Új, heti rendszerességgel visszatérő rovatunkban szeretnénk nektek tippeket adni azzal kapcsolatban - mint filmrajongók a filmrajongóknak -, hogy mi kerüljön be esténként a "lejátszóba". Sorozat vagy film, kultklasszikus vagy trash, régi és új - itt bizony jöhet bármi. A múlt heti gyűjtőcikkünkben többek között olyan alkotásokról olvashattatok, mint a Z világháború, a Rick és Morty, Az utolsó műszak vagy a Westworld. Alább pedig elolvashatjátok, hogy az elmúlt napok során miket néztünk.
Szabó Dániel "Szada" - Hátsó ablak (Rear Window) (1954)
Bár nem vagyok teljesen Hitchcock-szűz, mivel többek között a Madarakat és a Psycho-t is láttam, azonban még így is komoly lemaradásban vagyok az angol rendezőzseni filmjeinek pótlásával, így mielőtt a kollégák ajánlására rátértem volna az Észak-északnyugat, a Szédülés vagy a Fogjunk tolvajt! megtekintésére, még útba ejtettem az 1954-es Hátsó ablak című thrillert. Egyszerre feszült és izgalmas, ahogy a lábtörés miatt kényszerpihenőjét töltő és emiatt a szomszédok után leskelődő James Stewart mindent megpróbál annak érdekében, hogy leleplezzen egy gyilkost, miközben az utána epekedő, tüneményes Grace Kelly egyre inkább bevonódik ebbe a játszmába, hiszen bizonyítani szeretné rátermettségét a szeretett férfinak. Nem meglepő módon Hitchcock mesterien adagolja a suspense-t és mire észbe kapunk, minket is leskelődővé tesz, hogy egy pattanásig feszült végjátékban rádöbbentsen a kíváncsiságunk következményeire. Stewart és Kelly párosa a film egyik legnagyobb pozitívuma a remek díszletek és a kézzel vágható hangulat mellett, noha elképzelni nem tudom, hogy nem lehet rögtön belehabarodni egy olyan csodába, mint Grace Kelly. Derítsétek ki ti is.
Török Tamás: A fülke (Phone Booth) (2002)
Megkockáztatom, hogy utoljára a 2000-es években láttam Joel Schumacher krimi-thrillerét, amit nem kevés új filmélménnyel a hátam mögött még jobban tudtam értékelni, mint anno. A kvázi kamaradráma jellegű darab, ami a címéhez hűen pusztán egy telefonfülkében és annak közvetlen környezetében zajlik, egyfelől végig brutálisan izgalmas, másfelől a szemtelenül fiatal Colin Farrell percről-percre meggyőzőbb alakításával az élen egy olyan jellemfejlődés bontakozik ki mindössze 1,5 óra leforgása alatt, amit ritkán sikerül ennyire jól prezentálni a nézőnek. Mialatt a főhőst, Stut New York háztömbjeinek valamelyik ablakából konstans egy mesterlövész puska célzókáján keresztül tartja sakkban valami eszelős, a férfi egy pattanásig feszülő helyzeten keresztül jut el egy - túlzás nélkül - katartikus önvallomásig. Így 18 év távlatából ki merem jelenteni, hogy A fülke kiállta az idő próbáját, és nyugodt szívvel ajánlom azoknak, akiknek esetleg eddig kimaradt volna Schumacher rendezése.
