Hirdetés

007: Nincs idő meghalni - Filmzenekritika

|

A neve Zimmer. Hans Zimmer. És pont itt a probléma.

Hirdetés

Mert akármennyire is megfellebbezhetetlen karakter is a német komponista a szakmában, a neve jó ideje elsősorban inkább egyfajta brandnek minősül. Persze az is igaz, hogy ezt Zimmer sohasem titkolta, hogy ő inkább egy tehetséges zenei producer, semmint a hagyományos értelemben vett komponista, maximálisan beleáll abba, hogy a neve alatt kikerült művei alsó hangon vagy fél tucat segédzeneszerző, avagy szellemíró munkái. Ezek a feltörekvő zenészek később maguk is képesek lesznek érdemi karriert felmutatni (John Powell, Harry Gregson-Williams, úgy-ahogy Henry Jackman), de jobbára pont az effajta, mindenhová elterjesztett, olcsósított hangzásvilág miatt hígult fel a szakma. Hiányoznak a klasszicista zeneszerzők, az újabb Jerry Goldsmithek, vagy - ha már a Bond-franchise-nál tartunk - John Barry-k.

Hirdetés

Pedig a szériának már adva volt az újdonsült John Barry-je, David Arnold személyében, aki 1997 és 2008 között 5 Bond-filmnek (A holnap markában, A világ nem elég, Halj meg máskor!, Casino Royale, A Quantum csendje) szerezte a zenéjét. Ráadásul Arnoldot maga Barry ajánlotta be, miután 1987-ben az első Timothy Dalton-filmmel, A halálos rémületben című epizóddal 11 film és 25 év után búcsút intett a szériának. Ezt követően A magányos ügynökkel sem a néhai veterán Michael Kamen (Die Hard 1-3, Robin Hood - A tolvajok fejedelme, Halálos fegyver 1-4, X-Men), sem pedig Luc Besson házi kedvence, Eric Serra az Aranyszemmel nem vált be. Arnold viszont mindenképpen úgy tudott hű maradni Barry klasszikus, jazzes hangzásvilágához, hogy azt a kor elektronikával átitatott igényeire szabta (ezért persze a rajongók egy része a mai napig kritizálja), miközben fiatalos lendületet is adott a szériának.

Hogy 2012-ben a Skyfall rendezője, az Oscar-díjas Sam Mendes a vele minden filmjén együtt dolgozó Thomas Newmannel dolgozott együtt Arnold helyett, azt nem csak az évtizedes munkakapcsolat igényelte: Arnold akkoriban éppen nyakig volt a Londoni Olimpiai Játékok zenéjének ellátásában, pluszban még ott volt a Benedict Cumberbatchból világsztárt faragó BBC sorozat is, a Sherlock. És azon lehet vitatkozni, hogy a Skyfall zenéjének Oscarra jelölése mennyire volt fair, akár Arnold, vagy Barry korábbi Bond-zenéivel szemben, amik még csak jelölésig sem jutottak (mondjuk Barry egyéb munkái révén, mint a Farkasokkal táncoló, 5 Oscar-díjjal és a szakma teljes megbecsülésével így is vigasztalódhatott), akár Newmannel szemben, akit a neve miatt eddig 14-szer jelöltek (de szégyenszemre egyszer sem kapta meg a mai napig), azt meg kell hagyni, hogy ügyesen megtalálta az egyensúlyt a saját, egyedi hangzásvilága és a klasszikus Bond-zenék között. A 2015-ös Spectre a filmhez hasonlóan ugyan már zeneileg is darabosabb volt, de a Léa Seydoux Madalaine Swannjához írt főtéma egy ízig-vérig szép és fülbemászó Newman-mű, amely tökéletesen illett a Bond-univerzumba. (Bondiverzum?! Van ilyen szó?! Most már van!)

Hogy a Mendes-Newman tandem távozása után viszont miért nem hívták vissza Arnoldot Daniel Craig leköszönő filmjéhez, a Nincs idő meghalnihoz, ha már a színészt zeneileg is ő indította útjára és az általa komponált, lágy zongorás Vesper-motívuma most is felcsendül, az jó kérdés. Arnold interjúiból kiindulva nem lehet kizárni, hogy az évek alatt voltak súrlódások közte és a producerpáros, Barbara Broccoli és Michael G. Wilson között a betétdalok körül, elvégre az 5 általa komponált film közül mindössze 2 és félben csendül fel az általa szerzett főcímdal. A világ nem elég és a Casino Royale esetében ez teljesen ki is fizetődött, A holnap markában esetében viszont k.d. Lang "Surrender" című számát a vége főcím alá száműzték, Sheryl Crow felejthető nótája helyett. Azonban az sem kizárható, hogy Barry 2011-es halálával Arnold elvesztette a protekcióját és a mentorát a szérián belül.

