Hirdetés

13 videojátékos film, ami vállalható lett

|

Csemegéztünk az elmúlt bő 25 év játékadaptáció-terméséből.

Hirdetés

Majdnem 30 éve már annak, hogy Hollywoodban elkészült az első élőszereplős videójáték-adaptáció, mely a máig elképesztő népszerűségnek örvendő Super Mario tesók kalandjait vitte vászonra. Sok köszönet viszont nem volt benne, ami talán egy rossz ómennek is betudható így utólag, ugyanis az elkövetkezendő nagyjából 15 évben rosszabbnál-rosszabb, sok esetben kifejezetten pocsék játékfeldolgozások követték a sormintát - kivétel pedig, ha ugyan akadt is, tényleg csak szökőévente. Szerencsére a 2010-es években egy lassú, de magabiztos felszállóágnak lehettünk a szemtanúi a zsáneren belül, ennek örömére pedig igyekeztük összeszedni szeretett játékaink legvállalhatóbb, esetenként kifejezetten jól sikerült élőszereplős adaptációit. Kronológiai sorrendben pedig vegyük is át, melyek azok a darabok, amikre nem vétek rászánni nagyjából 2 órát az időnkből.

Hirdetés

Mortal Kombat (1995)

Azt gondolom, listánk első tétele jól jelzi, hogy milyen szintű engedékenységre számíthattok a továbbiakban, hiszen az első, 1995-ös Mortal Kombat egy hamisítatlan, olykor minősíthetetlenül gagyi produkció, aminek viszont kifejezetten jót tett az idő múlása. A brutalitásáról és ördögien kreatív kivégzéseiről elhíresült verekedős játékszéria szellemiségéhez egész jól illeszkedő film meglepően jó szórakozás mai szemmel nézve. Ebben persze nagy szerepe van annak a gagyi bájnak, ami sokaknál automatikusan elvághatja az élményt, de azt szerintem nem vitathatjuk el Paul W.S. Andersontól, hogy szeretettel nyúlt az alapanyaghoz. Arról nem is beszélve, hogy a Mortal Kombat látványvilága, főleg színkavalkádja és fantáziadús, jól mutató díszletei olyan értékkel is felruházzák azt, amit talán csak ma, a jelenlegi filmipar CGI-központú felfogásának fényében tudunk igazán értékelni. Jó filmnek erős túlzás lenne nevezni, inkább egy az eredeti műhöz szellemiségében egészen hű bűnös élvezet, számos remek pillanattal és megkoreografált, tényleges harcjelenetekkel.

Lara Croft: Tomb Raider (2001)

Jelen cikk írójának az egyik első játékélménye (és emléke), amikor a PlayStation 1-es konzolját karácsonyra megkapva először csendült fel Lara Croft eredeti, 1996-os kalandjának varázslatos menüzenéje. Nyilván adja magát az elfogultság, hiszen az Angelina Jolie fémjelezte feldolgozást legalább több tucatszor láttam már azóta, aminek persze számos, ma már kifejezetten feltűnő gyengesége van. Ez azonban mit sem vesz el abból, hogy egy hamisítatlan, piszok szórakoztató kalandfilmről van szó, méghozzá a 2000-es évek bájával megfűszerezve. Jolie-ban pedig minden megvolt ahhoz, ami a tökéletes Lara Croft életre hívásához kellett, nem pusztán fizikumát, de habitusát is tekintve, mely közel tökéletes hűséggel nyúlt a klasszikus kalandjátékokhoz (mármint az alapján, amennyit kihámozhattunk az akkor még roppant kezdetleges átvezetőkből). Nem állítom, hogy ez a legtöbb, ami egy a klasszikus TR-játékokat idéző adaptációban rejlik, de van egy olyan pesszimista gyanúm, hogy még egy jó darabig nem fognak ennél jobb filmet kapni a rajongók. Jó hangulatú, nagy léptékű, néhol egészen látványos kalandfilm, minden idők egyik legikonikusabb videójáték-karakterének szinte tökéletes megtestesítőjével a főszerepben.

