Amióta a Netflix elfoglalta helyét a műsorszolgáltatók palettáján, új értelmet adott a darálás fogalmának a sorozatfüggők körében. Eleinte radikálisnak tűnt, hogy a hagyományos, hétről hétre új részekkel kijövő epizódsugárzás helyett egyszerre kidobják az adott sorozat aktuális évadának összes epizódját, ám az idő és a tartalomfogyasztási szokások átalakulása mégis a Netflixet igazolta.
A 8-10 epizódos évadok ledarálását könnyen be tudta passzírozni az átlagos fogyasztó a hétvégéjébe - kizárva a családot, barátokat, szociális életet arra a két napra -, és a Netflixes sorozatok többsége passzolt is ehhez a fogyasztási mintához. Ám időről időre akadnak olyan dobásai az internetes műsorszolgáltató óriásnak, melyek üde kivételt képeznek a mára már gyári sorszalagon érkező sorozatkavalkád közepette. Az Altered Carbon pedig utóbbi kategóriát képviseli.
Az első évad megtekintése után nehéz elhinni, hogy Richard K. Morgan 2002-ben megjelent azonos című regényét - melyet itthon Valós halál néven keressetek a könyvesboltokban - 2012 tájékán Laeta Kalogridis, a sorozat producere és megálmodója még egy kétórás mozifilmben akarta adaptálni. A masszív világ - pontosabban fogalmazva, univerzum - bemutatása, a több szálon mozgó cselekmény és a karakterek sokasága a lehetetlennel teszik egyenlővé a hasonszőrű próbálkozást, így külön öröm, hogy végül a Netflix rábólintott a sorozatformátum levetítésére 2016-ban. És hogy miért kellett majdnem két évet várni a sorozat debütálásáig?
Elsősorban azért, mert a Netflix egyik legköltségesebb produkciója az Altered Carbon. Aki hiányolta a Szárnyas Fejvadász 2049-ből az első film nyüzsgő, élettel teli utcáit neonmegvilágításban, az az Altered Carbonban kamatostul bepótolhatja ezt a hiányosságot. Olvasni lehet olyan véleményt, miszerint az Altered Carbon túlszárnyalja Roger Deakins operatőri munkáját, amire eleinte jelen sorok írója is legyintett csak egyet, de ez a kijelentés mégsem akkora dőreség, mint amilyennek elsőre tűnik. Az Altered Carbon világa kellőképpen mocskos, ahol annak kell lennie, és már-már túlvilágian letisztult, amikor a leggazdagabbak felhők feletti rezidenciái kerülnek bemutatásra.
De ez nem is véletlen, hiszen az Altered Carbon dúsgazdagjai valóban olyan státusznak örvendhetnek, ami már egy túlvilági szintre emeli őket minden téren. Több mint 300 évvel járunk a jövőben, amikor már az emberiség kifejlesztette azt a technológiát, mellyel kvázi elérhető az örök élet: az emberek tudatai úgynevezett stackekben tárolódnak, melyet megfelelő fizetség esetén a régi elhasználódott test után egy újba ültethetnek bele. Itt már tényleg érvényesül az a sokat hangoztatott mondás, hogy nem a testi adottságaink határoznak meg minket.
Bár az örök élet mindenki számára adott, az egyenlőtlenségek nem tűnnek el, sőt. Míg a szegényebb réteg lényegében kiszolgáltatottá válik a biztosítóknak - melynek következtében előfordulhat, hogy a férfi tudat női testbe kerül, vagy éppenséggel fordítva - addig a leggazdagabbak megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy klónoztassák megszokott testüket, valamint azt is, hogy tudatukról minél frissebb másolatok is készüljenek, vészhelyzet esetére. Hiszen a halál nem tűnt el teljesen az Altered Carbon jövőjében: ha a stack is megsemmisül, akkor bekövetkezik a magyar fordítás címe, azaz a valós halál.
Ebbe az egyszerre disztópikus és utópisztikus jövőbe tér vissza 250 éves börtön után a történet főszereplője, Takeshi Kovacs (Joel Kinnaman). A James Purefoy által alakított Laurens Bancroft, aki Bay City, azaz a jövőbeli San Francisco egyik legtehetősebb gazdagja azzal bízza meg főhősünket, hogy nyomozza ki halálának rejtélyes körülményeit. Bár Bancroft egyik teste meghalt, a tudatának biztonsági mentése révén újraélesztették egy klóntestben, igaz a halálát megelőző 48 óráról nincs semmi emléke, mivel a legfrissebb mentés előtt érte őt utol a vég. Bancroft tipikus arisztokratákhoz méltóan rögtön kizárja az öngyilkosságot - elvégre ekkora vagyonnal és ilyen életszínvonal mellett ki is akarná megölni magát? - úgyhogy egyszerű alkut ajánl Kovacsnak: találja meg rövid időn belül a tettest, cserébe Kovacs visszakapja szabadságát.
