70 éves a filmzeneszerzés Hádésza, az alvilági dallamok mestere, az Oingo Boingo együttes frontembere, Bridget Fonda férje és persze nem utolsó sorban Tim Burton jóbarátja és állandó munkatársa. Az 1953. május 29-én született Daniel Robert Elfman tanár szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Los Angelesben és már egész fiatalon megbabonázták a mozik és a filmzene, elsősorban Bernard Herrmann (Psycho, Taxisofőr) munkái, akinek a hatása későbbi filmzenéiben is felfedezhető. (Plusz ugye Gus Van Sant rosszemlékű Psycho-remake-jében is ő dolgozta át Herrmann dallamait.) Mindezek ellenére nem igazán gondolkozott azon, hogy filmzeneszerző legyen, de a sors ugyebár olykor nagyon is tudja mit akar, ugyanis Paul Rubens mutatta be annak idején egy bizonyos Tim Burtonnek, aki első filmjéhez, a Pee Wee nagy kalandjához keresett zeneszerzőt. Elfman eleinte nyugtalan volt, mivel megfelelő képzés híján volt, de még az ügynöke is azt mondta, hogy éljen a lehetőséggel.
Ahogy mondani szokták: a többi már (film)történelem, Burtonnel azóta is a popkultúra egyik legmeghatározóbb párosát alkotják. Burton nem lenne az Elfman nélkül, aki és ez igaz fordítva is. Olyan zeneszerző-rendező duókkal lehet őket csak egy lapon említeni, mint Steven Spielberg és John Williams, Sergio Leone és Ennio Morricone, vagy Robert Zemeckis és Alan Silvestri. Lassan négy évtizede tartó karrierje során 76-szor jelölték különböző díjakra, beleértve négy ízben Oscar-díjra is. (Szégyenszemre egyszer sem nyert, nem egy rangos zeneszerző kollégájához hasonlóan.)
Elfmannél talán senki sem jártasabb a képregényadaptációk világában. A teljesség igénye nélkül ő jegyzi Burton Batmanjei és Sam Raimi Pókemberei mellett a Dick Tracy, a Darkman, a 2003-as Hulk, a Men in Black, a Hellboy 2 - Az aranyhadsereg, a Wanted, az Igazság Ligája mozis verziója, részben a Bosszúállók: Ultron kora és teljes egészében a Doctor Strange: Az őrület multiverzumában aláfestéseit. Ő felelt mindemellett az 1990-es The Flash sorozat (újabb képregényadaptáció!), a Batman: The Animated Series, a Született feleségek és persze nem utolsó sorban A Simpson-család főcímzenéjéért is. A mai napig aktívan énekel, rockalbuma jelenik meg, de mindemellett egy kifejezetten kísérletező kedvű komponista, aki nem egyszer bebizonyította, hogy több ő Tim Burton házi zeneszerzőjénél, még akkor is, ha ez a tőle megszokott stílustól elüt, a vele szemben támasztott elvárásokkal szembemegy. Szerezte már zenéjét Stephen King-adaptációnak (Dolores Claiborne), tömeghisztériává avanzsáló ponyva-pornónak (A szürke ötven árnyalata), vagy csak az éppen aktuális bestseller feldolgozásnak (A lány a vonaton), útjára induló kémfranchise-nak (Mission: Impossible) megújulni próbáló sci-fi szériának (Terminátor: Megváltás), vérbő thrillernek (A vörös sárkány), a karriereket beindító, megkerülhetetlen drámának (Good Will Hunting) és Oscar-kegyelt életrajzi filmnek is (Milk).
Ebből is kitűnik, hogy Elfman egy rettentő sokoldalú zenész, aki tehetségével a mai napig meghatározója a popkultúrának. Éppen ezért nem is volt olyan egyszerű összeszedni a 10 legjobb munkáját. Ráadásul ezek nagy része a fentiek ellenére javarészt Tim Burton-höz köthetőek, de ez is azt mutatja, hogy mennyire jól összeszokott páros az övék, még ha néha külön is váltak az útjaik. Mindezek ellenére igyekeztem az alábbi - természetesen erősen szubjektív - listát minél változatosabbá tenni, avagy megragadni benne a tökéletes Elfman-esszenciát. Ugyanakkor mi sem bizonyítja jobban, hogy még így sem volt egyszerű dolgom, hogy az első három helyezett tetszőlegesen felcserélhető egymással, annyira erősek.
