Megszámlálhatatlanul sokszor előfordult már a csapaton belül, hogy nem értettünk egyet egy film megítélésében, és arra is gyakran van példa, hogy csak egyetlen ember pozitív a szerkesztőségből valamivel kapcsolatban - általában ezek alkotják a bűnös élvezet kategóriát. Amikor egy film vagy sorozat a közvélekedés szerint nem sikerült jól vagy hemzseg a hiányosságoktól, mégis vannak olyan aspektusai, kötődnek hozzá olyan kellemes élmények, amik miatt némelyikünk a szívébe tudta zárni. A Nicolas Cage-féle A szellemlovas 15. évfordulóját megünnepelendő az alábbiakban több ilyen - hazánkban vagy a világban - kétes megítélésűnek számító alkotásról is olvashattok, és azt is megosztottuk, hogy miért tartjuk őket bűnös élvezetnek.
Szabó "Szada" Dániel: Ne szórakozz Zohannal! (2008)
Mindig is úgy éreztem, hogy Adam Sandler valójában egy többre hivatott színész, aki eltékozolja a tehetségét annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb réteg által befogadható vígjátékokat gyártson futószalagon. Megmutatta azért ő a Csiszolatlan gyémánttal és az Üres várossal, hogy tud, ha igazán akar, de még a könnyedebb darabjai között is vannak bőven szerethetőek, elég Az 50 első randira vagy a Távkapcsra gondolni. Azt viszont nem állítom, hogy egy-két elvetemült komédiája nem talált be nálam az évek során: a Sátánkán annak elborultsága miatt a mai napig tudok nevetni, de az igazi bűnös élvezet a Ne szórakozz Zohannal! volt számomra, amelyben egy kvázi halhatatlan izraeli kommandósként megrendezi a saját halálát, hogy Amerikába mehessen fodrásznak. Valószínűleg nagyban közrejátszik a balga mű élvezetében, hogy a testvéremmel közösen néztük és fetrengtünk a röhögéstől rajta, és azóta is visszatérő szállóige közöttünk a "Scrappy coco? Coco loco!" Amúgy sem létezik szebb "szerelmi" történet, mint Salimé (Rob Schneider) és a kecskéjéé. Aki látta, az érti.
Péter Zsombor: Mortal Kombat (1995)
Számomra ez a film jelenti az esszenciális bűnös élvezetet. Gyerekként láttam először és már akkor iszonyú menőnek tartottam, de mind a mai napig pofátlanul jól szórakozom rajta. Nincs itt túlgondolva semmi, megyünk hőseinkkel és elkenjük mindenki száját. Apropó bunyók. Nos, azokon bizony látszik a belefektetett energia. Johnny Cage és Scorpion dimenziókon átívelő összecsapása hatalmas móka, főleg az alatta zúzó Fear Factory dallal, de Liu Kang és Reptile harca is egy remekül koreografált, látványos harc. Paul W. S. Anderson főleg a karrierje elején nagyon értett ahhoz, hogy miként kell elképesztően szórakoztató, nem túl jó filmeket gyártani, a Mortal pedig ennek az egyik legékesebb példája. Sokakkal ellentétben én az új verzióval is elvoltam, de azért a '95-ös film bája továbbra is utánozhatatlan.
Hegedűs Attila: Szuperzsaru (1980)
A döntés meghozatalakor, illetve e sorok írásakor (sőt előrevetítve megkockáztatom, majd a cikk publikálásakor) is lebeg valamilyen szekunder szégyenféleség előttem a Szuperzsaru miatt. Félreértés ne essék, ez az 1980-as Terence Hill-film bűnrossz. A történet abszolúte bagatell és hasznavehetetlen (egy tizedes szuperképességekre tesz szert, mert átél egy rakétakísérlet okozta omega-sugárzást, de ha meglátja a piros színt, elveszíti képességeit…). A színészi játék teljes egészében röhejes. A vizuális effektek pedig elképesztő blődek és kínosak (még akkori szemmel nézve is). Nem hiába áll kereken 0 (azaz nulla) összesített százalékon a Rotten Tomatoes-on. Mégis nem tudom nem nézni ezt a filmet. Bármikor, amikor éppen elkapok egy röpke pillanatot belőle, ott ragadok és nagy valószínűséggel végig is nézem újfent. A szövegei nálam szállóigévé váltak, a zenéjét pedig álmomból felkeltve is danolászni tudom. Hiába bűnrossz, gyerekkorom egyik meghatározó filmje, amiből hezitálás nélkül jegyet váltanék egy szintén bűnrossz remake-re - mondjuk Joseph Gordon-Levitt és Rachel Keller főszereplésével. (Terence Hill pedig cameózhatna egyet.)
