December
Rogue One - A Star Wars Story - Michael Giacchino
A film körüli hercehurcákból, újraforgatásokból és újravágásokból egyértelműen a zene került ki vesztesen, akár az eredeti komponista Desplat-ra, akár a helyébe lépő Giacchinora gondolunk. Előbbinek több hónapnyi munkája veszett kárba, utóbbinak pedig három és fél hét alatt kellett összehoznia egy épkézláb score-t. És szó se róla, ilyen kevés idő alatt egy nagyon korrekt zenét szállított, ami a szerzőhöz mérten abszolút korrekt, viszont mint Star Wars zene édeskevés. Érezhető, hogy idő hiányában Giacchino a saját stílusát nem tudta úgy összefésülni Williamsével, mint tette azt a Jurassic World esetében, így jobbára csak manírokra futotta tőle, valamint a témafoszlányokat sem tudta rendesen kibontani. Ez alól az új birodalmi téma, pontosabban a főgenya, Orson Krennic motívuma képez némileg kivétel, de az meg rendszeresen túl van vezérelve. Ráadásul számos track hiányzik az albumról (a Halálcsillag tesztelése, Krennic megérkezése a Scarifra), és a klasszikus dallamokból is elviseltünk volna többet. Ettől függetlenül számomra szerethetőbb az egész, mint a Doctor Strange zenéje, de kétségtelen, hogy a rajongók és a film is jobbat érdemeltek volna.
Értékelés: 70%
Assassin's Creed - Jed Kurzel
Míg a játékok kifejezetten emlékezetes dallamokkal büszkélkedhetnek, az Assassin's Creed reklámkampánya rávilágított arra, hogy a zene körül bajok lesznek. Ezt csak aláhúzta, hogy a rendező testvére látta el a zeneszerzői feladatokat, akinek ez az első ilyen nagyszabású score-ja és egyedül a szintén Michael Fassbender főszereplésével Slow West aláfestése érdemelt tőle említést, a Macbeth atmoszférikus score-ja csak a képek alatt működött. Itt is valami hasonló a helyzet: Kurzel zenéje egyértelműen dinamikát ad a vásznon látottaknak, azonban a vonósok és a dobok játéka rövid időn belül önismétlésbe csap át, ezzel pedig az album a végére unalomba fullad, ami egy kalandfilm score-jától meglehetősen gáz.
Értékelés: 50%
Westworld - Ramin Djawadi
A komponista az elmúlt években folyamatosan ingázik a TV és a filmek világa között, de talán kijelenthető, hogy előbbiben jeleskedik elsősorban. A Trónok harca után az HBO nagyszabású western-szériájához is nagyban hozzájárult Djawadi tehetsége: a főtéma most is fülbemászó,de egyébként is gazdag motívumokban és nemegyszer a szimpla zongorával is képes megteremteni a vadnyugati hangulatot. A legnagyobb népszerűségnek viszont mindenképpen az olyan klasszikus rockballadák feldolgozásai minősülnek, mint amilyen a "Paint It Black" a Rolling Stonestól, de olyan előadók nótáit is finoman beleszőtte a score-ba Djawadi, mint a Radiohead, vagy a Nine Inch Nails. Kétség kívül az egyik legjobb sorozat zene 2016-ból.
Értékelés: 80%
Hacksaw Ridge - Rupert Gregson-Williams
Sok szempontból igazi meglepetés az ifjabb Gregson-Williams aláfestése. A zeneszerzői posztra eredetileg John Debney lett szerződtetve, aki Mel Gibson Passiójához egyszer már felejthetetlent alkotott és maga is nagyon örült az újabb együttműködésnek. Azonban nem sokkal a premier előtt, máig tisztázatlan okokból lecserélésre került, és jött a helyére Rupert Gregson-Williams, akinek a nevével jobbára animációs filmek stáblistáján találkozhatunk, vagy legutóbb a Tarzan legendájához alkotott felejthetőt. A fegyvertelen katonában a jól bejáratott Remote Controlos megoldásokat alkalmazza, a zenekar játékát pedig nem egyszer áthatja az a fajta pátosz, amit sokan kifejezetten kedvelnek Steve Jablonsky Transformers zenéiben és elviekben nem kellene működnie egy ilyen történelmi mozinál, mégis sikerül neki. Persze a szerző most sem alkotott felejthetetlen mesterművet, de önmagához képest mindenképp előrelépés, a film hatásvadászatához pedig nagyban hozzájárul.
Értékelés: 75%
La La Land - Justin Hurwitz & VA
A filmvilág jelenleg Damien Chazelle musicaljétől hangos és Justin Hurwitz zenéje már be is húzta a Golden Globe-díjat, így jó eséllyel indulhat majd az Oscar-mezőnyben. És nem érdemtelenül. Hurwitz munkája igazi klasszikus musical, amelyben éppúgy megférnek a John Legend féle slágergyanús szerzemények, mint a lágy, andalító nóták. Néhol talán túlzottan az önismétlés csapdájába esik, de mivel a zenének megvan a dramaturgiai funkciója, így ezt dőreség volna felróni a részemről. Ugyan nálam musical fronton az elmúlt 10 évből a Moulin Rouge és a Sweeney Todd zenéje viszi a prímet, Hurwitz boldogságbombájának is szorosan ott van a helye mellettük, ami nagyon gyorsan belopja magát a szívünkbe és a fülünkbe egyaránt.