Hirdetés

Gyöngyszemek 2020-ból, amiket talán nem láttál

|

Az online platformok időleges (?) hatalomátvétele bár sokszor az indie filmek malmára hajtotta a vizet, így is akadtak olyan alkotások, melyek a radar alatt maradtak. Ezekből csemegézünk most.

Hirdetés

Mindig is szívügyem volt olyan filmekre ráirányítani a figyelmet, melyek minőségükben kiemelkedőek, mégsem kapták meg a hozzájuk méltó publicitást. Most a tavalyi év termését vesszük górcső alá, s bizony akadtak bőven olyan darabok, melyek bár remekül sikerültek, mégis sok ember figyelmét elkerülték (a kritikák menüpont alatt egyébként megtaláljátok a korábbi értékeléseinket).

Hirdetés

Spontaneous

A tavalyi év legkellemesebb meglepetése ez a felrobbanó tinikről szóló coming of age, dramedy. A röhejes alapsztori ellenére az összkép tökéletesen működik, hála a műfajok remek kontraszthatásának, illetve a két főszereplő közti hibátlan kémiának. Igazi érzelmi hullámvasút, ahol kacagunk, sírunk, érzünk eufóriát és döbbenetet. Aki kedveli a kissé különc stílust, nem fog mellé lőni, mert egy borzasztóan szerethető film a Spontaneous.

Shithouse

Egy másik coming of age gyöngyszem, mely a földhözragadtabb vonalon mozog, de pont ebben rejlik az ereje. A 23 (!) esztendős Cooper Raiff elsősorban a saját élményeit vette alapul a filmhez, amikor elsőéves főiskolás volt. A Shithouse egy dumálós darab a Mielőtt felkel a Nap stílusában, ám nem csak az idillről, romantikus ismerkedésről szól, hanem a honvágyról, beilleszkedési kényszerről, a komfortzóna elhagyásáról. Nem mindig lehet azonosulni a főszereplőkkel, de ennél emberibb és életszagúbb alkotást nem mostanában láttunk a műfajban.

Relic

Tény, hogy Natalie Erika James filmje közel sem való mindenkinek, így is érdemes tenni vele egy próbát, mert roppant különleges darab. Végig képes fenntartani a misztikumot, és szimpla démonos horrorként is korrektül funkcionál, de a legnagyobb erénye a rétegeltsége, illetve ahogy bemutat egy hétköznapi tragédiát a rémisztgetés eszközeivel. A demencia önmagában is ijesztő dolog, a Relicben ezt szó szerint és képletesen is megtapasztaljuk. Az egyszerre gusztustalanul bizarr, mégis szívszorítóan szép epilógus pedig csodás keretet ad a történetnek.

Possessor

David Cronenberg a testhorror királya, és most fia, Brandon is bizonyította, hogy az alma nem esett messze a fájától. A történet főhőse Tasya (Andrea Riseborough), egy különleges gép segítségével képes mások tudatába hatolni, ezzel átvéve az irányítást a test felett, így végrehajtva a tökéletes bérgyilkosságokat. A Possessor egy helyenként megdöbbentően brutális sci-fi, horror, mely nem ismer tabut, s igen érdekes módon boncolgatja a személyiségtorzulás témakörét. Ennél többet kár lenne elárulni róla, akinek van hozzá gyomra és szereti Cronenberg munkásságát, annak okvetlenül érdemes adnia neki egy esélyt.

The Wolf of Snow Hollow

A kisvárost szörnyű gyilkosságok rázzák meg, a helyiek pedig azt gyanítják, hogy a tettes egy vérfarkas. Elsőre azt hihetnénk, hogy egy klasszikus vérfarkasos sztorival állunk szemben, ám az író- rendező-főszereplő Jim Cummings szépen megcsavarta a szálakat. A mészárlás sok esetben a háttérbe szorul, helyette a helyi seriff nyomozását, magánéleti problémáit, és ebből fakadó egzisztenciális válságát látjuk. A fanyar humor és a dráma remekül megférnek egymás mellett, a keretként szolgáló horror köntös pedig megkoronázza ezt a piszok stílusos műfajkavalkádot.