Hegedűs Attila: A texasi láncfűrészes mészárlás - A kezdet (The Texas Chainsaw Massacre - The Beginning) (2006)
Miután sikeresen befejeztem a Sikoly-filmeket, még maradni akartam egy kicsit a slasher horrorok világában. És mivel már pár hete újranéztem a megégetett csíkos pulcsis gondnok 1984-es kalandjait, illetve a fehérre mázolt Shatner maszkos gyilkos most épp nem volt nagyon ínyemre, nem volt nehéz kitalálni, melyik slasher (bőr)pofa következik akkor. Eddig számomra kimaradt a 2006-os A texasi láncfűrészes mészárlás előzményfilmje, A kezdetek, és az értékelések, valamint a kritikák alapján nem is számítottam sok jóra (plusz a 2003-as remake se nagyon a szívem csücske). Aztán egyhamar azon kaptam magam, hogy elkapott a film lendülete és stílusa, mint a gépszíj, és nem eresztett el egészen a stáblista zárásig. Egy igazi, hamisíthatatlan másfél órás kínzás pornó a néző jutalma, aminek igazából nincsen nagyon tétje, se jól megírt karakterei vagy társadalomkritikus üzenete - ám amit vállal (izgalom és vér), azt hiánytalanul teljesíti. Ha szeretitek a műfajt, akkor ebbe is bátran vágjatok bele.
Milány Botond: Wonder Woman (2017)
Mivel nemrég volt Gal Gadot szülinapja, akiről én írtam a Tíz érdekesség cikket (és mert ennek hatására indokolatlanul sok videót néztem róla Youtube-on, de ezt most hagyjuk…), ezért nagyon megjött a kedvem ahhoz, hogy újranézzem a Wonder Woman első részét, melyet a premierje óta nem láttam. És bár a film első fél órája lassabban indul be, mint amire emlékeztem (kötelező, ám erőltetettnek ható világépítés), de utána még mindig egy piszkosul szórakoztató, és igényes blockbuster kerekedik belőle, ez pedig főleg Gadot és Chris Pine párosának köszönhető, akik között tökéletes a kémia, a poénok is jól vannak megírva, remekül egészítik ki egymást az egész film során. Nagyon várom már a WW 1984-et, amihez az elmúlt évek egyik legjobb előzetese készült el (a megjelenésének első hónapjában minden nap megnéztem legalább egyszer), és ezúttal nem csak Gadot, hanem Pedro Pascal miatt is, aki valószínűleg lopni fogja a show-t. Kíváncsi vagyok mit sikerül kihozni a történetből, és bízom benne, hogy most már nem csúszik tovább a film.
Péter Zsombor - Eighth grade (2018)
Bo Burnham 2018-as coming of age mozija az egyik kedvencem volt két évvel ezelőtt, s már egy ideje szerettem volna újrázni. Másodjára talán egy kicsikét kevésbé működött, de még mindig egy óriási szeretetcsomag, ami számos témát érint, a tinédzserkori megfelelési kényszertől kezdve a folyamatosan változó érdeklődési körökig. A hebegő-habogó, félénkségét önsegítő videókkal leplező Kayla (Elsie Fisher) két lábon járó tünemény, Burnham pedig tökéletesen megragadta ennek a korosztálynak a lényegét és félelmetesen aktuális filmet alkotott.
Kis személyes sztori a végére: A tanárként dolgozó édesanyámnak ajánlottam az Eighth Grade-et, mondván nézesse meg az általános iskolás osztályával. A reakciókból ítélve bejött a dolog, sőt, volt olyan diák, aki kiemelte, mennyire magára ismert és elgondolkodott a látottakon. Az ilyen visszajelzések miatt éri meg filmőrültnek lenni.
Goretity Dániel: Dűne (Dune) (1984)
A decemberi Dune remake hype-ja a szereplőgárda, a rendező személye és persze a napokban megjelent első képek láttán engem is elkapott, úgyhogy gondoltam itt az ideje bepótolni a kult klasszikusnak számító (???) eredeti, '84-es Lynch-féle verziót.
