Jó videojáték-adaptációt készíteni egyáltalán nem egy fáklyás menet, amit az elmúlt évtizedben bizony rengetegszer megtapasztalhattunk már, merthogy az olyan felesleges vagy majdnem, hogy bűnrossz alkotások, mint a Perzsia hercege vagy a két Angry Birds film után az ember kétszer is meggondolta, hogy akar-e még egy esélyt adni a hasonszőrű alkotásoknak. Hollywood azonban, ha nem is erőltette meg magát, de a vállalhatatlan játékadaptációk mellett azért csak képes volt kiizzadni magából egy viszonylag jól sikerült Warcraft, Tomb Raider illetve Pokémon mozit is, amik ha nem is voltak világmegváltóak, arra mindenképpen elegendőek voltak, hogy megmutassák, bizony így is lehet videojátékból nagyköltségvetésű filmet készíteni.

Az ismételten új erőre kapott videojáték-megfilmesítési lázban tehát csak idő kérdése volt, hogy az 1991-ben még a Sega Genesisen bemutatkozó villámgyors kék sündisznó, vagyis Sonic is ellátogasson a filmszínházakba valamilyen módon, elvégre pont a videojáték kultúra egyik legismertebb karaktere ne üljön fel arra a hullámvasútra, ami már többeknek bejött? Sonic filmes karrierjének kezdete ennek ellenére nem indult valami fényesen, hiszen a Paramountnak első blikkre rögtön az első kedvcsinálóval sikerült kivívnia a rajongók és az internet haragját egy Sonicra még csak hallomásból sem hasonlító förmedvénnyel, aminek aztán a következménye az lett, hogy a filmet az eredeti novemberi bemutató helyett áttették februárra, hogy aztán a grafikusok megpróbálják menteni a menthetőt.

A Paramount nagy szerencséjére a digitális művészek alapjaiban gondolták újra Sonicot, de fogalmazhatnék úgy is, hogy visszatértek annak gyökereihez, így a kék színű gyorshajtó végső soron csak megkapta azt a küllemet, amit a játékokból már megszokhattunk. Na de milyen lett maga a film? - teheti fel magában a kérdést a kedves olvasó, méghozzá jogosan. Rögtön a közepébe csapva mindenki megnyugodhat, ugyanis Sonic első mozis kalandja, habár nem lett a világ legtökéletesebben kivitelezett filmművészeti alkotása, közel sem botlik meg a számára viszonylag ismeretlen terepen, melyben bizony az utóbbi időkben kissé háttérbe szorult Jim Carrey-nek hatalmas szerepe van.

Ugyanis az alkotógárda egyik legnagyobb telitalálata az volt, hogy sikerült Carrey-t megszerezniük Sonic ősellenségének, Dr. Robotniknak a szerepére, elvégre a még mindig gumiarcú színészlegenda olyan önfeledt élvezettel, na meg profizmussal hozta kisujjból az őrült, ámde szinte minden megmozdulásában aranyat érő, dilinyósan szórakoztató antagonistát, hogy komolyan felmerült bennem, miképpen a negatívumok közé fogom sorolni azt, hogy miért nem kapott még több játékidőt. Márpedig Carrey mellett a karrierje egy részében CGI állatokkal suttogó James Marsden bármennyire is próbálkozott bedobni néhány humorbombát, azok rendre olyan kínosabbnál-kínosabb pillanatokban értek véget, hogy már-már a végzet hegyének tüzébe dobnám azokat a forgatókönyvírókat, akik szerint az efféle humornak még tényleg van létjogosultsága.

Érdekes módon viszont Marsden adok-kapokja a szupergyors sünivel már jóval vállalhatóbb, sőt megmerem kockáztatni, hogy egészen szórakoztatóra sikeredett, ámbár a mérce itt sem volt túlzottan magasan. Mivel a Ben Schwartz által megszólaltatott Sonic popkulturális utalgatásain, továbbá az X-Men filmekből már ismerős lassított felvételben való problémakezelésen hiába nevetgélünk el, nincs mit rajta szépíteni, hogy ezzel a húzással az első filmes Jeff Fowler ugyan letudta a kötelező köröket, viszont a Reynolds-féle Pikachuval ellentétben nem igazán tudott bármi újat adni Sonic karakteréhez. Magáról az amúgy nem túl izmos és kifejezetten felejthető történetről meg legyen elég annyi, hogy Sonic a rá leselkedő veszélyek miatt kénytelen a mi világunkban elbújni, mígnem egy meggondolatlan futkározás eredményeképpen felfigyelnek rá, így az amerikai kormány Dr. Robotnikot küldi a nyakára, hogy ugyan kapja már el az amúgy egészen korrekten, ámde jól láthatóan viszonylag olcsón meganimált izgága sündisznót.

A nagyjából tényleg ennyiből álló cselekmény a maga alig másfél órás játékidejével szerencsére pontosan addig tart, hogy még épp fenntartsa a célközönségnek belőtt lurkók és a velük együtt érkező nosztalgiázni vágyó felnőttek érdeklődését, mielőtt azok unalmukban elkezdenének azon agyalni, hogy ugyan miért tátong több lyuk a forgatókönyvön, mint a manapság a halakkal alvó Titanicon. Mindent összegezve a botrányosan induló marketing és a nyilvánvalóan biztonsági játékot játszó stúdió ellenére a Sonic, a sündisznó még így is bőven beállhat a jobban sikerült videojátékos mozik sorába. Amennyiben készül hozzá folytatás - a stáblistás jelenet legalábbis ennek szeretne megágyazni -, úgy remélhetőleg már az öltönyös fejesek is jobbnak látják majd, ha a minőségibb komputeranimáció mellett a mozit kvázi megmentő Jim Carrey-nek is annyival több szerepet adnak, hogy legközelebb már tényleg ne érhesse szó a ház elejét.