Horrorfronton 2024 elég lagymatag módon indult, hogy aztán az elmúlt hónapban a Szeplőtlen, Az első ómen, a Late Night With The Devil, illetve az Abigail négyessel kárpótolják az idei felhozatalban csalódott rajongókat. 2024-nek pedig nincs még vége, továbbra is akadnak várós projektek az év hátralévő részéből, ezek közül kettőben is Nicolas Cage főszerepel, ám míg a sorozatgyilkosos Longlegsre nyár közepéig kell várni, addig az Amikor leszáll az éj májusban végén debütál a magyar mozikban.
A trailer egy újabb Hang nélkül koncepciót ígért: megtörtént a világégés, a túlélőknek pedig éjszakára be kell zárkózniuk a menedékeikbe, hogy a sötétben lófráló szörnyetegek elől megmenekülhessenek. Paul (Cage) kétpetéjű ikerfiaival, Josephfel (Jaeden Martell) és Thomasszal (Maxwell Jenkins) tengeti így a mindennapjait, szigorú menetrendhez kötve gyermekeit: sötétedésre mindenkinek haza kell érnie.
Mindez addig pompásan működik, amíg Thomasnál be nem következik a pubertás kori érdeklődés a másik nem irányába, így rendre meglátogatja a szomszédos farmban található család egyetlen lányát, Charlotte-ot (Sadie Soverall). Thomas egyre több ideig marad távol, mígnem az egyik este nem tér vissza időben.
Az Amikor leszáll az éj két koncepciót próbált összegyúrni az elmúlt évek horrorfelhozatalából: az egyik a már jól ismert szörnyes posztapokalipszises setting, a másik pedig az Éjjel érkezik. Nem akart annyira diszkrét lenni, mint az utóbbi, ám nem is olyan kiforrott, mint az első koncepciót képviselő Hang nélkül, így sajnos a két szék közé esés tipikus esetét követhetjük nyomon.
A legnagyobb problémája Benjamin Brewer filmjének, hogy egyáltalán nem autentikus és életszerű. Fogtak egy már sok filmből ismert alapszabályt, de itt megállt a világépítés. 15 év telik el a felütés és a cselekmény fősodora között, a családnak pedig ennyi idő alatt sem sikerült elneveznie az éjszaka lófráló szörnyeket. Ez még a The Walking Dead karaktereinek is sikerült néhány hónap után, és valószínűleg egy egyórás ötletelés alatt itt is sikerült volna valami frappánssal előhozakodni. Hogy ez miért nem történt meg, az talány.
A világépítésnél maradva, akit zavart az Éjjel érkezik magyarázatainak hiánya, az itt is kaparni fogja a falat. A túlélők teljesen berendezkedtek az új hétköznapokba, és látszólag senki sem érdeklődik a miértek felől Josephen kívül. Utóbbi az egyetlen karakter, aki próbálná megérteni a dolgok alakulását, de hirtelen szakítják félbe a kíváncsiskodó küldetését.
Ebből fakadóan kapunk apró jeleket, információmorzsákat, de semmiből sem kerekedik ki egy kerek egész valami. Ahogy pedig a szörnyek sem kaptak fantázianevet, úgy a készítők a válaszok kiötlésére úgyszintén feleslegesnek érezték az energiabefektetést.
Oké, de ez mégis csak egy szörnyes film, mi a helyzet a horroraspektussal? Bár sikerült egy kifejezetten feszültségteli snittet összehozniuk egy alvó gyerekkel és a házba beosonó szörnnyel, de ezen kívül inkább önmaga paródiájává válik az Amikor leszáll az éj. Annyira egyedi dizájnú rémségeket akartak teremteni a készítők, hogy abba nem gondoltak bele, hogy a végeredmény megoldása inkább nevetségesen fog hatni, semmint ijesztően. Így a szörnyek csak a film feléig hordozzák magukban a félelemkeltés potenciálját, ami egy horrornál nem túl kedvező megállapítás.
A helyzetet súlyosbítja Nicolas Cage, aki bár mostanában összekapta magát, itt egy hihetetlenül unott karakter lett a jussa, amit még ő sem tud kiemelni az érdektelenségből és szürkeségből. Akinek ez nem lenne elég szembetűnő, nézze csak meg, mit alakított Cage Drakulaként a Renfieldben. Tisztán látszódik, hogy melyiket élvezte, és melyiket vállalta el csak egy újabb striguláért a filmes projektjeinek listáján.
Az Amikor leszáll az éjnek sajnos nagyobb lett a füstje, mint a lángja, pedig jóval többet, vagy legalábbis kerekebbet lehetett volna kihozni belőle. Ügyeskedni próbált az elmúlt évek horror-alapötleteinek összemosásával, de valószínűleg a konkrét és a diszkrét horrorfilmek kedvelői sem lesznek elragadtatva a végeredménytől.
