Hirdetés

Mortal Szombat: Bosszúállók vs. X-Men

|

Avagy a mutánsok az eljövendő múlt napjainak végtelen háborújába mennek

Egy új rovat bevezetésére teszünk kísérletet, ezért a sajátos magyar cím (a fejünkben az Agymenők után megfordult a Kontra Palik elnevezés is, de nem lett volna fair a hölgyekkel és Palik Lászlóval szemben), amely bizonyos filmek összevetését fogja szolgálni, akár a hasonló zsáner, akár a hasonló téma kapcsán. Viszont mivel amúgy is a csúcsra jár a szuperhős mánia és a Disney-Fox üzlet kapcsán rendre felmerül az X-Menek szembenézése a Bosszúállókkal, ezért adta magát, hogy a két széria eddigi két össznépi dzsemborijára, a most a mozikban futó Végtelen háborúra és a két idősíkon játszódó Az eljövendő múlt napjaira húzzuk fel az első összecsapást. Kezdődhet a harc, amelyben minden megengedett, még a SPOILEREK is. Fight!

Hirdetés

Történet:

Alapjaiban mind a Russo-fivérek, mind Bryan Singer mozija két tipikus történeti panelt lő el. Az egyik a klasszikus jön a nagy gonosz, akit meg kell állítani ördögi tervében, ehhez pedig össze kell fogniuk a hősöknek, míg a második esetben a klasszikus vissza kell utazni az időben, hogy meggátoljuk azt a fránya jövőt, ezért pedig ellenségeknek kell összefogniuk. Jelen esetben a történet kivitelezését vettem figyelembe, amely ráadásul mindkét esetben sokat alapoz az előzményekre. A Bosszúállók azonban ennek ellenére nehezebben áll meg a lábán, már a nyitó jelenet alaphelyzetéhez is elengedhetetlen a Thor: Ragnarök és annak stáblistás jelenetének ismerete. Ugyan a film cselekménye lényegesen több fordulatot, meglepetést tartogat a mutánsokénál, a finálé elporladása egyelőre hatalmas blöffnek tűnik és csupán a főgonosz útjának szempontjából zár be egy kört (amit a folytatásban vélhetően újra megnyitnak), a főhősöké - legyen akármennyire fájdalmas is - lóg a levegőben.

Ezzel szemben a mutánsok esetében most is a karakterek jelleme, egymáshoz fűződő viszonya határozza meg és befolyásolja a szériára egyébként is jellemző fajsúlyos cselekményt, amelynek a fináléban (Mystique döntése) kulcsfontosság jut. A jövő jelen esetben (enyhe képzavar)  elsősorban a háttért szolgáltatja, a fő szál az alternatív múltban játszódik, hogy a finálé párhuzamosan, sokszor egymás inverzeként (egyikben Magneto offenzív, a másikban defenzív szerepben) csúcsosodjon ki. Mindemellett a szériát önmagán belül rebootolja és tereli egy új csapásirányra, eltörölve a sorozat addigi szégyenfoltjait, miközben a film kerek egészet alkot és az előzmények nélkül is teljesen élvezhető. Ezt a kört a mutánsok nyerték.

Bosszúállók - X-Men - 0:1

Karakterek:

Az mindkettőben közös, hogy annyi van belőlük, mint égen a csillag, más-más habitussal és súllyal. Abban talán egyetérthetünk, hogy a maga módján mindkettő bravúrt hajt végre, ahogyan mozgatja és használja hőseit, még ha ezt nem is hibátlanul teszik. A Bosszúállók érdeme nem csak abban rejlik, hogy ezt a temérdek figurát egy légtérbe terelte, hanem hogy a velük járó temérdek stílust, a retro űroperát (A galaxis őrzői), a pszichedelikus fantasy-t (Doctor Strange), a könnyed ifjúsági kalandfilmet (Pókember: Hazatérés) és a laza sci-fi kalandot (Vasember) összeegyeztette, egy epikus moziban. Karakterei immár szilárd jellemek, akik mindössze reagálnak a főgonoszra (no meg egymásra), ugyanakkor pont Amerika Kapitányék, az MCU legerősebb különálló mozijaival rendelkező egyénje és társai a többiekhez képest csak asszisztálnak és tartják a frontot.