Kovacs először nem akarja elvállalni a munkát, még ha tisztában is van vele, hogy a visszautasítás nem újbóli börtönéveket fog jelenteni a saját stackjében, test nélkül, hanem a visszafordíthatatlan halált fogja eredményezni. Amit eleinte rezignáltan tudomásul vesz, hiszen 250 év alatt teljesen megváltozott az utolsó emlékeiben élő világ, és nem tud kapcsolódni az újhoz. Azonban nem lenne 10 részes az évad, ha csak ennyiből állna a cselekmény.
Kovacs nyomozásán és visszaemlékezésein keresztül egy valóban kiterjedt, és alaposan átgondolt világ rejtekeibe tekinthetünk bepillantásokat. A kialakult társadalmi viszonyok - melyek csak még szélsőségesebbé torzultak napjaink ismert státuszához képest - és a gyönyörű képi világ éles ellentéteteket alkotnak, mely a főhősünkben végbemenő változásokat is hűen tükrözi. Kovacs nem akar belsőséges kapcsolatot kiépíteni senkivel, igazi magányos farkas, aki nem is rest ezt hangoztatni. Még attól sem riad vissza, hogy az emberi szörnyűségek megosztásával gyerekek lelki világát is bemocskolja.
Ám a cselekmény előre haladtával Kovacs szíve is megenyhül, ahogy a múltjából egyre több minden és mindenki tér vissza akár valójában, akár képzelgés formájában. Az Altered Carbon másik szépsége szintén abban rejlik, hogy nem a mostanában mainstreammé váló, és minden második sorozat vagy film alapjául szolgáló "mentsük meg a világot" toposzt dolgozza fel új környezetben, hanem egy személyes történetet mutat be, egy olyan antihős szemén keresztül, akinek az emberiségben megingott bizalmával abszolút együtt tudunk érezni, ahogy vele együtt elmélyülünk a széria világában.
Az Altered Carbon másik nagy erénye, hogy valós kritikát tud megfogalmazni az emberek halhatatlanság utáni vágyával szemben, és felveti azt a jogos kérdést, hogy amennyiben az megvalósulna, nevezhetnénk-e magukat továbbra is embereknek? Poszthumánok, vagy netán istenségek válnának belőlünk, akik csak porhüvelyként használnák a fizikai testet, nem törődve így annak épségével? És vajon el tudunk-e vonatkoztatni teljesen a fizikai testtől olyan helyzetekben, amikor például meghalt szerelmünket nem egy ellenkező nemű porhüvelyben kapjuk vissza, hanem egy velünk azonos nemű egyénnel találjuk szembe magunkat.
Megannyi súlyos kérdést vet fel a sorozat, miközben gyönyörű képekkel, és izgalmasan megkoreografált harci szekvenciákkal bűvöli el a nézőt. Bár az Altered Carbon kiindulópontjául szolgáló nyomozási szál egy rossz szokása, hogy könnyedén a háttérbe tud szorulni, végül mégis megoldódik, ahogy a mellékszállak zöme is, ami Bay Cityhez kapcsolódik.
Kovacs három alteregóján (Will Yun Lee és Byron Mann is beköszön a főhősként) kívül is kapunk remek alakításokat, akik közül kiemelendő (Edgar Allen) Poe (Chris Conner), aki egy olyan mesterséges intelligenciát mutat be, amilyent ritkán láthatunk akár filmen, akár sorozatban.
Az Altered Carbon jövője egyelőre még a levegőben lóg, és a Cloverfieldes marketinges bakinak köszönhetően eddig kevesebbekhez jutott el, mint lehetett volna. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy ilyen nyitott befejezéssel ne vágnának bele a folytatásba, melyben nagy valószínűséggel teljesen új színészek fogják bemutatni Takeshi Kovacs legújabb kalandjait. Addig is érdemes lesz még legalább egyszer vagy többször visszatérni ebbe a színes, ugyanakkor erkölcsileg mocskos világba, mely a szórakozáson túl beviszi a nézőt az emberiségünket firtató kérdések homályos dzsungelébe, hogy sok mindenben elbizonytalanítson minket, amit mindaddig biztosnak hittünk és gondoltunk.