De persze az sincs kizárva, hogy Broccoliék a Skyfall óta csupán ezen a téren is kísérletezőbbek, mert ez magyarázza azt, hogy a rendező Cary Joji Fukunagával miért a nagy blockbusterekben továbbra is járatlan Dan Romert (A messzi dél vadjai, Luca) bízták meg. Ez ugyanis megbosszulta önmagát, mivel Romer zenéje sehogy sem passzolt a képek alá, így kreatív nézeteltérésekre hivatkozva pár héttel az eredeti, még covidtól mentes premier előtt megváltak tőle és ezt a marketingtüzet oltva hozták a fedélzetre Hans Zimmert, akinek már a neve nem kevés reklámerővel bír, pláne a blockbusterekben való jártassága. Arról nem is beszélve, hogy Zimmer elmondása szerint régi vágya teljesült ezzel a felkéréssel, azt viszont még ő is megjegyezte, hogy sokkalta jobb munkát tud kiadni a kezei közül, ha a kezdetektől a fedélzeten van. Ez pedig a végeredményen is érződik, amely Serra Golden Eye-a óta a leggyengébb Bond-muzsika.

No persze Serra borzalmas és rendkívül stílusidegen elektronikai prüntyögésétől Zimmer munkája szerencsére így is messze van, az sajnos tisztán érződik még így is, hogy erre a zenére nem volt elég idő és szimpatikus megoldásai, tisztelgései ellenére is jobbára a rutin hajtja. Persze Zimmer esetében még ez a rutin is jobb, mint amit a tucat komponistái legjobb formájukban fel tudnak mutatni, de a játékidő második felétől - konkrétan a "Norway Chase"-től számítva - érezhető, hogy a komponista jobb híján feltúrta a könyvtárát A Sötét Lovag-trilógia fel nem használt mintái után és azok megoldásait hasznosította újra. (Ami azért külön vicces, mert Christopher Nolan azokban a filmekben, vagy az Eredetben is bőszen lopott… mármint használt újra ötleteket, akciójeleneteket a korábbi Bond-mozikból.)

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Egyszerűen a második félidőre csúnyán kifogy a szufla a zenéből, amin még az sem segít, hogy itt-ott a Zimmer-féle dübörgő dinamizmus élvezetes tud lenni. Ugyanakkor Thomas Newmannel ellentétben neki - vélhetően mert Zimmer későn érkezett maga is a produkcióba - sikerült beledolgoznia Billie Eilish betétdalát a score-ba, annak szerves részévé tenni, ami a széria egyik jellemzője és amelyre a Casino Royale óta nem volt példa. (Mondjuk A Quantum csendje Shirley Bassey által előadott, majd sajnálatosan kukázott betétdalának, a "No Good About Goodbye"-nak a dallamai a score részét képezték így is.) Hovatovább a már említett 2008-as Bond-mozi óta nem volt arra példa, hogy a betétdal a score-t szerepeltető albumon is rajta legyen, pedig előtte ez mindig is evidensnek számított. És noha eleinte nagyon nem kedveltem Eilish dünnyögő, suttogó nótáját, a film (amúgy most is gyönyörű) főcíme a helyére tette bennem és annak melankolikus, a múlandóságot a középpontba állító hangulata és témája tökéletesen passzolt a filmhez. Zimmer score-ja pedig a gyenge második félidőben sokat tett azért, hogy megkedveljem. Ez lett ugyanis Madeleine új témája, avagy a Bondi-hagyományokhoz mérten a betétdal lett romantikusra hangszerelve és a romantika, a szerelem tárgyának témájává emelve, ahogy azt előtte Barry is csinálta számtalanszor.

A "Home" pulzáló, lüktető taktusai például kezdetben mást ígérnek, jelezve Blofeld jelenlétét, a track szépen megy át a dallamsor érzelmes, melodramatikus kifejtésébe. Ebben a formában még visszaköszön a már emlegetett rutintól hemzsegő fináléban, a hallgatónak (és vélhetően Zimmernek is) egyfajta kapaszkodót adva: az "I'll Be Right Back" közepi érzelmesség például egész parádésan csap át a már említett dinamizmusba, a Zimmer munkáját záró "Final Ascent"-ben pedig a sablonos megoldások között is egy kis megnyugvást hoz a nézőnek, valamint Bondnak. Utóbbi tétel felépítésén, a síró vonósok játékán is inkább érződik a rutin, a sietség, semmint az ihletettség, de az a helyzet, hogy a film alatt, avagy még inkább a film ismeretében működik. Inkább a sztori és annak kifutása miatt, de meg kell hagyni, hogy hatásos, de semmiképp sem a megoldásai, dallamvilága miatt.