Hegyi Balázs: Venom (2018)
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem olvastam a képregényeket, Eddie Brock átváltozásának történetéhez csupán a filmek kötnek (amik közül a második rész már szerintem is vállalhatatlan). A 2018-as Ruben Fleischer-film egy szórakoztató buddy-movie, amiben talán Riz Ahmed főgonosza a legfájdalmasabb pont. Brock és Venom viszont köszönik szépen, jól vannak, öröm hallgatni, ahogy megállás nélkül csipkelődnek egymással. Erre jön még a kettejük összhangjának hiányából fakadó félreértés-sorozat, amiről elmondható, hogy a filmet egy egyszerű gag-összeállításra csupaszítja le, a tálalás mégis nagyon szórakoztató. Számomra. A narratíva és a vizualitás nem kiemelkedő, semmit nem tesz hozzá Fleischer a szuperhősfilmek zsáneréhez, de minden hibája ellenére - vagy éppen pont ezekből adódóan - kellemesen agyzsibbasztó élményt nyújt.
Goretity Dániel: A báránysültek hallgatnak (1994)
Egyszerűen akad pár olyan film, amit apád számtalan VHS kazettái között egyszer véletlenül megtalálsz gyerekként (kezd nagyon rossz irányba haladni ez a felvezető), aztán valahogy klikkelsz vele. Húsz évvel később pedig rájössz, hogy te jó ég, ezen hogyan tudtam szórakozni… Úgyhogy újra nézed felnőttfejjel, hogy nevess majd magadon és a filmen egyszerre és valami elképesztő dolog történik: ugyanúgy tudsz rajta vigyorogni, meg a fejedet fogni. Na, számomra ez a Bárányok hallgatnak és a Psycho paródiájaként funkcionáló Báránysültek hallgatnak című "klasszikus". Tízből kilenc ember számára ez a fajta röhejes, kretén humor szerintem teljesen félre fog menni, de én egyszerűen a mai napig imádom. A meta kikacsintások, a szándékosan borzasztó poénok és a grandiózus finálé a maszkok levételével egyszerűen a mai napig meg tud nevettetni. Az Antonio Motel névre hallgató "főszereplőt" életre keltő Ezio Greggio filmje ténylegesen pontosan annyit nyújt, amennyit az említett címszereplő vagy Billy Zane karakterének, Jo Dee Fostar neve ígér. Ez viszont bőven elég ahhoz, hogy teljesen leeresztve az agyunkat röhögjünk egyet néhány klasszikus, legendás horrorfilm paródiáján.
Molnár Dávid: Frankenstein serege (2013)
Mivel nagy rajongója vagyok a found footage horroroknak, Richard Raaphorst filmje rögtön berántott azzal a koncepcióval, hogy az egész filmjét a második világháború utolsó évébe helyezte, amint egy szovjet előőrs próbálja felfedezni a veszélyekkel teli németországi vidéket. A korabeli kézikamera a második világháborús körülmények között máris megalapozza az elborult hangulatot, amit az sem tör meg, hogy a jellegzetes kattogó hang hol hallatszik, hol nem. Raaphorst fullba nyomja a kretént, ami viszont jól áll a filmnek: elvetemült ötletek kerülnek bemutatásra, tele gore-ral, ám szerencsére nem térünk át egy Szerb filmhez hasonló komolykodásra. Mindvégig egy könnyed, saját parodisztikus jellegével tisztában lévő alkotást kapunk, amit a vicces szovjet akcentusnál mi sem szimbolizál jobban. A film végén megfogalmazott kritika a szélsőjobb és -bal nézetekről pedig napjaink valóságában talán még inkább közvetítendő üzenet lehetne.