(Figyelem! A lista összegzésénél a teljes filmzenéket, albumokat, azok összetettségét, minőségét vettem figyelembe, nem pedig a szimpla főtémákat, főcímzenéket, azok népszerűségét, így A Simpson-családot például senki se keresse az alábbiakban.)
10. Fekete szépség
Rögtön indítsuk is a listát egy kevésbé ismert Elfman remekművel, amely arra az időszakra volt tehető, amikor is Burtonnel nem álltak szóba egymással a Batman visszatér és a Karácsonyi lidércnyomás megfeszített munkatempójából kialakult viták miatt. Az 1994-es film önmagában is szép feldolgozása Anne Sewell klasszikus regényének, olyan arcokkal az emberi szerepekben, mint Sean Bean, vagy David Thewlis. Elfman első ízben talán itt bizonyította igazán, hogy nem csak Burton árnyékában képes létezni. Ugyan zeneileg felütik a fejüket a szerzőre jellemző hol harsányabb, hol játékos megoldások, de inkább illene az egész érzelmessége, csilingelése egy elfeledett James Newton Howard műhöz. (A sors fintora, hogy később Howard váltotta Elfmant, miután az kiszállt Az éhezők viadala zenei munkálataiból.) A főtémája meseszép és megkapó, amellyel varázslatosan visz minket végig a szerző a fekete paripa megpróbáltatásain. Apró kis érdekesség: Elfman szerzeményét anno felhasználták a Narnia Krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény marketingjében is.
9. Pókember-trilógia
Rögtön egy kis magyarázattal kezdem, hogy Elfman egyik leghíresebb, legnépszerűbb műve miért is szerepel ennyire hátul. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a 3 filmből lényegében csak másfélnek szerezte ő a zenéjét. A második rész munkálatai közben összekülönböztek Sam Raimivel, Elfman pedig nem volt hajlandó az utómunkálatok során újraírni a már felvett részeket (a magasvasúti jelenet, Doctor Octavius félresikerült kísérlete), így az - a harmadik rész egészével egyetemben - Christopher Youngra hárult. Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy a klasszikus rajzfilmsorozat főcíme - és annak különböző interpretációi - mellett Elfman témái azok, amelyek a közkedvelt hálószövő kapcsán az elsőre az ember eszébe jutnak. Tökéletesen ragadja meg nem csak a főhős, de nemezisei (Zöld Manó, Doctor Octopus) karakterét is, a felelősség mibenlétét és ruházza fel érdemben érzelmekkel a Peter-MJ viszonyt, ha arra a színészek már nem voltak képesek. Főtémája pedig ennyi év után is behálóz.
8. Alice Csodaországban
A 2000-es évek Burton-kollaborációi közül ha nem is olyan jó, mint a 2005-ben nagyot menő Charlie és a csokigyár (amelyben Roal Dahl verses szövegeire minden énekhangot maga Elfman énekelt fel) és a Halott menyasszony (ahol a Remains of the Day-ben Bonejangles rekedtes hangja is ő volt), de kétségkívül ez a legmarkánsabb. Hála annak, hogy Elfman az egész score-t egyetlen könnyed, csilingelő, gyerekszopránra épülő, fülbemászó témára építette fel, amely már első hallásra megragad az emberben, de azt minden egyes alkalommal megvariálja, mindig játszadozik vele, sohasem válik unalmassá. Ehhez pedig csodásan igazítja az almotívumokat (pl. Cheshire Cat sejtelmes, hegedűn előadott nyávogó témája is rém kifejező) és parádésan ragadja meg Lewis Carroll világát, valamint tud ennyi év után is rettentő "Tim Burtonösen" kifejező lenni egyszerre. Csodálatos.