A mutánsok egyszerre hozzák régi formájukat és bújnak új szerepkörbe. Xavier a jövőben próbál utat mutatni, míg a múltban pont a vehemens Logannek kell ezt a szerepet ellátnia a megzuhant, önpusztító professzor ellenében, míg a jövőben Magneto képes belátni azt, amit fiatalon nem, hogy a felesleges viaskodásuk többet ártott, mint használt nekik. És ott van a teljesen újradefiniált Mystique, aki ugyan a rajongók egy részét pont ezért akasztotta ki, nagyon jól illik a mutánsok narratívájába, hogy mennyire befolyásoló tényező a környezet, hogy ki milyen utat választ magának az életben. És ugyan a temérdek mellékkarakter inkább csak asszisztál, a film alternatív vágata, a Vadóc változat mindössze pár percnyi plusszal igazságot tesz köztük is és bizonyos figurák kilépője (Jégember) még drámaibbá válik, de nem csorbulnak az újak sem, mint amilyen Higanyszál. Habár a mutánsok ebből a szempontból is egy leheletnyivel jobbak, képtelenség nem elismerni a Bosszúállók érdemeit, így ez a kör döntetlen.

Bosszúállók - X-Men - 1:2

Főgonosz:

Ebben az esetben valószínűleg mindenki azonnal rávágja azt, hogy Thanos a győztes és végülis jó okkal. Ugyan a motivációi háttere kissé elkent, azok mögött sajátos és reális logika húzódik meg, egy releváns kérdést felvetve és a kopasz, kigyúrt, lila Bruce Willisnek mindig sikerül egy lépéssel a főhősök előtt járnia, ezáltal gyakorlatilag főhőssé lépve elő, akinek áldozathozatalával, fájdalmával még képesek is vagyunk együtt érezni. Emellett sikerül neki az, ami keveseknek: győzelmet arat a hősök felett, azok felét elpusztítva és genocídiumot végrehajtva a galaxisban, ami után félelemmel vegyes csodálattal (no meg sokkolva) nézzük azt, ahogy megérdemelten békére lel, még ha ez a béke illékony is lesz a számára. 

Ugyanakkor Az eljövendő múlt napjai főgonoszát sem szabad lesajnálni és egy Végtelen kesztyűnyi csettintéssel elintézni. Nem, nem! A főgonosz itt nem Magneto és még csak nem is a Bosszúállók stábját is erősítő Peter Dinklage Bolivar Truskja, hanem maga az Őrrobotok uralta könyörtelen jövő. Az a jövő, amelyet éppúgy teremtett az emberi természetből fakadó zsigeri félelem, mint az elnyomott kisebbségeket megtestesítő mutánsok ebből fakadó és megelégelt dühe, ami pont ettől félelmetesen valósszerű. Trusk csupán ennek az ember arcú maszkja a múltban, míg az Őrrobotok ennek rideg, érzelmektől mentes - és jóformán elpusztíthatatlan - megtestesítői a jövőben, éppen ezen könyörtelenségük miatt félelmetesek is, akik nem könyörülnek a szimpatikus, jól ismert arcoknak sem. Mindezek ellenére ezt a kört a Bosszúállók, pontosabban Thanos nyerte.

Bosszúállók - X-Men - 2:2

Színészek:

Az kétségtelen, hogy mindkettő rengeteg tehetséget, nagy nevet vonultat fel és nem egynek sokat lendített a karrierjén ez a fajta szuperhősködés. A Végtelen háború esetében már a korábbi filmjeik feltették őket a térképre és ha ezek után nem is tudnak élni a lehetőségekkel, a széria mindenképpen megőrzi a nevüket az örökké valóságnak. Most azonban csak erről a filmről van szó és ahogy a karaktereknél írtuk, rengetegen háttérbe szorulnak, vagy jóformán csak vicces mellékszerepre kárhoztatnak (Scarlett Johansson és Mark Ruffalo például) és az egész franchise ARC-reaktoraként szolgáló Robert Downey Jr. is sokkalta nagyobb teret kapott a Polgárháborúban egyre ritkábban látott tehetsége kamatoztatására. A fentebb említett megszilárdult jellemek miatt a színészeknek sem volt igazán lehetőségük átütő alakítást nyújtani (persze elmarasztalni sem lehet senkit sem), azonban a már dicsért Thanos szerepében Josh Brolin az 5 tonna CGI alatt is képes élő, lélegző karaktert varázsolni az antagonistából, Zoe Saldana és Tom Holland utolsó jelenete pedig mindenképpen szívszorító, pedig utóbbié improvizáció volt csupán.