Kónya Sándor: Macskák (2019)
Tom Hooper 2019-es filmje olyannyira makacsul borzalmas, hogy nehéz rá szavakat találni. Hogy miért szeretem mégis? Pontosan ezért. Ez az a film, amely makacsul kiáll saját koncepciója mellett (amit egyébként el nem tudok képzelni, hogy bármilyen formában működött volna élőszereplős filmként), önazonossága pedig egyszerre zavarbaejtő és lenyűgöző. Szürreálisabb, mint bármelyik Lynch-i rémálom (sose feledem, amikor először láttam a nyitójelenetet), Ian McKellen-t látni mohón tejet lefetyelni egy hatalmas tálból pedig, nos, nem mindennapi látvány. Az egész sztorinak semmi értelme nincsen, a színészek azt se tudják, melyik irányba ripacskodjanak, de nem akarom áltatni magam, nem tudom nem szeretni azt, ami ennyire vehemensen és megátalkodottan tojik minden jóízlésre. Mert van, hogy azt érzem, egész egyszerűen felesleges erőfeszítés leírni az egyértelműt és cirádás szavakba önteni fájdalmunkat egy adott mű kapcsán. Van, hogy azt a valamit keblünkre kell ölelnünk. És őszintén hiszem azt, hogy sok-sok év múlva a Macskák ugyanúgy kult-státusznak fog örvendeni, mint Ed Wood A 9-es terv a világűrből című remeke és majd éjféli vetítéseket szerveznek, ahová majd beöltözve megy majd minden megátalkodott macska-fanatikus. Én pedig ott leszek.
Török Tamás: Kémkölykök 1-2-3 (2001, 2002, 2003)
Az általam választott nem is egy, hanem kapásból három filmet lehet, hogy alapvetően nem is sorolnám a "bűnös élvezet" kategóriájába, viszont szerkesztőtársaim állandó gúnyűzése (*szomorú fej*) mégis azt sejteti, hogy itt a helye Robert Rodriguez trilógiájának. Nem tagadom, a Kémkölykök iránti szeretetembe egy jóadag nosztalgia is belejátszik, hiszen élénken él bennem máig az emlék, ahogy reggelente iskola előtt gyermeki rajongással néztem újra meg újra Carmen Elizabeth Juanita Echo Sky Brava Cortez és Juni Robogórakéta Rebellis Cortez kalandját. Még ma is van, hogy menthetetlenül ott ragadok előttük, és ugyan tagadhatatlanul megvannak a béna poénjaik, vagy nevetségesen eltúlzott jeleneteik, egyszerűen imádom minden percüket. Tele vannak ötlettel, s mindenek előtt szórakoztatnak, az első részt pedig kifejezetten minőségi gyerekfilmnek tartom, aminek a bája még felnőtt fejjel sem kopott meg. Ahogy a harmadik epizód videójátékos-, 3D-s koncepciója minden hozzám hasonló kocka kisgyereknek az álma volt -- A bosszúállókat is megszégyenítő filmvégi gyülekezőt és sztárparádét még most is véletlenszerűen újra szoktam nézni, annyira parádés minden bugyutaságával együtt. Sose fogom megunni a Kémkölyköket, Robert Rodrigueznek pedig ezúton is köszönöm, hogy szebbé tette a gyerekkoromat.
Kátai Levente: Batman Superman ellen - Az igazság hajnala (2016)
Annak ellenére, hogy a szuperhősös filmekért - jöjjön az Marvel, vagy a DC istállójából - nem igazán vagyok oda, a Batman Superman ellen c. filmet már vagy öt alkalommal megnéztem (kétszer a bővített változatot). Mindezt úgy, hogy látom rajta, hogy mennyire nem áll össze, hány sebből vérzik, mégis rettentő jól szórakozom és intellektuálisan is leköt az a méretű művészi ambíció, amit megpróbáltak beleszuszakolni ebbe a filmbe, ami alatt három órán át roskadozik, majd dől össze az egész film a végére. A Batman Superman ellen egy magát vérkomolyan vevő eposz, egy sötét atmoszférájú isteni tragédia, egy mítoszteremtés és rombolás, egy szuperhős franchise-nak megágyazás tele bibliai párhuzamokkal, teológiai rétegekkel… de ami a legérdekesebb, hogy ezeket mennyire inkompetens eljuttatni a befogadóhoz. A film konkrétan Bruce Wayne monológjával kezdődik, aki önmaga (mint Batman) morális bukásából vezeti le, hogy az eszmék a Földön korrumpálódnak (mint isten eszméje, Superman is fog) mindezt egy bibliai referenciába csomagolva, kezdve, hogy egy tökéletes korról beszél (mielőtt az embereket Isten kiűzte a paradicsomból). Batman motivációjával nyit a film, ami az egész cselekmény mozgatórugója, ezt becsomagolták egy olyan teológiai allegóriába, amit egy néző sem ért. Engem sokadszorra is teljesen leköt, mikor egy ekkora ambíció találkozik egy ennyire működésképtelen narratívával egy olyan műfajban, ami a legprimitívebb üzenetek legegyszerűbb közlési formájához van szokva… fantasztikus, hogy a film ilyen formában megszülethetett.