7. Good Will Hunting
Elfman csendesebb darabjai és a Gus Van Santtel való együttműködései közül kétségkívül ez a legismertebb. Ebben is felütik fejüket a szerzőre jellemző megoldások, mint az éteri csilingelés, földöntúli kórushangok, de mégis szépen asszisztál Matt Damon és Ben Affleck áttöréséhez, valamint Robin Williams mennybemeneteléhez. Elfman a hangjegyek által szépen megragadja, hogy a zsenialitás az előbb-utóbb felszínre tör az emberben, nem lehet elnyomni és az túlmutat társadalmi különbözőségeken, vagy az adott individuum szociális helyzetén. Visszafogott, mégis zseniális darab.
6. Men in Black-trilógia
A Men in Black-filmek - a színvonal ingadozása ellenére is - ékes példái annak, hogy Elfman úgyis meg tudja őrizni a stílusát, annak játékosságát, egyszerre kifejező és megkapó mivoltát, ha nem egy Burton-mozihoz komponál. Barry Sonnenfeld mozijainak már kultikus főtémája is egyszerre megragadja a titokzatos szervezet sejtelmességét, titokzatosságát és vagányságát. A harmadik részhez pedig már a nyitánynál behoz egy kis rockos betétet, ami éppúgy felrázta az alapanyagot, mint Tommy Lee Jones lecserélése Josh Brolinra K ügynök szerepében. A Chris Hemsworthös negyedik részhez Elfmannek már csak minimálisan volt köze és jobb is ez így. A trilógia zenéje pont így kerek egész és stílusos.
5. Támad a Mars!
Az Ed Wood után Burton a sztárokkal telepakolt B-film szatírájának is Howard Shore-t szándékozta megtenni zeneszerzőnek, de valamiért mégis úgy gondolta, hogy ide Elfman lenne a legmegfelelőbb. Szóval leültek és pár mondattal elrendezték a korábbi nézeteltéréseiket és kollaborációjuk azóta is csak szükségszerűen (Sweeney Todd), vagy időpontegyeztetési problémák (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei) miatt szűnik meg. Ráadásul Elfman visszatérését Burton világába rögtön az egyik legmaradandóbb munkájával hálálta meg. A tereminen, ezen az érintés nélküli, elektronikus hangszeren alapuló score nemcsak a puszta használatával, annak hangzásával fejezi ki a komisz kis marslakókat, hanem tökéletesen megragadja az '50-es évek B-filmes inváziós mozijainak atmoszféráját. Erre jön rá az egyszerre katonásan fenyegető, mégis komikus dallamvilág, amely azonnal a helyére teszi, hogy mennyire kell komolyan venni ezt a filmet, amelyben minden nagy sztár eltúlozva lubickol a szerepében, a marslakókat pedig (mit ad Isten!) a zenével lehet legyőzni. Földöntúli!
4. Beetlejuice
Burton és Elfman második kollaborációjánál is kiütközik mindaz, ami manapság érdemi főcímek híján egyre kevésbé adatik meg a filmzeneszerzőknek… hogy Elfman már a nyitányban zseniálisan képes megragadni egy-egy film esszenciáját, mindezt pedig teszi fülbemászóan. Ha csak a méltán híres főtémát vesszük (amelyet a későbbi rajzfilmsorozat is felhasznált), annak a cirkuszokra jellemző harsányságát, játékosságát (ez Elfmannél visszaköszönő elem), már abból is kitűnik, hogy mennyire képes élettel megtölteni olyan egyszerű képsorokat, amelyben csak egy kisvárost látunk madártávlatból. Pedig itt sokkalta inkább a holtakon van ugye a hangsúly, amitől még viccesebb, abszurdabb az egész, amihez csak hozzájön Elfman jazzes megközelítése, valamint Harry Belafontaine klasszikus nótái. Ennyi év után is parádés.
