a harctérre siet két barátjához, Marcóhoz (Ofer Hayoun) és Alush-hoz (Imri Biton), hogy segítsen nekik. Másodszor találkozunk Meny Ben-Drorral (Lior Ashkenazi), aki harcba vonult fiával igyekszik elsimítani nézeteltéréseit. Harmadik körben pedig megismerhetjük Avinoam-ot (Shahar Taboch), a hírszerző egység egyik fiatal tagját és Yoav-ot (Avraham Aviv Alush), akivel együtt próbálják átvészelni a súlyos és bénító csapást. Avinoam azért is nevezhető hatványozottan fontosnak, mert ő az, aki figyelmezteti a többieket a támadásra - és ő az, akire nem hallgatnak és nem készülnek fel.
Akármelyik történetszálat nézzük, az alkotók értelemszerűen azt próbálták mindegyikkel elérni, hogy hozzám, mint nézőhöz közelebb hozzák ezeket a távoli konfliktusokat, és hogy a háború ábrázolása még személyesebb és még zsigeribb élménnyé váljon. Magamból indulok ki, a történelem ezen szeletéről nem sok tudásom volt eddig, éppen ezért hatványozottan szükségem volt némi fogódzóra ahhoz, hogy bekapcsolódjak az események sodrásába. A sorozat legnagyobb húzóereje pedig éppen ez lett, a karakterek közti kapcsolatrendszerek, a személyes tétek központba helyezése az, amely engem folyamatosan vitt magával a tíz epizódon keresztül. A cselekményszálak többsége mind az egyes szereplőket illető vesztenivalókat voltak hivatottak kidomborítani és a játékidő folyamán mindegyik esetében sikerült olyan konfliktusokkal szembesíteni ezeket a karaktereket, amelyek során a háborús gépezet embertelensége szembekerült az egyéni drámákkal.
Ezek a most említett változatos felállású cselekményszálak segítenek abban, hogy más és más fénytörésben lássuk a háborút és az emberi kapcsolatokat: emberek távolodnak el egymástól, barátságok köttetnek, megbocsátások és kamaszos nyűglődések mind helyet kapnak. Érzelmileg úgy éreztem, az apa-fiú szál az érzelmileg egyik legtalálóbb és legkidolgozottabb. Ez Meny karakterívének is köszönhető, hiszen a szemünk láttára megy át nemtörődöm, élvhajhász és csajozó férfiból lelkiismeretes, fia testi épségéért mindenre fittyet hányó apává. Az őt megformáló Lior Ashkenazi sármos és karizmatikus megjelenésű figura, egyszerre sugározza a hanyag eleganciát és lazaságot és a mélyen elfojtott bűnbánatot, amelyet fia eltaszítása miatt hordoz magában. Yonival való mostoha, jobbára szavak nélküli kapcsolatát csak egy-két jelenetben mutatják meg, de a kettejük közti feszültség így is érezhető és átélhető, amely aztán a végén egy hatásos jelenetben kulminálódik. De ugyanilyen, egyszerűségével is jól felépített szál Avinoam és Yoav sztorija is, akik a csapást szenvedett támaszpontról menekülve csak egymásra számíthatnak - jobbára felváltva, jól szemléltetve ezzel is az ilyen szélsőséges körülmények között szükséges bajtársiasságot. A sorozat ezt az érzelmi kötődést sokszor mocsok módon használja ki és akadnak kellemetlen, gyomrossal felérő fordulatok a cselekményben, ezek pedig mind remekül működnek és még éppen nem éreztem azt, hogy túllőttek volna a célon.
