Két héttel a premier után elérkezettnek láttuk az idejét egy spoileres kibeszélőnek az ötödik és egyben utolsó Daniel Craig-féle Bond-filmről. A Nincs idő meghalni a kánon szerint immáron 25. alkalommal küldte Ian Fleming méltán híres karakterét a mozivászonra, majd' két évnyi csúsztatás és huzavona után. Kritikánkban már olvashattátok, hogy Pavlics Tomi szerkesztőtársam a karakter rajongójaként mit is gondolt a filmről, jómagam ezúttal a cselekmény részleteibe igyekszem beleásni magamat "átlagnézőként".
Rögtön az elején leszögezném, hogy habár jó pár hibát fel tudok róni a film számára, összességében inkább egy pozitív filmélménnyel gazdagodtam a Nincs idő meghalni személyében - főleg a ritka pocsék nyári blockbuster-felhozatal után. Különösen igaz ez a film első felére, ami számomra sokkalta jobban működött szinte minden fronton, mint a cselekmény későbbi folytatása - leszámítva persze a befejezést, amellyel személy szerint én teljesen ki vagyok békülve. Most, hogy tisztáztam az elvárásokat, ideje tehát fejest is ugrani a cselekmény kivesézésébe.
A film nyitánya rögtön egy Spectre-ben elhintett szál felelevenítésével kezd, amely Madeleine gyerekkorába kalauzol el bennünket, megismertetve velünk a film későbbi főgonoszát, a Rami Malek alakította Safint (róla majd részletesen később). A hangulatos kezdést követően a jelen Olaszországában találjuk magunkat, ahol Bond és Madeleine boldog napjai sajnos rövidesen véget érnek. Óriási piros pont, hogy Bond végre a Casino Royale után megpróbálta feldolgozni és végleg elengedni Vespert a sírjánál, ahogy azért is, hogy itt rögtön kezdetét is vette az akció és a hajsza. A dél-olaszországi tájak, a klasszikus Aston Martin bevetés közben és a harag hajtotta Bond a film egyik legerősebb szekvenciáját szállítja számunkra a stáblista előtt. Majdnem azt is elfelejtette velem ez a pár perc, hogy igazából - legalábbis nálam itt kilóg a lóláb - a Bond és Madeleine közötti dráma nagyon egyszerűen orvosolható lett volna és eléggé logikus, hogy a Spectre vagy bárki más Bond múltjából csapdával várta a férfit Vesper sírjánál. Itt úgy éreztem, hogy a főhős és szerelme közti konfliktus igazából túl lett dramatizálva és csak azért vesznek össze, hogy az öt éves időugrás indokolható legyen a cselekmény szempontjából. Összességében azonban a Craig-éra egyik leglátványosabb- és izgalmasabb jelenetsorával kezd be a film, aminek a hangulatához Billie Eilish nótája roppantul passzolt.
Nyugi, ennyire részletesen nem fogok minden egyes szekvenciába belemenni. Szóval öt évvel később betekintést nyerhetünk a gonoszok alakuló tervébe egy titkos biofegyvert illetően, valamint megismerjük a film leginkább klisés karakterét az orosz tudós Obruchev személyében. Őszintén ez a szekvencia picit túl lett nyújtva ahhoz képest, amit megtudunk benne, viszont utána újra Bondon a fókusz, aki Jamaicán talált menedéket és látszólagos megnyugvást.
Ezen a ponton tartom érdemesnek beszélni a kezdetekben nagy port kavaró, Lashana Lynch által eljátszott karakterről, Nomiról - azaz az új 007-esről. Őszinte leszek, a karakter számomra se nem ártott, se nem javított semmit a filmen. Ha kiírták volna a karakterét, akkor is ugyanúgy működne a film, viszont azt se éreztem egy percig sem, hogy a Marvel Kapitányból ismerhető színésznő el akarná lopni a showt Craig elől. A stafétaátadás sem következett be, amitől sokan tartottak, szerintem a készítők igazából tesztelni szerették volna a közönséget ezzel a húzással, hogy lássák, hogyan is reagálna a kollektív rajongótábor egy ilyen húzásra, ami a széria jövőjét illeti. Az egy teljesen logikus húzás volt az MI-6 részéről, hogy az öt éve eltűnt és halottnak hint Bond kódszámát odaadták egy másik ügynöknek, az pedig egy szép gesztus és tisztelgés a karakter részéről, hogy a finálé előtt ő maga adta vissza a 007-es címet Bond javára. De igazából sok hűhó a semmiért.
