Bemutatták végre a legújabb Star Wars-epizódot, Az utolsó Jediket és olyan fordult elő, ami a Star Wars-történetében még soha: míg a szakma piedesztálra emelte Rian Johnson-művét, addig a rajongók valósággal vért kívánnak és el is kezdték temetni a szériát, ami mind a Rotten Tomatoes-on, mind pedig az imdb-n, vagy a Metacriticen megmutatkozik. Hogy ennek mi lehet az oka, valamint a film miért is definiálja újra az egész sagat, azt az alábbiakban természetesen SPOILERESEN folytatom.
Elvárások. Nem csak Johnson Star Warsának az egyik főmotívuma, hanem egyben az egész széria legnagyobb csapdája is. Sorra jelennek meg a nézői vélemények, hogy "Ez nem Star Wars!", "A Disney megölte a gyerekkoromat!", "Miki Egér gyerekes mesét csinált az egészből!" és hasonlóan hangzatos, ugyanakkor üres frázisok. Mert igen, a Star Wars olyan horderejű jelenség, ami messze túlnőtt a rajongókon, akiknek képtelenség megfelelni. Vallási áhítattal tekintenek erre a világra - elsősorban a klasszikus hármasra - sokaknak pedig a gyerekkora óta az élete részét képezi, mivel mindig is egy univerzális mese volt. Tehát az, hogy gyerekeknek szól és ezért degradáljuk, az nettó hülyeség, mivel jó eséllyel mi is gyerekként találkoztunk vele, mondanivalója pedig ugyanúgy szólt mindig is a 9 és a 99 éveshez. Hogy a Star Warsnak vannak komolyabb fejezetei (mint például A sith-ek bosszúja, vagy a Zsivány Egyes), az kétségtelen, de ettől még jobbára ez mindig is egy mese volt a jó és a rossz harcáról, amit tovább bontogattak a képregényekben, könyvekben, videójátékokban. Amelyek már valóban annyira átláthatatlanná és sok helyütt ellentmondásossá váltak, hogy a Disney értelemszerűen törölte azokat, még az olyan egészen nagy kiválóságokat is, mint a Thrawn-trilógia, és tiszta lappal indított, de a több évtizednyi ötletet és sztorit sem hagyta veszni, és azok bizonyos elemeit szépen átemelte az új idővonalba (lásd. az említett Thrawnt a Star Wars: Lázadókban).
Viszont a fanokba beleivódott kép kitörlésére még a Disney sem képes, ahogy arra sem, hogy a már említett vallási áhítatot, azt a fokú személyességet, intimitást elvegye tőlük (ez pont nem is célja, éppen ellenkezőleg), viszont mindenki annyira a magáénak érzi ezt a világot, hogyha az nem találkozik az elvárásaival (ez még gyakran szóba fog kerülni), azzal a képpel, ami hosszú évekig, évtizedekig élt benne, akkor a filmre és az alkotókra haragszik. Felmerül tehát a kérdés, hogy mielőtt az alkotók torkának esnénk, valóban reális elvárásokat támasztunk irányukba, avagy nem a mi készülékünkben van a hiba? Mi az igaz Star Wars jelenség, amire folyamatosan hivatkozunk? A Star Wars annyira mindenkié, hogy képtelenség minden igényt kielégíteni, ezzel együtt pedig felmerül annak a kérdése is, hogyha ennyire mindenkié a sarki fűszerestől a tőzsdeügynökig, akkor mindenki képes ennek a hatalmas világnak minden aspektusát ugyanúgy értelmezni?
És most egy nagyon kényes témához érkeztünk: a néző, azaz a befogadó értelmi és érzelmi intelligenciájához. Mielőtt bárki a torkomnak esne: nem azt állítom, hogy akinek nem tetszett, az hülye, viszont mind a Star Warsnál, mind egyéb más franchise-oknál rendre előbukkannak olyan vélemények, amelyek már olyan elemekbe kötnek bele, olyat kérnek számon az alkotáson, ami többszörösen ki van mondva, meg van mutatva, hovatovább a film lényegi eleme, de mert az illető ezeket a nyilvánvaló tényezőket képtelen értelmezni, a filmre, az alkotókra kezd el haragudni és sokszor olyan spirálba keveredik - avagy teremt maga köré - hogy abba is beleköt, amibe nem kéne. Ezek pedig az emlegetett elvárásokból is fakadnak, mivel azt akarja újraélni, átérezni, amit az eredeti trilógia nyújtott neki gyerekként, megfeledkezve mindarról, hogy mindez lehetetlenség: már felnőtt, teljesen másképp látja a világot, ami úgyszintén megváltozott a 80-as évek óta, beleértve a filmipart és a filmekkel szemben támasztott elvárásokat.