Final Fantasy: A harc szelleme (2001)

Összeállításunk egyetlen kakukktojása következik, hiszen a bevezetőben leszögeztem, hogy most kizárólagosan az élőszereplős feldolgozásokra fogunk kitérni, ám egyrészt a kivétel erősíti a szabályt, másrészt pedig a 2001-es Final Fantasy stílusa és animációs megvalósítása miatt helyett kapott a listán. A 15 fővonalas játékból álló, nagy múltú japán fantasy szériának az egyik sajátossága, hogy szinte minden egyes installációja merőben más és független elődeitől, ezzel teljesen szabad kezet kapva a kreatív folyamatokat nézve. A harc szelleme alcímre hallgató film ezt az elvet követve szinte egyetlen porcikájában sem emlékeztet a Final Fantasy játékokra, melyek ugyan maguk is sokszínűek, de azért nem fukarkodnak a visszatérő elemekkel, ahogy van egy egyfajta közös identitásuk is. Ezzel szemben a film cselekményét és hangulatvilágát tekintve is alaposan eltér az addigi, de a 2001 után megjelent játékoktól is, ami egyszerre lehet érv, vagy épp ellenérv az adaptáció sikeressége mellett. Az azonban tény, hogy a kor legfejlettebb és színvonalasabb számítógépes animációs technológiájával készült el (és mutatta meg annak minden varázslatát), egyúttal a legdrágább játékadaptációnak is számított egészen a 2010-es Perzsia hercegéig. Tisztán emlékszem, akkori szemmel egy döbbenetesen fotórealisztikus élményt nyújtott A harc szelleme, ami még ma is remekül tartja magát. A cselekmény számos oldalról támadható, főleg ha egy "Final Fantasy" feliratú szemüveg alatt vizsgáljuk, ám én a mai napig egy különleges filmnek tartom, ami a maga korában is igazi kuriózumnak számított.

A Kaptár (2002)

Fúha, azért sok szempontból rezeg a léc, érzem én az első Resident Evil-filmnél, viszont egy egészen új kategóriáját nyitja meg a listánknak. Eddig ugyanis inkább jobban sikerült feldolgozásokról, mintsem kifejezetten jó filmekről beszéltünk. Ezzel szemben Paul W.S. Anderson 2002-es horror-akciója ugyan egy meglepően vállalható produkció lett, hithű adaptációként azonban közel értelmezhetetlen. Persze, egy feldolgozás előtt mindig ott van a művészi szabadság szinte teljes spektruma és lehetősége, én A Kaptárban azonban a megjelenése táján sem tudtam, de még ma sem vagyok képes meglátni azt a DNS-t, ami a japán horrorszériát egyébként mind a mai napig áthatja - sőt, sosem volt még annyira sikeres a sorozat, mint ma. Főleg a japánokra jellemző groteszk abszurditás hiányzik igazán az amerikai újragondolásból, de mindezt félretéve, mint egy szabadelvű adaptáció abszolút helyet érdemel a listán (főleg az általános színvonalat figyelembe véve). Közel sem kiemelkedő darab, semmilyen tekintetben, de egy korrekt, összességében jól összerakott akció-horrorfilm, amit aztán csak pocsékabbnál-pocsékabb Resident Evil-filmek követtek.

Silent Hill - A halott város (2006)