Ezzel szemben az ekkor a karmesteri pálcát visszakaparintó Bryan Singerről köztudott, hogy filmjei karakter, semmint látvány központúak, nem különösen az X-Men filmjei és erre Az eljövendő múlt napjai is kitűnő példa. Míg Az elsők Michael Fassbender filmje volt, addig ez egyértelműen James McAvoy-é, aki meg is hálálja a belé fektetett bizalmat, de Fassbender is (az a jelenet a repülőn nem csak Charles-nak, de a nézőnek is a lelkébe gázol kicsit) és a nagyobb teret kapó Lawrence is megkapja a maga rivaldafényét. Jackman pedig háttérbe szorul ugyan a korábbiakhoz képest, mégis több puszta statisztánál, ráadásul Logan ritkán látott oldalát mutatja meg parádésan, miközben Patrick Stewart és Ian McKellen akkor is dobna akármelyik film nívóján, ha a háttérben szótlanul Earl Grey-t szürcsölgetnének, Shakespeare-t olvasgatva némán. És míg a fent jelenlévőkre (vagy akár Nicholas Houltra) akármikor rálehetne bízni egy kisebb, intimebb mozi főszerepét éppúgy, mint egy nagyobb stúdiófilmét, addig a Bosszúállók színészeinek ez lényegesen kisebb hányadáról mondható el. Ezt a kört is az X-Menek nyerték. 

Bosszúállók - X-Men - 2:3

Látvány

Ez az a része, amelyikre egyik film sem panaszkodhat. Az egyértelműbb, hogy a Bosszúállók a monumentálisabb, de a jobb is? Elvégre a jobbára az űrben, idegen bolygókon játszódó Végtelen háború töménytelen mennyiségű CGI-ától már-már jojózik az ember szeme, mindemellett a Marvel Filmes Univerzum filmjeinek design-ja mindig is kicsit jellegtelen, sematikus volt. Továbbá a Russo-tesóknak most nem sikerült olyan magával ragadó akciójelenetet összehozniuk, mint A Tél Katonája autópályás, vagy a Polgárháború reptéri haccacáréja, hiába monumentálisabb az egész, habár a Thanosszal való szembenézés a Titánon sikeresen közelítette meg ezeket kreativitás terén éppúgy, mint a látványelemek összehangolásával a különböző szériákból (ez különösen Doctor Strange-re igaz), de említett jelenet is inkább a hősök jelenléte és összhangja miatt működik a "Hűha!" faktor, nem annak struktúrája miatt. 

Bryan Singer mozijában a legfőbb díszletet a 70-es évek Amerikája jelenti, ami máris kézzelfoghatóbb és magával ragadó is, ahogy a meleg színeket szépen, tudatosan állítja szembe a jövő ridegségével. Az akciók a Bosszúállókkal szemben nem lépkednek annyira egymás nyakára, ráadásul kisebbek is, viszont Singerre jellemzően tele vannak kreativitással. A nyitány összecsapása az Őrrobotokkal benne Blink portáljaival (hol volt még ekkor a vásznon Strange doki?), a Pentagonból való szöktetés élén Higanyszál egyszerre gyönyörű és lehengerlően vicces magánszámával, vagy a finálé párhuzamos grandiozitása a Fehér Házra ledobott stadionnal (amelyet látva a honi politikusok azóta is instant szívrohamot kapnak), mind-mind nem kevés svunggal, ritmussal rendelkeznek. Egyik filmnek sincs oka szégyenkezni, de most is a mutánsok nyertek.