Amely elvárásokkal - csakhogy végre a filmre is rátérjünk - Rian Johnson nem csupán eljátszik, hanem jóformán megalkuvást nem tűrően szembe is megy velük, így lehet az, hogy a rajongók, akik két éve pörögnek azon, hogy vajon kik lehetnek Rey szülei, vagy hogy milyen tápos erőhasználó is lehet Snoke, azokat arcul csapja, hogy előbbiek szülei senkik voltak, utóbbit pedig Kylo Ren máris megölte, anélkül, hogy többet tudnánk róla. Mindkét esetben ott van a kérdésekre való válasz iránti vágyódás, miközben ezzel pont a széria meseiségét ölik meg, mindamellett, hogy ezek teljesen lényegtelenek is, csupán a fanok tulajdonítottak nagyobb jelentőséget nekik, mint amit a készítők eredetileg szántak nekik. George Lucas előzménytrilógiájának egyik nagy hibája volt, hogy azt is megakarta magyarázni, amit nem feltétlenül kellett volna, emellett az eddigi filmek egyik állandó rákfenéje volt, hogy mindig mindenki valakivel kapcsolatban áll ebben a hatalmas nagy galaxisban, senki sem lehet a saját jogán az, aki, ezért Rey-nek biztosan rokonságban kell állnia a Skywalkerekkel, avagy Snoke valószínűleg Palpaine egykori mestere, Darth Plageuis, akit az Uralkodó annak idején megölt, de még így is sikerült felülkerekednie a halálon. Ez pont az a fajta nosztalgiába való kapaszkodás, amit éppen J.J. Abramsnek vetettek a szemére Az ébredő Erővel kapcsolatban és amivel az új trilógia egyértelműen leszámolni készül és ezt Johnson minden eddiginél egyértelműbben teszi.
Abrams filmjének az elsődleges feladata az volt, hogy visszavezesse az embereket ebbe a világba, valamint előkészítse a staféta átadását, ehhez pedig a Star Warst éltető nosztalgiára egyértelműen szükség volt (persze ennek mértékéről és minőségéről továbbra is lehet vitatkozni, ha nem untuk meg az elmúlt két évben), ugyanakkor már Az ébredő Erő is előrevetítette a múlttal való leszámolást, nem kis részt Kylo Ren képében, aki megölte a saját tulajdon apját és egyben a széria egyik legikonikusabb figuráját, Han Solo-t, ezzel felül is emelkedve egy sokkalta rétegeltebb főgonoszt teremtve, mint az ikonikus Darth Vader. Mert nem, kedves rajongók, Kylo Rennek sohasem volt feladata, hogy egy újabb kegyetlen és rideg Vader váljék belőle! Mint ahogy Snoke sohasem volt főgonosz, csupán a film világának a hierarchiájában az antagonista felett álló személy, aki táplálta annak gonoszságát, akárcsak az Uralkodó Vaderét az eredeti hármasban, akiről szintén nem tudtunk többet, mint most Snoke-ról. Azzal pedig, hogy most Johnson kiiktatta Snoke-ot, nem csupán idő előtt tette el az újabb Uralkodó-aspiránst, hanem új status quo-t is teremtett az Első Renden belül, ami rendkívül érdekes és izgalmas helyzetet teremt a IX. részre, így már most elkerülve azt, hogy idő előtt egy újabb A jedi visszatértet lássanak bele.