Egy pillanatig sem fogom tagadni, hogy szerintem a listánk teljes mezőnyének egyértelműen legerősebb, méltatlanul alulértékelt darabja Christophe Gans 2006-os Silent Hill-feldolgozása. A videójáték-ipar egyik legjelentősebb és legerőteljesebb sorozatáról beszélünk, ami olyan pszichológiai és egzisztenciális horrorélménybe rántotta be a játékosokat (engem is beleértve) 1999-től kezdve, mely máig párját ritkítja. A ködös, kihalt kisváros önmagában parádés horrorszetting, ám csak akkor válik igazán félelmetessé és nyomasztóvá, amikor a játékosok szembesülnek mindazzal a rémséggel és pusztító nyomorúsággal, amit a japán készítők belepakoltak. A Silent Hill varázsa és ereje viszont nem ebben rejlik, hanem hogy a brutális, gyomorforgató világa mélyén egy melankolikus, érzelmekkel és személyes tragédiákkal teli történet lapul, ehhez hasonló fúziót pedig tényleg ritkán látni, tapasztalni. Gans adaptációja papíron csak az első, ám gyakorlatában az első két Silent Hill-játékot dolgozza fel, és - megkockáztatom - teszi mindezt közel hibátlanul. Ugyan egy amerikai filmről beszélünk, ám nem elhanyagolható tényező, hogy Gans egy francia rendező, aki nem mellesleg játszott a játékokkal, a film fényében pedig azt is elmondhatjuk, hogy értette is azokat. A feldolgozás fogott mindent, ami az eredeti művet azzá tette, ami, majd újragondolta annak pár elemét (többek között a főhőst is megváltoztatta, ami végül kifizetődő kreatív döntésnek bizonyult), a cselekményt egy pár fokkal befogadhatóbbá tette, majd feltöltötte mindezt a saját olvasatával is. Akira Yamaoka zseniális dalai is megőrzésre kerültek, ahogy a Silent Hill utánozhatatlan hangulatisága is áthatja a film minden pillanatát. Úgy érzem, önálló filmélmény és hűséges adaptáció szempontjából is a lista ékkövéről beszélünk, amit aztán évekkel később egy pocsék folytatás, és megannyi, egyre lélektelenebb játék követett.

Perzsia hercege: Az idő homokja (2010)

Lehet, hogy sokan egyáltalán nem emlékeznek a Prince of Persia-játékok egyetlen hollywoodi feldolgozására, vagy ha igen, akkor meg a fejüket vakargatják, hogyan is kerülhetett fel egy ilyen listára, mire én annyit mondok: Jake Gyllenhaal! Viccet félretéve, Mike Newell filmjének sem volt egyszerű dolga, hiszen az egyik legnépszerűbb, ma már teljesen magára hagyott fantasy-kaland-akciójáték-sorozathoz kellett felnőnie, melynek eredménye aztán egy hamisítatlan hollywoodi megközelítés lett, annak minden lehetséges erényével és hátulütőjével együtt. Egy vitathatatlanul remekül kinéző produkcióról beszélünk, megannyi pörgős akciójelenettel és egy összességében szórakoztató kalanddal, emellett viszont gyakorlatilag semmit nem tett hozzá az alapműhöz. Ez önmagában nem feltétlenül jelent problémát, de hiába így az összességében pozitív élmény, ha az amúgy közelebb áll egy generikus hollywoodi munkához, mintsem egy ihletetett játékadaptációhoz. Persze, olyanból előtte meg utána sem kaptunk sokat, épp ezért is lehet helye a listán a Perzsia hercegének, ami a teljesen laikus nézőknek is egy korrekt szórakozást tud adni. Meghátugye Jake Gyllenhaal.

Warcraft: A kezdetek (2016)

Már anno a kritikámban is kiálltam azért, hogy az akkor már évek óta érő Warcraft-játékadaptáció egy meglepően jól sikerült fantasy-t hozott el rajongóknak és laikusoknak egyaránt. Ezt a véleményemet még most is tartom, sőt, azon kevesek egyike vagyok, aki a mai napig bánja, hogy végül aztán nem készült el a betervezett folytatás - pedig a kínai nézők beletették a magukét a közösbe. A Blizzard legendás franchise-ával kapcsolatban az én múltam a máig futó, masszív többjátékos világának, a World of Warcraft kezdetéhez eredeztethető vissza, ami aztán éveket vett el… mármint hogy megannyi élményt adott nekem, és még millióknak rajtam kívül. A stratégiai gyökerekre visszatekintő széria relatíve későn kapta meg a maga filmváltozatát, ami aztán hangulatát és látványvilágát tekintve is több, mint vállalhatóan adta vissza az eredeti jellemvonásait. Azt egy pillanatig is badarság volt remélni, hogy egy A Gyűrűk Urához mérhető fantasy-eposzt fogunk kapni, ami aztán nem is történt meg, de még így is hatalmas élmény volt látni, ahogy Azeroth világa a filmvásznon is megelevenedik. Nem kérdés, a cselekmény en bloc lehetett volna sokkal erősebb vagy fajsúlyosabb, én viszont akkor sem, én most sem bánom, hogy egy összességében könnyedebb hangvételű, ingergazdag és mindenek előtt szórakoztató Warcraft-filmet kaptunk. Persze, egy esetleges folytatás előtt ott volt a lehetőség, hogy minden téren szintet lépjen, lett is volna hova, ám a franchise és a Blizzard jelenlegi helyzetét elnézve, ebből talán már soha nem lesz semmi.