Az album, avagy a zene első fele sokkalta érdekesebb, izgalmasabb, avagy ha úgy tetszik: Bondosabb. Azt nem állítanám, hogy Zimmer ugyanolyan jól megtalálta az egyensúlyt a saját stílusa és a Bond-hangzás között, mint Newman - Arnold jártasságától pedig így is messze van -, de mindenképpen ihletettebb, izgalmasabb képet fest ez a rész. Már a nyitány is örömteli, hiszen a "Gun Barrel" már a címében is elárulja, hogy a klasszikus pisztolycsöves nyitányt hallhatjuk, amit albumon nem kaptunk meg a 2002-es Halj meg máskor! óta, amely a Craig-filmek speciális szerkezetét ismerve érthető, de a Spectre albumáról rettentő mód hiányzott ez a kis szösszenet. És ennek klasszikus, nagyzenekari hangszerelése, ígérete is inkább azt sugallja itt még, hogy ez a fajta Zimmer inkább a Wonder Woman 1984-féle stílust tarthatta eredetileg előrébbvalónak, mint a Dunkirk-féle elektronikát. Erre a "Matera" című szám csak még inkább rájátszik, ami rögtön egy kellemes meglepetéssel indít, ugyanis az Őfelsége Titkos Szolgálatában Louis Armstrong-féle betétdalának, a "We Have All The Time In The World"-nek az instrumentális verziója. Mivel Fukunagáék jellegében leginkább a George Lazenby nevével fémjelzett, 1969-es klasszikushoz kívánták kapcsolni a 25. Bond-kalandot - és mert ez a mondat el is hangzik a filmben, jó okkal - teljesen logikus döntés volt annak felhasználása, amellyel zeneileg keretbe is foglalják a filmet, hogy a végén az eredeti nóta is felcsendüljön. És jómagam a dalt sose szerettem igazán, a film és az általa adott új réteg kifejezetten megkedveltette velem.

Ugyanakkor nem ez az egyetlen kapcsolódási pont a filmhez, ugyanis a "Good To Have You Back"-ben az említett film John Barry-féle főtémája csendül fel, fáradtan, melankolikusan, de tettre készen, miközben Bond és M beszélgetnek. Az igazi csúcspontot - a filmhez hasonlóan - azonban Zimmerék is ellövik a "Message From An Old Friend" - "Square Escape" kettőssel az elején. A materai akcióhoz rengeteget hozzáad a zene dinamizmusa, az ütősök hol lüktető, hol kattogó játéka, valamint Steve Mazzaro gitárnyúzása, akinek most is aktív szerepe volt a score létrehozásában Zimmer mellett. Ezen kívül még az Ana De Armas Palomájához illően némi játékosságot, egzotikumot is a score-ba vegyítő "Cuban Chase", valamint a fenyegető morajlással induló, majd a klasszikus James Bond-Theme-et végre teljes pompájában használó "Back To MI6" érdemel említést, amely egyfajta rockos örömünnepbe csap át a 007-es visszatérésével. És ugyan van még egy baljósan csilingelő, az albumon végig vonuló motívum, amely a főgonosz Safint hivatott kifejezni és meg kell hagyni, egész jól passzol Rami Malek figurájához, ahhoz hasonlóan nincsen eleget jelen, igazán csak a "The Poisoned Garden"-ben tud érvényesülni.

Ennek az albumnak a legnagyobb problémája érezhetően a belé fektetett idő, elvégre a szériára sosem volt jellemző, hogy érdemben spóroltak volna a zenén és mint akciózene rendben is van, de mind Bond-zeneként, mind pedig Zimmer-albumként az elvártak alatt teljesít, minden erénye ellenére is. Remélhetőleg az új 007-es mozinál már nem lesznek ilyen gondok. Amennyiben Zimmer térne vissza, akkor kezdetektől ő dolgozzon rajta, ugyanakkor ez a zene is megmutatta, hogy nem minden franchise-hoz passzol az ő hangzásvilága, márpedig a legrégebben futó szériát nem kellene felhígítani az ő már így is az iparban uralkodó, modern stílusával. Jöjjön vissza David Arnold, vagy ha feltétlen új fiúkban gondolkoznak, Broccoliék bármikor átadhatnák a kilincset egy Michael Giacchinonak (aki a neki áttörést hozó A hihetetlen családdal amúgy is pazarul használta fel a Csak kétszer élsz hangzás- és dallamvilágát, de két Mission: Impossible-mozi is ott van a bizonyítványában), vagy pedig a szakmában a legfrissebb hangnak számító Daniel Pembertonnak, aki pedig Az U.N.C.L.E. Embere és a BBC4 Dirk Gently-sorozata révén tud kiváló referenciákat felmutatni. Pluszban Arnold, Giacchino és Pemberton országosan nagy cimborák is a való életben, ha ez nem lenne elég bizonyítéknak. Akárki is lesz, csak egy dolog számít: legyen ideje a zenére.

007 - Nincs idő meghalni (Filmzene)

Kinek Ajánljuk
  • Az elkötelezett Zimmer és James Bond-rajongóknak!
  • Akciózene kedvelőknek!
Kinek Nem
  • Akik Zimmertől valami sokkal többet várnak!
  • Akiknek a Bond-hangzást John Barry és David Arnold zenéi jelentik!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.