3. Karácsonyi Lidércnyomás
Belegondolva kifejezetten vicces, hogy Burton és Elfman úgy ültek neki elkészíteni minden idők egyik legmeghatározóbb (és annak idején nagyot bukó) animációs musicaljét, hogy egyikük se tudta, hogyan kezdjenek neki és amúgy is nyakig voltak Batman visszatérésének a munkálataiban. Persze akármennyire is Burton produkciója a Karácsonyi lidércnyomás, a rendezői széket pont a fentiek miatt Henry Selick foglalta el, de ennek ellenére tökéletes zenei kvintesszenciája Burton és Elfman kollaborációjának, annak groteszk, földöntúli, mégis játékos, szeretetteljes, gyarló figurákkal teli világlátásának. Elfman már a nyitányban megalkotja a Halloween tökéletes himnuszát (This is Halloween), de később sem hagy alább az itt Jack Skellington énekhangjaként is funkcionáló komponista. A klasszikussá nemesedett dalokban, mint a " What's this?!", a "Making Christmas" és a "Kidnap the Sandy Claws" pedig az olyan akkori Burton-veterán színészek is a segítségére vannak, mint Paul Rubens, vagy Catherine O'Hara. És hogy mi sem mutatja jobban a film kulturális lenyomatát: Elfman az elmúlt években is rendszeresen turnézik a zenével, rendre teltházzal, ahol a kisgyerektől a nyugdíjas emberekig együtt ünneplik, avagy éneklik ezt a lidérces mesét. (Jelen sorok írója egy ilyen eseményen ott volt.) Pokolian zseniális még mindig.
2. Ollókezű Edward
Tim Burton talán legszemélyesebb munkája kitaszítottakról, különcökről, a néhai horror legenda, Vincent Price hattyúdalával és későbbi múzsája, valamint kabalaszínésze, Johnny Depp sztárcsináló alakításával. Gyakorlatilag az egész score úgy funkcionál, mint egy csilingelő zenedoboz, ezzel nem csak kifejezve a film legikonikusabb, legvarázslatosabb jelenetét, a "hóesésben" táncoló Wynona Ryder-t, de a keretes szerkezetet a zene nyelvén még inkább keretbe foglalja. A legcsodálatosabb példája annak, hogy Burton milyen varázslatos mesélője (tud lenni) a modern popkultúrának és hogy ehhez mennyire elengedhetetlen Elfman hozzájárulása, tehetsége, zsenialitása. A zene, ahogy a film is megvág érzelmileg, mint egy olló éle, majd magához ölel, hogy tudassa veled, minden rendben lesz.
1.Batman/Batman visszatér
Az első helyezett nem is volt kérdéses. Elfman két Batman-zenéje gyakorlatilag nemcsak elválaszthatatlanok egymástól, hanem a szuperhősfilmzenék csúcsát képezi azóta is, amit csak megközelíteni sikerült azóta, beérni, vagy felülmúlni nem… beleértve annak komponistáját is. Burton Batman-felfogásának szerves részét képezi Elfman zeneisége, avagy kultikus színészei, látványvilága mellett önálló karaktere van a score-oknak is. Elvégre manapság már elképzelhetetlen lenne az, hogy egy mindössze másfél perces jelenet ne szóljon másról, minthogy a Batmobil keresztülvág a kísérteties erdőn és ezt érdemi párbeszédek híján a zene mégis képes operai magasságokba emelni.
Ezzel az eszközzel a két film rendszeresen él, nem csak Michael Keaton szótlan Sötét Lovagja esetében, de Pingvin, vagy Macskanő megszületésekor éppenúgy, mint Batman és Joker összecsapásakor, vagy Bruce Wayne lidérces emlékképei esetében. Főtémája pedig a mai napig kikezdhetetlen és felejthetetlen: egyszerre sötét, fenyegetően gótikus és hősiesen szárnyaló, éppen úgy tökéletes zenei kifejezése a kultikus karakternek, mint John Williams Superman témája pár évvel korábbról. Nem csoda, hogy a Batman: The Animated Series-ben vagy az Igazság Ligájában is ezt használták, mint ahogy a közelgő The Flash-ben is számíthatunk a dallamok felbukkanására. Ha Elfman csak ezt a két filmzenét teszi le a hol kakofonikus, hol operába hajló nagyívűségével, már akkor örökké hálásak lehetnénk neki. És legyünk is még neki jó sokáig!
És most ti jöttök! Nálatok mik a kedvencek Danny Elfmantől?