Tomb Raider (2018)

2013-ban egy új érába lépett a Tomb Raider-franchise, hiszen Lara Croft egy teljesen új játéktrilógia első felvonásában született újra. A sokak szerint eltúlzott szexszimbólum karakteréből visszavettek, és egy eredettörténet keretei között a fiatal, esendő, még rendkívül tapasztalatlan Lara történetét ismerhettük meg - aki a földhözragadtabb, realisztikusabbnak szánt játékokban disszonáns módon egyébként úgy lőtte halomra a vele szembenállókat, mint még soha korábban. Jó pár évvel később ezt az újvonalas Tomb Raidert volt hivatott feldolgozni Roar Uthaug rendező filmje, ami egyébként szinte egy az egyben a 2013-as játék mellé tehető. Egy pörgős, látványos, akciódús filmet kaptunk egy remek és elkötelezett Alicia Vikanderrel a főszerepben, ám a játékhoz hasonlóan maga a film is csak nyomokban (ha egyáltalán) emlékeztet mindarra, amit anno az ikonikus kalandorral azonosítottunk. Ezt persze nem a filmen kell leverni, amit én kifejezetten kedveltem a megjelenésekor, viszont utólag rá kellett jönnöm, hogy amit elsősorban elvárnék egy Tomb Raider-filmtől, azt végül az Uncharted feldolgozása hozta el nekem. De erről majd később. Teljesen vállalható, bárkinek ajánlható film a 2018-as Tomb Raider, mely egyben a listánk egyik leghűségesebb adaptációja is.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Pokémon - Pikachu, a detektív (2019)

Lehet, hogy a laikusabbak nem tudják, de Pikachu, a detektív története nem pusztán az eredeti videójátékot vagy rajzfilmsorozatot, hanem a Nintendo egy 2016-os Pokémon spin-offját, a Detective Pikachut dolgozza fel. A japán nyomozós kalandjáték filmváltozatához nehéz volt nem fenntartásokkal viszonyulni, ám kisebb-nagyobb meglepetésre Rob Letterman kalandfilmje nemcsak hogy elkerülte a teljes katasztrófát, de egy humoros és több korosztály számára egyaránt szórakoztató élményt kaptunk általa. Mondjuk ha másért nem is, már azért megérte volna, hogy elkészüljön a vadászsapkás Pikachu filmje, hogy hallhassuk Ryan Reynoldsot, ahogyan megszólaltja a közkedvelt sárga szörnyecskét.

Sonic, a sündisznó (2020)