Bosszúállók - X-Men - 2:4

Humor

Ez az a része, ami mindenkinek erősen relatív, viszont a Marvel filmek elengedhetetlen kelléke. A Bosszúállók bravúrja mindenképpen az a már korábbiakhoz képest, hogy úgy sikerül megőriznie a szériára és a karakterekre jellemző könnyedséget, hogy közben a dráma, Thanos fenyegetettsége, a cselekmény tétje nagyon is érződik. A hősök közti interakciók a film legizgalmasabb, legemlékezetesebb részei, mindezt úgy, hogy az Őrzőket és az ő sajátos humorukat is hibátlanul sikerült beinjektálni a világba, de Thor Nyuszizásai Mordály felé, Drax benyögései, vagy Strange, Stark és Űrlord egójának összecsapása mind-mind idézhető szövegek garmadájával járt együtt. 

Az X-Men univerzumra kezdetben nem igazán volt jellemző a humor, leginkább csak annyi, amennyi a figurák cinizmusából fakadt. Aztán Matthew Vaughn Az elsőkkel egy kicsit fiatalosabbra, lazábbra vette a lendületet, miközben a közeg drámaiságát sem vette el és ezt Singer, valamint a Vaughn és állandó forgatókönyvíró társa, Jane Goldman szkriptjét átdolgozó Simon Kinberg ügyesen vitték tovább, amely a fiatalabb hősökhöz kitűnően passzol, egyszer sem lóg ki, vagy érzi az ember soknak. Ugyanakkor inkább a vicces reakcióból van több, mint az idézhető szövegekből, úgyhogy még ha sokan is panaszkodnak, avagy tartják komolytalannak az MCU-t a humorbombái miatt, ezt a kört egyértelműen a Bosszúállók nyerték.

Bosszúállók - X-Men - 3:4

Zene

A szuperhősfilmek elengedhetetlen kelléke a jó zene, a kiváló témák. Ugyanakkor az ekkora szuperhős alakulatoknál nem egyszerű dolog a temérdek figurát zeneileg lekövetni, pláne ha több tucat komponista alkotott a szériához és hősökhöz. Az első Bosszúállók után visszatérő Alan Silvestri is legfeljebb csak utal pár pillanatig egy-egy hősre, mégis jobbára a jeleneteket lekövető score született, ami közel sem sikerült annyira markánsra, mint a 6 évvel ezelőtti elődé, noha a klasszikus főtéma felcsendülése, mint például a Kapitányék feltűnésekor, vagy Thor belépőjekor a csatában hideg rázóak, de ez önmagában kevés, még ha a végén vannak impozánsan drámai és meghitt variánsai ennek a motívumnak.

Ezzel szemben a Singer filmjein vágóként is közreműködő John Ottman élvezettel tért vissza 11 évvel az X-Men 2 után a szériához és csak annak klasszikussá nemesedett főtémáját tartotta meg (ha már az övé) és egy rendkívül változatos, az addigi filmek zeneiségét éppúgy összefogó score született, mint a szériától addig szokatlan, a korhangulatot kifejező zene, ami leginkább a Pentagonba való behatolás alatt hallható. Ottman megidézi az előző filmért felelős Henry Jackman munkáját éppúgy, mint John Powell-t, Michael Kament, vagy Harry Gregson-Williamst, és ezekből gyúr egy új, egységes egészet, megfejelve Xavier fülbemászó témájával. Nem csak a sorozatban, de a műfajban is a legjobbak között a helye.

Végeredmény: Bosszúállók - X-Men - 3:5 

A két szuperhőscsapat tehát méltósággal és becsülettel mérte össze erejét és mindkettőt látva kijelenthető, hogy abszolút nyertek a nézők a kalandjaikat látva, ugyanakkor ha jobbára fej-fej mellett is haladt a két szuperhős brigád, ezt a meccset most a mutánsok nyerték. Nálatok a fenti szempontok alapján ki nyerne? Legközelebb kik mérjék össze hasonló formátumban az erejüket, avagy mely filmeket hasonlítsuk össze?  

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.