James Cameron, aki megkérdőjelezhetetlenül a modern filmkészítés egyik legnagyobb alakja, az Avatar óta bebizonyította, hogy szívesen üldögél belebegtetett filmjein - akár bő egy évtizedet is. Nos, az Alita: A harc angyala is hosszú utat tett meg, hogy a népszerű manga a nagyvásznon is megelevenedhessen. Cameron forgatókönyvének is köszönhetően Robert Rodriguez viszont egy olyan mozit tett le az asztalra, ami ugyan közel sem hibátlan vagy mentes a zsáner gyermekbetegségeitől, de legalább annyira szórakoztató, és talán meglepő módon végtelenül szerethető is mellé.
Az Alita: A harc angyala egy leselejtezett kiborg, azaz a címszereplő, Alita (Rosa Salazar) történetét meséli el (inkább csak elindítja azt), akire az emberiség utolsó városának orvos-feltalálója, Dr. Dyson Ido (Christoph Waltz) talál rá. Az egykor szebb napokat is látott Alita egy teljesen új vázat kap a tudata mellé, ami a "lány" emlékeinek teljes hiányában egy új kezdetet jelent számára - akár még az égi városba, Zalembe is feljuthat egy kis szerencsével. Rodriguez filmje alapvetően már sokat látott, de alapvetően jól működő sci-fi toposzokból épül fel, ami alól a cselekmény sem kivétel. Az élményt sajnos néhány nagyon komoly probléma tördeli, olykor pedig ellehetetleníti annak minden potenciáljától. Viszont amit jól csinál az Alita, azt imádni fogjuk.
Az Alita: A harc angyala marketingje során mintha azt éreztem volna, hogy egy picit az Avatarhoz hasonló szenzációként szeretnék eladni nekünk a filmet, már csak James Cameron neve miatt is. Erről nincs szó természetesen, technikai értelemben legalábbis nem fogunk olyan szemkápráztató és előtte még talán tényleg nem látott látvánnyal szembesülni, mint amit az Avatar hozott 2009-ben. De ez legyen a legnagyobb bajunk, ha közben egy film egy olyan főhős(nő)t tesz le az asztalra, mint Alita. Nem akarok túlzó kijelentésekkel dobálózni, ám az egyszerre cserfes, határozott és gyermeki rácsodálkozással lelkesedő Alita a leghitelesebb és szerethetőbb animált karakter, akit valaha láttam. Egészen eddig a pillanatig rágódtam azon, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül kijelenthetek-e ilyesmit. Rosa Salazar kifejező és egészen sokoldalú játékával a CGI-maszk mögött Alita egy varázslatos, zavarba ejtően emberi karaktert és nagybetűs egyéniséget vitt a vászonra - tette mindezt úgy, hogy hogy a lány animációs stílusa még arányaiban sem törekedett az élethűségre.
Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni azokról, akik valamilyen módon hozzásegítették Alitát ahhoz, hogy ebben a formában megszülethessen. A szemek mélységének, vagy hogy azok egy emberi lelket tükrözzenek vissza mindig is az animátori munka egyik legnehezebb és sokáig talán elérhetetlennek tűnő feladata volt, a Weta Digital, Double Negative és a Framestore csapata azonban ezt is sikerrel abszolválta, az egyszerűen imádni való Alita pedig a hátán viszi az egész filmet (a magyar változatban őt megszólaltató Törőcsik Franciska pedig kiváló munkát végzett, hangja és játéka nagyszerűen passzol a karakterhez - amikor lehet. A film, ha nem is ennyire kirívóan, de más szempontból is remekül fest, hiába rettegek előre az élőszereplős-animációs hibridektől. A kissé Mos Eisley-re és annak kocsmájára emlékeztető, Zalemet ellátó iparváros egy remek, meglepően élettel teli fő helyszíne a filmnek, mely számos mutatós, ám felületesen megírt karaktert vonultat fel a szűk két órás játékidő alatt. Látvány tekintetében sok panaszunk nem lehet, hiszen egy egész gazdag sci-fi-fantasy világ benyomását kelti az Alita, ám a felszín alatt vannak problémák.
Rodriguez filmje relatíve sok szállal és eltérő motivációkkal szeretne szórakoztatni minket, ám komplexnek azért így sem titulálnám az Alita cselekményét. Hiába, egy bizonyos pont után még így is totál elvesztettem a fonalat azzal kapcsolatban, hogy a film merre is akar kifutni. Jennifer Connelly és Mahershala Ali ad még nekünk egy-két értékelhető karaktert, akik ugyan ott vannak, teszik a dolgukat, jól is néznek ki a vásznon, de igazán érdekes sztorit egyikük sem nyújt, ezt pedig Alita önnön- és múltkeresése sem javítja fel kellő mértékben. A kevésbé ihletett történet helyzetét a néhol fájdalmasan egydimenziós és üres, de általánosságban is fantáziátlanul megírt párbeszédek sem segítik, amit egy alapvetően aranyos pillanatokkal operáló, végeredményében mégis indokolatlanul súlytalan szerelmi szál zavar meg egy-egy jelenet erejéig. Az pedig garantáltan sokakat keserű szájízzel fog hagyni, hogy az Alita: A harc angyala egyértelműen egy tervezett filmsorozat expozíciója csupán, hiszen a filmnek effektíve nincsen lezárására - már ha a stáblista beúszását önmagában nem vesszük annak. Nagyon remélem, hogy nem esnek pofára a Foxnál, és tényleg folytatódhat majd a történet.
Ugyanis van miért folytatódnia Alita sztorijának, ha már másért nem is, a címszereplő és a fantasztikusan megkoreografált, olykor meglepően kemény harcjelenetek miatt, amiből egyre kevesebb van ebben a műfajban. Ha a dialógusokba nem is, az akciózásba szerencsére kellő kreativitás került, ez pedig a letisztult kamerakezeléssel karöltve elérte, hogy még azok is várják az adrenalindús jeleneteket, akik inkább a drámát preferáljak egy alkotásban. Ez pedig mindenképp megsüvegelendő, főleg attól az Alitától, ami az előzetesek alapján egy látványosabb gyerekmese benyomását keltheti, pedig a filmnek van néhány egész bátor és szókimondó jelenete, amikből sokkal több kellett volna a sablonos fantasy elemek helyett.
Az Alita: A harc angyala minden alapvető hibájával és hiányosságával együtt is össze tud állni egy élvezetes egésszé, ami már önmagában fél siker. Így is sajnálom viszont, hogy a film maga nem tudott felnőni ahhoz a döbbenetes hozzáértéssel és szívvel megteremtett karakterhez, akit Alita személyében megismerhettünk, mert a kishölgy éppen csak hogy kibontakozni látszó története és személye megérdemli, hogy kerek lezárást kapjon. Drukkolok Rodriguezéknek, mert egy egészen páratlan lehetőség van a kezükben.