Úgy néz ki, hogy az idei tavaszi és nyári szezonban én kapom azokat a blockbustereket, amiket senki más nem akar bevállalni - hogy ez a kedves olvasók előnyére válik-e, arról majd ítél a történelem. No meg persze a kommentszekció. Lényeg, hogy a Halálos Iramban 9. epizódja (mondjuk azt pont megúsztam), a Godzilla vs Kong, a Mortal Kombat vagy a - szerintem - szintén gyengusan sikerült Fekete Özvegy után most a mozik helyett rögtön streamingre érkező A holnap háborúját (The Tomorrow War) próbálhattam be Chris Pratt főszereplésével. És azt kell, hogy mondjam, minden hibája ellenére a felsoroltak közül talán ezen szórakoztam a legtöbbet.
A történet szerint a 2022-es (december) foci VB idejében járunk és az Irakot is megjárt ex-veterán, Dan Forester (Chris Pratt) középiskolai tanár mindennapjait követhetjük figyelemmel, aki komolyabb tudományos karrier felé kacsintgat. Utóbbi kapcsán sajnos nem úgy alakulnak a tervei, ahogy szeretné, felesége, Emmy (Betty Gilpin) és kislánya, Muri nyújtanak számára egyedül vigaszt. A karácsonyi meccsnézést ekkor teljesen felborítja a jövőből visszaérkező katonák csapata, akik beszámolnak a jelen Föld lakóinak egy olyan idegen faj okozta háborúról, ami 30 év múlva az emberiség vesztét okozhatja. Mivel a jövőben nincs elég emberünk (nagyjából fél millió ember él már akkor csak), ezért a toborzást a jelenben folytatják - nem kis feszültséget keltve a jelenkorban, hiszen lássuk be: nem feltétlenül a "mi háborúnk" ez sok ember szerint. Természetesen rövidesen sor kerül Dan behívására is, akinek családját maga mögött hagyva egy hetet kell eltöltenie a jövőben - csakhogy a túlélési ráta ismeretében ez egy közel sem veszélytelen kiruccanásnak ígérkezik.
Kezdem a pozitívumokkal: a majd 140 perces film első 90-100 perce egy kifejezetten szórakoztató, a '90-es évek blockbustereit idéző popcorn film, amit simán néztem volna moziban is. Jól adagolják a történetet és az időutazást is pont annyira magyarázzák meg, amennyire kell: nem tolják túl és zavarodnak bele, viszont nem is intézik el annyival, hogy "ez így van, fogadd el". Egy ilyen filmben szerintem sikerült megtalálni a tökéletes középutat ezt illetően - különben sem ezen van a hangsúly. Tetszett az is, hogy bemutatták a világ reakcióját egy ilyen típusú háború kapcsán, a tüntetéseket, a depressziót, a carpe diem mentalitást és társait. Azt mondjuk sajnáltam, hogy ezt a későbbiek során egy-egy karakter példáján keresztül még tovább lehetett volna mélyíteni, de így is értékelem, hogy gondoltak rá a készítők.
Az akció az idegen faj ellen feszült, pörgős és hiába olvastam jó pár ellenvéleményt az ábrázolásuk kapcsán (ami egyébként szintén egy érthető álláspont, hiszen századjára is megint ilyen kutyaszerű dögöket kell aprítani), nekem valamiért bejöttek ezek a fehér, szilánkokat "köpködő" nyavalyások. Az viszont eléggé megérződött, hogy a látvány és Chris Pratt mellett más színészre nem nagyon maradt pénz, ugyanis a csapattagok eléggé kispályások és a legtöbbször feledhetők.
Kivéve azt az Yvonne Strahovski-t, akinek a karakterét nem fogom explicit elspoilerezni ebben az írásban, de aki látott már filmet életében, valószínűleg a legelső pillanattól ki fogja találni, kit játszik. Közte és a Pratt közötti kémia kapcsán néhol alaposan kilógott a lóláb, de ismétlem magam, engem ez se zavart még ezen a ponton: működött, amennyire kellett neki, amolyan "3.6 röntgenesen". A királynő odújában játszódó és az óceánközepi bázisos jelenet is izgalmas, látványos, utóbbi kapcsán konkrétan láttam egy olyan gyönyörű beállítást, amit szívesen viszont látnék a falamon. (szerk: háhh, sikerült megtalálnom nagy felbontásban is.)
Ezen a ponton érezzük, hogy a film elérte a katarzist és valószínűleg mindjárt érkezik a stáblista... de sajnos nagyon nem. És számomra az utolsó 40 percet tekintve egy olyan éles lejtmenet következett a film cselekményét illetően, hogy arra szavak nincsenek. Nemcsak a túlnyújtott rétestészta effektus miatt, hanem mert mintha a készítők is teljesen elengedték volna a gyeplőt. A korábbi egész pofás, értékelhető és megmagyarázott történések után itt totál kiborult a tudatmódosító szeres pohár az asztalra az írószobában. A vulkános baromságoktól kezdve a "kormány nem segíthet nekünk" jeleneteken át egészen a jég alatti leszámolás megszervezésével és lebonyolításával bezárólag... Tényleg, olyan ostobává válik a film, hogy kedvünk lenne "NE LEGYÉL MÁR HÜLYE!" felkiáltásokkal indítani a legtöbb jelenetet.
Szerencsére itt is találunk értékelhető pillanatokat a filmben, például a korábbi dinamikák átalakulása a Dan apukáját játszó J.K. Simmons és Chris Pratt között kifejezetten üde színfoltot adnak a filmnek - tényleg azt éreztem, hogy az apai szerep témája kapcsán kifejezetten szépen körbeértünk. Arról persze fogalmam sincs, hogyan óhajtják folytatni ezt a filmet, szerintem ebben ennyi volt és nem több, egy folytatás egyelőre úgy látom, hogy csak rontani tud majd A holnap háborúja helyzetén.
A filmhez hasonlóan a kritika is eléggé negatív lett a végére, épp ezért mindenképp szeretném még az írásom végére illeszteni ezt a bekezdést, amiben minden fenti szavam ellenére arra biztatnám a kedves Olvasót, hogy tegyen egy próbát A holnap háborújával. Egy vasárnap esti popcornnak tökéletes, még ha fejfogóssá is válik a végére párszor. Én még így is jobban élveztem, mint jó pár másik blockbustert az utóbbi pár hónapban - ezért is dobtam rá végül inkább azt a plecsnit, amit, nem pedig a mostanában már-már megszokássá vált "Tisztes középszert".