Kifejezetten tetszett az, hogy az egyes epizódokban összehozott, alapvetően eltérő jellemű és habitusú karakterek remekül idomulnak egymáshoz és a kémiát remekül abszolválják. Nagyon jót tesz a Könnyek völgyének, hogy nem csupán a drámát szállítja, de bizonyos jelenetekben, mintegy pillanatnyi felüdülésként egyfajta finom humorral is képes szolgálni. Ez főként még a széria első epizódjaiban figyelhető meg, kiváltképp Meny és Melakhi karaktere között, akik ismeretlenekként tartanak egyazon helyre és akik aztán gyorsan össze is csiszolódnak és alkalmi barátokká avanzsálódnak (külön megmosolyogtató a Melakhi által szállított étel sorsa). Ez a finomra hangolt humor azért is működik, mert abszolút a karakterekből és a helyzetekből fakad, és nagyon jól szolgálja azt, hogy szívünkhöz közel kerüljenek a szereplők. Ahogy azonban haladunk előre az évadban, úgy hagyjuk el az oldottabb hangvételt és úgy váltja fel mindezt a felelősségérzet, a bizonytalanság, a káosz és a helyzetenkénti kiszolgáltatottság érzése, amely pedig Avinoam szellemi és fizikai tortúráján keresztül képes legjobban bemutatni a széria Avinoam karakteríve abból a szempontból izgalmas, hogy megfigyelhetjük, miként képes felszívni magát kénytelen-kelletlen egy két lábon járó, pánikoló enciklopédia. Az, ahová végül karaktere kiköt és az ív, amelyet leír hiteles és apróságokban gazdag, de legfőképpen kielégítő (és voltaképpen a karakterábrázolás természetessége miatt ellenáll annak, hogy holmi patetikussággal vádoljuk meg).
Kiállását illetően is az volt a benyomásom végig, hogy egy minőségi sorozattal állunk szemben, a harcjelenetek ábrázolásában éreztem a spirituszt és a beleölt pénzmennyiséget, még akkor is ha picikét limitáltnak is érződött a felhozatal. Ám mégis, beszéljünk akár a tankokkal folytatott csatározásokról, vagy egyéb fegyverharcokról - mindig képesek voltak átadni a helyzet veszélyességét és a szituáció kilátástalanságát, miközben az erőszak filmre vitelének nyersesége sokszor arcon üt. Bátran hasonlítanám amerikai műfajtársaikhoz, mert hasonló minőséget és profizmust érzékeltem, amit azoknál szoktam (de tény, a szürkés-fakós képi világból talán visszább is vehettek volna). De érdemes idevenni kevésbé felvágós, de annál hálásabb és feszültebb jeleneteket is - nevezetesen az aknamezőn való átkelést, amelyhez hasonlót nyilvánvalóan láthattunk már többször, de mégis működik és mégis képes volt a rendező olyan feszültséget kreálni, ami irigylésre méltó.
Méltányolandó a gondolata annak is, hogy az izraeli karakterek mellett olykor igyekeztek a "másik oldal"-nak is árnyalatot adni, ám ez jobbára csak egy-két jelenetben merül ki, ennél tovább nemigen jutottak (ahhoz a mérleg nyelve túlontúl a "kíméletlen agresszor" felé tendál). Az egyenlőség, a háború esztelensége és logikátlanságára is rátapint néhány ízben, ami szintén ad egy plusz ízt: egy jelenetben az egyik szereplő kétségbeesetten fakad ki, hogy miért nem lehetne csak odamenni az ellenséghez és megkérni, hagyják abba. Ők is csak emberek. És igaza van. Emberek vagyunk mind, ezt pedig mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni. Másként fogalmazva: engem is, téged is és őt is anya szülte. Ami a befejezést illeti, itt valamelyest joggal merülhet fel az, hogy kissé kurta, volt olyan szál, aminek megoldását rövidre zárták, de többnyire azt éreztem, hogy a nyitott véggel együtt is sikerült bizonyos értelemben lezárni a dolgokat (itt megjegyezném, ajánlom mindenki figyelmébe a stáblista-közbeni bónuszjelenetet). Más részről tegyük hozzá: elvileg terveznek folytatást, úgyhogy ha minden jól alakul, még találkozunk ezekkel az emberekkel a közeljövőben.
Mindenképpen ajánlom tehát megtekintésre ezt a sorozatot, nem csupán azoknak, akik élnek-halnak a háborús szériákért, de azoknak is, akik - hozzám hasonlóan - kevésbé néznek ebben a műfajban alkotásokat. Úgy gondolom, mindkét oldalnak meg tudja adni a magáét - az előbbi számára a vérdús, pátoszt és patriotizmust többnyire nélkülöző harcjeleneteket és a feszült pillanatokat, utóbbinak pedig a prímán kiglancolt és szimpatikus karakterábrázolást. Érdemes néznivaló.