Ellentétben az Ana de Armas alakította Palomával, aki a mindössze tizenöt percnyi jelenlétével egy roppantul szimpatikus karaktert varázsolt a képernyőre. A kubai akciójelenet a Spectre gálaestjén egyébként is a film kiemelkedő pontja minden téren (az egyetlen igazán remek húzással és csavarral a biofegyvert illetően), melyet az izgulós, ámde annál inkább motivált és halálos CIA ügynöknőnek sikerült további magaslatokba eleválnia. Nem szívlelem azt a fajta modern mentalitást, hogy lassan minden mellékszereplőnek azonnal saját projektet jelentenek be (itt most sandán rád nézek, Agatha spin-off sorozat…), de Paloma kapcsán abszolút nem lepődnék meg egy potenciális sorozaton vagy filmen a James Bond filmek univerzumában.
Az ominózus hajós jelenet, Leiter halála és Ash árulása az a pont, ahol igazából azt éreztem, elkezd a film egy olyan irányba haladni, ami már valahogy nem köt le annyira. Itt kezdtem el hiányolni a főgonosz jelenlétét, ami egyébként sajnos egy visszatérő gyerekbetegsége a Bond-filmeknek, s habár rögtön vele és Madeleine-nel megkaptam egy közös jelenetet, utána is egészen a film végéig a háttérben bujkált Rami Malek karaktere. Bond MI-6-es jelenetei és a biofegyver hatásainak bemutatása során kifejezetten leül a film, a börtönlátogatás pedig Blofeld kapcsán ismét csak rabolta a képernyőidőt Safin karakterétől. Sajnos számomra Christoph Waltz Blofeldje kihagyott ziccer volt az előző filmben is, itt pedig egyenesen időrablásnak éltem meg azt az egyetlen elnyújtott jelenetét is. Főleg, hogy érdemben utána se Bond, se a többi karakter nem reagál rá - valószínűleg itt jöttek rá a készítők, hogy tető alá kellene végre hozni a finálét. Vagy, kicsit az ördög ügyvédjét játszva, itt ütöttek be a COVID problémák és az újraforgatások.
A Norvégiában játszódó szegmense a filmnek felkészít minket a fináléra, viszont számomra egyrészt ez is roppantul megkésve érkezett a filmben, valamint persze az is rányomja a bélyegét számomra erre a részre, hogy Léa Seydoux karakterét nem igazán sikerült megszerettetni velem a 2015-ös Spectre során. A fák közötti akciójelenet kissé semmilyenre sikerült az előzőekhez képest, valamint Safin itt is csak a buli legvégére toppant be, továbbra sem mutatva különösebb aktivitást.
Végül a "méregszigeten" játszódó finálé elképesztően kettős érzelmeket ébresztett bennem. Egyik oldalon ott volt végre "teljes pompájában" Safin, akinek a motivációja és terve igazából óriási katyvasz (miért is hagyta végül életben a kislányt?), a nap végén pedig összefoglalható a klasszikus "világuralom" szócskával. Ismét csak magamra húzom a Keanu Reeves gúnyát és az ördög ügyvédjeként simán bele tudom látni a COVID hatását a cselekmény ezen részére, hiszen nem kevés áthallást vélhetünk felfedezni a valós események kapcsán. Ezt pedig végül Rami Malek karaktere szenvedte el igazán, a végső ördögi húzásán is azt éreztem, hogy ez a gonosz nem érdemelte meg ezt a kaliberű győzelmet Bond felett.
Ellenben az ominózus másik oldalon Bond minden perce a szigeten aranyat ér és látszik, hogy itt Craig és a készítők is mindent beleadtak. Az egysnittes akciójelenet a torony megmászása közben, az ikonikus kamerába lövés a pisztollyal és persze Bond végső áldozathozatala úgy érzem, egy igazán méltó búcsúja volt a Daniel Craig érának. Ez az öt film egyébként is a kezdetektől kezdve folyamatosan foglalkozott a karakter halandóságával, az elődökkel ellentétben komolyabb hangsúlyt fektetve a szuperkém humanizálására. Craig egyébként szerintem a legjobb alakítását hozza a szerepben a fináléban, az egész film során érezhető volt rajta (különösen Leiter elvesztésekor), hogy érzi már a végét és tudja, hogy sosem lesz képes talán boldogságban és békében megöregedni. Ahhoz egyszerűen már túl sok démon kísérti őt a múltból. Akármennyire is láttuk már kilométerekről a végkifejletet, a végső döntése és áldozathozatala így is gyönyörű záró pillanata ennek az egyébként kifejezetten erős 15 évnek, amit Craignek köszönhetünk.
Összességében tehát ahogy írtam a felvezetőben is, én inkább bírtam ezt a filmet mint nem, noha elismerem, hogy ez az erős első félidőnek és az érzelmes lezárásnak köszönhető, nem pedig a film második felének vagy a sajnos eléggé felejthető főgonosznak. Nemrég rangsoroltuk a szerkesztőkkel az öt Craig-féle Bond filmet és szerintem tökéletes helye van a középső, harmadik helyen a Skyfall és a Casino Royale után. Főleg egy rendezőváltás és egy telibe kapott COVID után.
Nektek hogy tetszett a film? Mit gondoltok a leírtakról? Beszéljük meg kommentben!