Mert ahogy Kylo Ren ki is mondja (már az előzetesekben is), hagyjuk veszni a múltat, hogy tovább léphessünk, ami nem csak Reynek, hanem a rajongóknak is szól. Viszont Ren ezt mindennek az elpusztításában látja, míg Rey a múltból való okulásból, valamint a legendák inspiráló erejéből, ahogy Johnson is utóbbi fényében hasznosítja újra a trilógia elemeit és ezzel együtt mond kritikát nem csak a jedik idealizált képe, hanem Lucas előzményei felett is. Csakhogy mi van, ha a legendák maguk is kételkednek saját erejükben? A film másik legvitatottabb aspektusa - amely megint csak a rajongók nosztalgiából fakadó idealizmusából fakad - az Luke Skywalker maga, aki megakarta ölni álmában a fiatal Ben Solot, mert megérezte a benne egyre inkább túlburjánzó sötétséget. Ez az a bizonyos szentségtörő momentum, mivel Luke-ot az eredeti filmek legtisztább szereplőjeként tartják számon, pedig pont egy lényeges kérdés felett az ebből fakadó düh következtében máris nem vesznek észre a rajongók, pedig a figura ki is mondja, egy egész jelenetet szentelnek neki (vagyis értelemszerűen megint felmerül a fentebb firtatott intelligencia kérdése), hogy volt egy gyenge pillanata, amikor megkísértette a sötét oldal, akárcsak akkor, amikor kis híján megölte Vadert a Halálcsillagon az Uralkodó sugalmazására. de ott is időben visszafordult, ahogy most is. Csakhogy ezúttal ennek a pillanatnak a szemtanúja volt az amúgy is labilis Ben Solo, aki ezt látva kötött ki a Sötét Oldalon és így vált belőle Kylo Ren, aki lemészárolta a jedi növendékeket, amit értelemszerűen Luke olyan hatalmas kudarcnak élt meg - ahogy kimondja, csak mert önmaga volt, az a legendás alak, akit a rajongók is látnak és számon kértek most rajta - hogy nem csak a világtól vonult félre, hanem magától az erőtől is. Valószínűleg ez az évekig való elzárkózás okozza a film végi halálát, amikor is Rey, no meg persze Yoda mester hatására belátja, hogy neki, mint legendának még van egy utolsó nagy feladata, hogy újra szikrát lobbantson a gerilla csoportosulásra redukálódott Ellenállás, valamint a galaxis elnyomottjai számára. Így az asztrális kivetülésével - amelyen lehet rugózni, de az Erőből fakadó képességekkel mindig szabadon bántak az alkotók - feltartóztatja az Első Rend élére állt, immár teljesen korlátlan és zabolázatlan Kylo Rent, akiről már a tulajdon anyja is lemondott, csakhogy az ellenállók elmenekülhessenek. A kettős lemenő nap fényében az Erővel eggyé váló Luke pedig egy több évtizeden átívelő gyönyörű kört zár be, Mark Hamill kiváló játékának hála, ezzel is folytatva a múlt örökségével való leszámolást.
Ennek következő állomása értelemszerűen Leia lenne a IX. részben (viszont Chewie, R2-D2 és C-3PO továbbra is érintetlen, de őket összekötő kapocsként bármikor belehet dobni), viszont Carrie Fisher sajnálatos halála értelemszerűen nem kis terhet ró ismét J.J. Abramsékre. Leia egyébként is most látjuk először igazán vezetőként funkcionálni a széria történetében, egy meglehetősen kivéreztetett csoportosulás élén, ami nem kis terhet ró ki rá. A film talán legvitatottabb aspektusa, az a bizonyos űrben való lebegés, valamint az itt látható (vélhetően ösztönös) Erőhasználata. Ha a realitást vesszük alapul valóban azonnal meg kellett volna halnia, ahogy Ackbar admirálisékkal együtt kirepült az űrbe, miután Kylo Ren TIE-vadászai kilőtték őket, de ilyenkor megint elfelejtjük azt, hogy ez egy mese, ahol az űrben terjed a hang, minden bolygón ugyanolyan a gravitáció és a levegő, valamint hogy A birodalom visszavág minokos jelenetében Han és Leia egy szál maszkban mentek ki a légkör nélküli aszteroidára.