Nos, ha valaki hasonló cipőben járna és ilyesmiken gondolkozna - ne tegye. Röviden és tömören ez a film katasztrófa. A két óra inkább négynek érződött, az alakítások pocsékak és mindenki fapofával színészkedi végig az egész filmet, karakterek kvázi nincsenek (eskü Paul Atreides-ről sem tudok egy jó vagy rossz karakterjellemzőt feleleveníteni), a cselekmény pedig vánszorog és akkor halad előre, ha a főhős álomjelenetei épp úgy kívánják- vagyis a filmben nagyjából 5x. Ami viszont az írásban a fentieken túl a leginkább zavart, hogy karakterek gondolatait, sőt, ÉRZÉSEIT is narrálva követjük végig a film során. Csak hogy még véletlenül se működjön az immerzió.
Ami pozitívum, hogy Herbert világa egyébként érdekesnek tűnik és annak kifejezetten örülök, hogy Villeneuve a készülő filmjében csak az első könyv felét dolgozta fel. Így talán nem lesz annyira tömény, a karakterek is kapnak elég időt és teret kibontakozni, valamint a fűszer kapcsán a mélyebb üzenetek és gondolatok átadása is lehetővé válik. Ezt a klasszikust viszont tényleg mellőzzétek, mert úgy fog leereszteni a lelkesedésetek, mint a végén a főgonosz… akinek most tényleg, ha jól értem, egyszerűen csak kihúzták a szelepeit?
Kátai Levente - Valkűr (Valkyrie) (2008), Táncos a sötétben (Dancer in the Dark) (2000)
A Black Orchestra társasjáték hangulatát elkapva (ahol cél, hogy a náci ellenállókkal gyilkossági tervet hajtsunk végre Hitler ellen) pótoltam a Valkűrt, amely meglepetésemre egy kifejezetten kellemes élmény volt. Pont visszafogottsága imponált: az angolajkú színészek nem próbálkoztak béna német akcentussal, Hitlert sem örült dühkitörésekkel ábrázolták, viszont pont eme visszafogottság miatt olyan szürke alkotás, amire pár nap múltán alig emlékszik az ember.
Másfelől Lars von Trier életművének hiányzó darabjait az étlapra vettem, kezdetnek a régóta vonzó Táncos a sötétben csúszott le. A film rettentően tetsző koncepciója (egy nyomasztó sorsdráma és musical szerelemgyermeke) ellenére nem voltam elragadtatva. Sajnos sose voltam kibékülve a dogma koncepciójával (és igaz, hogy a Táncos a sötétben nem dogma film, de filmnyelvi eszközeiben nagyon arra hajaz), minek célja egy dokumentarista, hiteles tálalás lenne, de bennem inkább az amatőr, homemade érzést keltette mindig is. És amikor a dalok és a koreográfia is ezzel párosul, az valahogy kivet az élményből.
Kónya Sándor - 9-es terv a világűrből (Plan 9 from Outer Space) (1959)
Aki nem ismerné Ed Wood-ot: minden idők egyik legrosszabb rendezőjeként vált híressé/hírhedté, akiről még film is készült Tim Burton rendezésében. A 9-es terv a világűrből pedig az ő - mondjuk úgy - mesterműve. A film története szerint földönkívüliek kezdik el megszállni a Földet, kezdve azzal, hogy halottakat támasztanak fel. A hadsereg és úgy en bloc a kormány igyekszik tenni valamit az ügy érdekében, élén egy repülőgép pilótával és néhány nyomozóval. De igazából mindez teljesen lényegtelen, ami számít az az, hogy az egész kivitelezés annyira bájosan amatőr - beszéljünk akár a színészi játékokról, akár a dialógusokról - és annyira átszellemülten, lelkesen gagyi, hogy muszáj imádni. Igazi klasszikus. Az "olyan rossz, hogy az már jó"-típusú filmek egyik legjobbika. Nem mellesleg itt láthatjuk utoljára Lugosi Bélát, a legendás színésszel azonban csak egy-két jelenetet tudtak felvenni, a film további részében már egy fél arcát eltakaró dublőrt láthatunk. Nos, igen. A kreativitás.
És Ti miket néztetek mostanában? Lentebb várjuk a beszámolókat!