Buzsik Turner Kriszti: Evolúció (2001)
Ivan Reitman - nyugodjon békében - nemcsak a szellemek elfogására hozott létre egy csapatot, hanem a gyorsan fejlődő, az evolúciós ranglétrát pár nap alatt megmászó földönkívüliek ellen is. David Duchovny és Orland Jones kutatók, tanárok (és utóbbi női röplabdaedző), akik a kormány bürokratikus és meggondolatlan elpusztítási stratégiájával szembeszállva maguk próbálják megfékezni az idegen létformákat - hozzájuk csatlakozik Sean William Scott, Julianne Moore és néhány egyetemista. Van itt lakásba, uszodába beszabaduló lény, dinoszaurusz temető, golfklubos szörnytámadás és óriási kék majomszabásúak, eltúlzott figurák és nagyon trash hangulat. Az egész film egy baromi nagy Head & Shoulders reklám a legelborultabb fajtából, csípős poénokkal és szellemes párbeszédekkel, amelyekből méltán válhatnak szállóigék. Az "olyan rossz, hogy már jó" kifejezés mellett illusztráció lehetne a szótárban, akár évente többször is képes vagyok megnézni, ha ismerős és biztos humorforrásra vágyom.
Fonyódi Noémi: Perzsia hercege (2010)
Bár a játékok kimaradtak az életemből, akkor is odáig vagyok a Perzsia hercege filmért és gondolom senkinek nem nagy meglepetés, hogy ez a film nem túl jó. Mondjuk azért messze áll a katasztrofálistól, de a történet erősen közepes, sem az eléggé tehetséges Jake Gyllenhaal, sem Gemma Arterton nem viszi túlzásba, Ben Kingsley meg nagyjából századszorra is egy rohadék és az akció is maximum okés. Látom a hibákat, de számomra akkor is egy könnyed kis kalandfilm, gyönyörű settingben és kosztümökkel, még jobb zenével. Ami miatt viszont akkor is kiemelkedik nálam, az a hangulat, részemről a legfontosabb eleme egy filmnek, hogy mennyire tud megfogni, mennyire tudja átadni a stílust, amit képvisel és milyen mélyen lehet elveszni ebben a világban, ez pedig száz százalékban ott van. Kicsit röhejes néhol és így is megnevetett, mert a poénokat az én ízlésemnek szánták. Abszolút én vagyok a célcsoportja, az időutazásos machinálás pedig nagyjából bármikor betalál, ha nincs túl komolyan véve.
Gaál Alexander: Halálos iramban: Hobbs és Shaw (2019)
Sosem vetettem meg az egyszerű pusztításpornóra épülő, mondhatni agyatlan szórakozásnak is nevezhető akciófilmeket. Az utóbbi években viszont Hollywoodban mintha elkezdtek volna kifogyni a még használható (ne adj isten értelmes) ötletekből, ezért is ért anno hatalmas meglepetésként, mikor a Halálos iramban spin-offja a Hobbs és Shaw nemhogy értékelhető módon sikerült, de sikeresen visszahozott valamit abból a bájosan együgyű, ám mégis végtelenül szórakoztató 80-as, 90-es évekbeli B filmekre jellemző, tesztoszteronnal túlfűtött hangulatból, amely már nekem személy szerint nagyon hiányzott a mindent inkább "CGI-vel" megoldani akaró modern filmes felhozatalból. Dwayne "The Rock" Johnson és Jason Statham óvodásokra jellemző farokméregetése, Idris Elba James Bond gonoszokat megszégyenítő ripacskodása, a legmagasabb oktánszámon pörgő akciójelenetekkel megspékelve egy olyan koktél, ami legyen bármennyire is középszerű vagy éppen ismerős, pontosan az a fajta klasszikus értelemben vett popcorn mozi, amit időről-időre egyszerűen csak jólesik ismét levenni a polcról.
Kommentben jöhetnek a vallomások: számotokra melyik film vagy sorozat bűnös élvezet?