A film kevésbé érdekes (de közel sem érdektelen) része is az ellenállókhoz köthető, ugyanis a száluk valóban nem annyira érdekfeszítő, mint a Kylo-Rey-Luke viszonyrendszer és azok mozzanatai, filozófiai kérdései, de feleslegesnek a világépítés, az újraalapozás miatt sem nevezhető. Ugyanis a film végére az Ezeréves Sólyom fedélzetén elférő csoportosulásban is értelemszerűen megjelenik a széthúzás, a folyton renitenskedő Poe és az újdonsült Holdo admirális között, valamint a megfutamodás, a harc értelmetlenségének kérdésfeltevése Finn képében. Kevés szó esik róla, pedig Finn is látványos utat jár be, hiszen Rey-hez és Kylo Renhez hasonlóan az előző részben bevezetett figurája most szilárdul meg igazán. Ugyanis a Rose-al való kalandozása a Canto Bight-on, valamint a nyomkövető kiiktatására tett sikertelen kísérlete ébreszti rá arra - még Benicio Del Toro simlis figurájának a kísértése ellenére, is, avagy pont annak árulása miatt - hogy nem menekülhet a végtelenségig, hanem ő már Lázadó, amit a Phasmával való leszámolás végén mond ki végül amellett, hogy ellenlábasával való konfrontációja végére is pontot tesznek, csakhogy holtsúlyként hordozzák Snoke-hoz hasonlóan magukkal a IX. rész alkotói. Az az egész külön pikantériája, hogy Finn pont a korábban parancs megtagadó Poe Dameron parancsát tagadja meg a fináléban, csakhogy feláldozhassa magát a többiek érdekében, de a testvérét elveszített Rose rájön arra, amit korábban Leia is mondott, hogy a halott hősökkel az ügyük értelmetlen.
Mint ahogy Rey-nek is értelmetlen tovább harcolnia Ben Solo lelkéért, aki megtette azt, ami korábban a filmekben sohasem sikerült Vadernek: átvette Mestere helyét. A legérdekesebb és legizgalmasabb mindenképpen az ő kapcsolatuk, ahogy torz tükörképei egymásnak: Kylo Ren az, akinek megadatott a biztos családi háttér, a legendás szülők, és mégis a sötét oldalra tévedt, míg Rey szülei névtelen senkik voltak, amit magának sem mert beismerni, mégis belőle vált az utolsó Jedi és egyben egy új remény is a galaxis számára. Ezzel együtt mindketten igyekeznek megtéríteni a másikat és mindketten kísértésbe is esnek, azonban eddigre már kellően megszilárdult a jellemük, a vízválasztó pedig egyértelműen a Snoke meggyilkolását követ haddelhadot követően következik be. Egyébként bámulatos, hogy akár ebben a jelenetben a Pretoriánusokkal való összecsapáskor, vagy akár a Luke-Kylo Ren párviadalkor Johnson mennyire megiézi az eredeti filmek alapjául is szolgáló szamurájfilmeket és animéket, nem véletlenül nevezett meg olyan filmeket inspirációjául, mint pl. a Three Outlaw Samurai.
Ahogy az sem véletlen, hogy a valóban kelleténél hosszabbra vett Canto Bight-i kalandot az epilógusban miként csatolják vissza és foglalják bele a film egyik fő üzenetét: hogy Luke Skywalker legendává vált, de a szikra lángra lobbant, ezzel ismét erőt adva másoknak és ahogy a sanyarú sorsú kisfiú, a seprűt a kezében tartva, mint egy kivont fénykardot áll a csillagokat bámulva, kalandokról álmodozva, jelzi, hogy hős akárkiből lehet, mert nem az számít, hogy kik vagyunk, hova születünk, hanem hogy mivé válunk, mit hagyunk, hogy nőjön bennünk. Ezzel pedig nem csak a Star Wars egyik örök érvényű, mesei üzenetét hozza vissza, hanem egyértelműen új alapokat fektet le és új lehetőségeket helyez kilátásba, ami egy ekkora világ esetében, mint a Star Wars annyi, mint égen a csillag. Ezeknek a lehetőségeknek a reménye az, amit régóta kerestünk.