Listánk talán legnagyobb sikersztorija következik, hiszen még frissen emlékezhetünk arra, amikor a SEGA világhírű gyorshajtó sündisznója megkapta egész estés filmjének első előzetesét. A fogadtatás ugyanis meglehetősen vegyes volt, na nem a pozitív-negatív vonatkozásban: a rajongók egy része nevetségesnek találta Sonic figurájának animált verzióját, míg a másik tábor egyenesen népharagban tört ki a valóban botrányosan festő, az eredeti figurára csak nagyon távolról emlékeztető lény láttán. Ennek hatására példátlan dolog történt a filmiparban: a Paramount stúdiója visszavonulót fújt, és több millió dollár mellett közel fél évet öltek abba, hogy teljesen átdolgozzák a szupergyors főhős fizimiskáját. Az újratervezés olyannyira bejött, hogy az óriási negatív visszhang a film megjelenésére egy egyöntetű pozitív visszacsatolásba csapott át: a rajongók imádták Sonic nagyvásznas megfelelőjét, emellett pedig a film is meglepően szórakoztatóra és szerethetőre sikerült. Ez a két komponens azt eredményezte, hogy a feldolgozás meglepően jól teljesített a kasszáknál, méghozzá annyira jól, hogy idén április 8-án érkezik is a folytatás. Legalább annyira jó ez a sztori, mint amilyen ritka.

Mortal Kombat (2021)

Tavaly a Mortal Kombat rajongók megkapták végre azt a komolyabb költségvetésű filmet, amire talán már Scorpion és Sub-Zero első összecsapása óta vártak. Nem vitás, Simon McQuoid mozija szinte minden technikai szempontból színvonalasabb alkotás lett, mint például az 1995-ös film, ezzel együtt azonban - és nyilván ahogy eddig is, most is egy személyes nézőpont következik - jóval lélektelenebb is lett, mint B kategóriás őse. Egy teljesen vállalható, látványos kivégzésekkel megfűszerezett akció-fantasy-ről beszélünk, ami viszont épp harcművészeti filmként működik a legkevésbé. Többek között emiatt is súrolta azt a bizonyos lécet a lista összeállításakor, de még befért a mezőnybe - Josh Lawson Kanója garantáltan rászolgált.

Werewolves Within (2021)

A Netflix horrorvígjátéka összeállításunk alvó ügynöke, ugyanis az alapjául szolgáló, azonos című videojáték is csak egy kisebb közönséget ért el - ők viszont szerették. Egy többjátékos címről beszélünk, mely VR-eszközökre - úgy mint az Oculus Rift vagy épp a PlayStation VR - jelent meg, amiben a játékosokat megtámadja egy vérfarkas egy középkori fantasy városka szettingjében. A résztvevőknek az a feladatuk, hogy rájöjjenek, mely városlakó adja ki magát álruhában a vérszomjas fenevadnak. Josh Ruben filmje pedig ezt az alapot gondolja tovább, a film pedig inkább vígjátékként, mintsem horrorként jeleskedik, és ugyan az élmény sokaknál nem talált be a film poénjaival az élen, legalább annyi nézőt megnyert magának sötét humorával és könnyed hangvételével, de még a murder mystery-k szerelmesei is megtalálhatták számításaikat a Werewolves Withinben. Megosztó feldolgozás, de már csak "niche" jellege miatt is helyet szorítottunk neki a listán.

Uncharted (2022)

Ahogy azt a kritikánkban, de még a PuliCast keretein belül is elmondtam, a Sony egyik zászlóshajójául szolgáló játékszéria adaptációjához szinte semmi reményt nem fűztem előzetesen, aztán végül kellemes meglepetés ért. Az Uncharted nem pusztán egy jól sikerült feldolgozás, mely egyszerre hű az alapműhöz és mer is újítani azon, hanem egyúttal az elmúlt évek egyik legjobban sikerült kalandfilmjét is kaptuk. Az a fajta felfedezéssel, kincskereséssel és akcióval teli élmény, amit én éppenséggel egy klasszikus Tomb Raider-filmtől is várnék. Persze, közel sem hibátlan próbálkozás, s az egyértelműen tervezett folytatás szinte minden téren rálicitálhat Ruben Fleischer rendezésére, de még így is az összeállításunk egyik legerősebb indulójáról beszélhetünk.

Végére is értünk az erősen szubjektív összeállításunknak, épp emiatt adódik is a kérdés, hogy van-e esetleg olyan cím, amit hiányoltok a listáról? Kommentben jöhetnek a megfejtések, de azért bízunk benne, hogy egy áttekintőnek, vagy kiindulási alapnak megtette a magáét a cikk.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.