The Assistant

Okkal kerülheti el mindenki figyelmét ez az újabb #metoo mozgalmas darab. Rövid időn belül rengetegszer nyúltak a témához, ezáltal a könyökünkön jön ki, de a The Assistant attól különleges, hogy szinte semmi nem történik benne. A főhős Jane (Julia Gardner), nem tudjuk melyik mágnásnak dolgozik, csak monoton napjait látjuk és egyre több arra utaló jelet, hogy valami nincs rendben a főnők munkamódszerével. Itt nincs feloldozás, diadalmenet, pátoszosság vagy épp sárdobálás, Kitty Green műve azért működik, mert hiteles, emberi drámát mutat be manírok nélkül. Lehet, hogy első blikkre ez unalmas, de az efféle dolgok pont a hétköznapiságuk miatt olvadnak bele a mindennapokba. Ez pedig határozottan félelmetes jelenség.

Kajillionaire

Nem kicsit zakkant dramedy egy diszfunkcionális családról, akik piti csalásokból élnek. Itt szimpatizálni nemigen lehet senkivel, mégis van a filmben valami magával ragadó, ami abbahagyhatatlanná teszi. Hiába antipatikusak a karakterek, mindegyikük szenzációs figura, akik egyszerre viccesek és szánni valóak. Erre a humorra pedig égető szükség van, ugyanis a Kajillionaire-t végig körbelengi a melankólia. Sajátos formában mesél a szülői felelősségről, a nevelés jellemformáló (vagy romboló) hatásáról és a szeretet hiányáról. Fajsúlyos témák és nem könnyű befogadni a látnivalót, mégis megvan benne az a feel good él, ami képes lehet összeforrasztani az összetört szívet.

Remény

Ha a Kajillionaire a maga módján szép alkotás, akkor a Remény pepitában az. Klasszikus dráma, egy betegségről, egy családról, illetve arról, hogy miként lehet ezt átvészelni. A realista köntös elriaszthat egyeseket, holott a film minden tekintetben ebből meríti az erejét. Olyan aprólékos műgonddal járja végig az egyes állomásokat, hogy lassacskán mi is a család részének érezzük magunkat. Kényes kérdéseket tesz fel, a választ pedig mindenkinek magában kell meglelnie. A Remény sokrétű, műviségtől, maníroktól mentes dráma, mely nem hiteget, de a keserűség mellett tele van melegséggel és empátiával. Gyönyörűen emberi alkotás.

Romlott oktatás

Egy "true crime" sztori, ami az amerikai állami oktatás legnagyobb sikkasztási botrányát meséli el. Szerencsére nem szárazul, kizárólag a tényekre támaszkodva mondják el a történetet, hanem minden álláspontot végigjárva, mi magunk dönthetjük el, hogy meddig mehet el egy tanfelügyelő. Mert Frank Tassone (Hugh Jackman zseniális) bizony rengeteget tett az iskoláért, diákokért - kár, hogy közben törvénytelenül kereste degeszre magát. Remek karakterrajzok, morális kérdések és egy abszurd tanmese a kapzsiságról. Más kérdés, hogy oknyomozós kriminek sem utolsó, de elsősorban a főhős miatt működik ennyire az összkép.

Sound of Metal

Némileg kilóg a sorból, mert az Oscar szezon közeledtével egyre többet beszélnek róla (nem véletlenül), mégis muszáj megemlíteni. A metálos körítés miatt már akkor vártam a filmet, amikor még abban a hiszemben voltam, hogy nagyjából csak én fogom látni az országban, de szerencsére nem így lett. Bár a címben szereplő zenei műfajból sajnos keveset kapunk, a végeredmény így is briliáns. A hallását fokozatosan elvesztő dobos története mély és velős dráma. Amellett, hogy mi nézők is megtapasztaljuk, milyen lehet megsüketülni, az elfogadás, alkalmazkodás, továbblépés kérdésköre is erőteljesen megjelenik. Darius Marder műve nem akar szánalmat ébreszteni a főhős iránt, inkább csak végtelenül hitelesen bemutat egy állapotot, amivel nehéz együtt élni, de közel sem lehetetlen. Mindezt egy olyan témán keresztül, melyet ebben a formában még nem nagyon láthattuk.

Számotokra mi volt a kedvenc "radar alatt" érkező film 2020-ból?

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.