Archive - Kritika

|

Míg a kék halál el nem választ.

A szuperhősdömpingek, remake-ek, rebootok és úgy általában a hollywoodi ötlettelenség, a nosztalgiára való hajlam korában nem nagyon esik arról szó, hogy pont az eredeti ötleteken alapuló sci-fi kifejezetten virágkorukat élik. Nyilván nem olyan mértékre kell gondolni, mint az említett héroszok esetében, de az elmúlt bő másfél évtizedben a műfaj számtalan képviselőjével találkozhattunk, olykor a legnagyobb rendezők által. Steven Spielberg (Különvélemény), Danny Boyle (Napfény), Christopher Nolan (Eredet, Csillagok között), Denis Villeneuve (Érkezés, Szárnyas Fejvadász 2049, Dűne), Alfonsó Cuarón (Az ember gyermeke), George Miller (Mad Max: A harag útja), Rian Johnson (Looper - A jövő gyilkosa), Ridley Scott (Mentőexpedíció), Neil Blomkamp (District 9), Alex Garland (Ex Machina), Duncan Jones (Hold), hogy csak párat említsek. De ha egy-egy rendező alkotása félre is ment, avagy nem teljesen talált be, esetleg radar alatt maradt, akkor is olyan alkotások születtek, mint az Upgrade, az Elysium, a Chappie, a Prometheus, vagy az Alien: Covenant. Azért ez egy eléggé impozáns lista, ha a folyamatosan döglődő Hollywoodot nézzük, nem igaz?

Hirdetés

Az Ex Machina mindenképp az elmúlt évek egyik leglíraibb, egyben legintelligensebb értekezése az ember és a gép kapcsolatáról, de Ridley Scott két megosztó Alien-előzménye is a xenomorfokról, az ismeretlentől való félelemről áthelyezte a hangsúlyt a mesterséges intelligencia "természetére", devolúciójára, amelyben a brit rendező segítségére volt egy brillírozó Michael Fassbender is. És jobban belegondolva, amikor az átlagember a zsebében, vagy a karján is valóságos virtuális asszisztenseket hordoz és a mindennapjainkra is egyre inkább rátelepszik az automatizáltság, teljességgel érthető, hogy a képzőművészet is afelé fordul. Hogy mire lesznek képesek a jövő androidjai?! Félnünk kell a leendő teremtményeinktől, vagy  segítségünkre lesznek az űr meghódításában?! Egyáltalán mennyire távoli jövő az, hogy androidok legyenek a segítségünkre, hovatovább veszélyeztetni fogják emberek megélhetését azzal, hogy elveszik tőlük a munka lehetőségét?! Hol kezdődik a gép és hol végződik az ember? Mint a példák is mutatják, megannyi ismeretlen tényező rejlik a kérdésben, ami alkotói szempontból valóságos kiaknázatlan terület még mindig, miközben egyre inkább aktualitást nyernek. A Quantic Dream mesteri játéka, a Detroit: Become Human például remekül körbejárta a témát már csak azzal, hogy mindössze 20 év távolságba helyezte azt és a tudósok szerint sem földtől elrugaszkodott ez az időintervallum.

Nem véletlenül hoztam fel Alex Garland moziját, ugyanis az első filmes Gavin Rothery dolgozata leginkább azzal rokonítható. Egy a semmi közepén elzárt kutatóbázison George (Theo James - A kiválasztott-sorozat) egy újfajta, az emberre mindennél jobban hasonlító androidot próbál megépíteni. Persze az egykor csak a világ szebbé tételén ügyködő szakembert lényegesen önösebb és személyesebb érdekek hajtják: kinevezése előtt egy autóbalesetben elveszítette a feleségét (Tracy Martin korrekt mód szimpatikus alakítást nyújt), akinek a tudatát egy szuperszámítógépen őrzik, de csupán ideig-óráig képesek rá, ugyanis az idő előrehaladtával egyre több mindent felejt el, míg végleg meg nem szűnik. George tehát versenyt is fut az idővel, miközben lakhelyére - kutatási anyagainak fényében - ismeretlenek próbálnak betörni.

Rothery korábban a Hold vizuális szakembereként dolgozott, aminek stílusjegyei szintén visszaköszönnek a filmben, de a rendező egyértelműen nem elégszik meg azzal, hogy kombinálja Garland és Jones moziját, kérdésfeltevései kifejezetten érdekesek, ambíciói szimpatikusak. És a jellegéből adódóan a film is kellően lassú, intim. A külvilágból csak ritkán áramlik be információ, mégis megtudunk belőle annyit, hogy kellő tudással rendelkezzünk arról, hogyan is működik. Utóbbiban persze segítségünkre van egy a Szárnyas fejvadászt idéző, cyberpunkos betét is. A fókuszt Rothery nagyon ügyesen a három robotra helyezi: J1-re, J2-re és a készülő J3-ra (a feleségét Julesnek hívták). És egyértelműen ez az Archive legérdekesebb, legizgalmasabb aspektusa: a 3 robot és teremtőjük viszonya. Elsősorban J2-é, aki "atyja" szeretetére, figyelmére vágyik, miközben a férfi terveinek evolúciós fejlődésében egyértelműen csupán egy lépcsőfok, aminek megvan az előzménye a még nála is robusztusabb, beszélni képtelen J1 képében és ott a következő állomás a már egyértelműen humanoid J3 formájában. Vagyis George hiába mond mást, valójában a robotok csupán  eldobható eszközök a férfi céljainak érdekében, miközben azok egyértelműen kötődnek teremtőjükhöz a maguk módján.

És a témafelvetés ellenére az emberben végig ott van az "Ezt már láttam!" életérzés, mégis érdekfeszítőnek, frissnek hat, hála a többnyire minőségi vizuális effekteknek, az igényes fényképezésnek, amellyel a (jobbára) magyar erdőségeket pásztázza Laurie Rose kamerája, valamint Steven Price fantasztikus zenéjének, aki a Gravitáció óta nem alkotott ilyen remek muzsikát. A filmmel azonban két jelentős probléma is akad, amelyek meggátolják abban Rothery filmjét, hogy igazán maradandóvá, vagy kicsit is emlékezetessé váljon, miközben a potenciál determinálná erre. Az egyik a főszerepet alakító Theo James játéka. Szó se róla, a szűkre szabott színészi eszköztárával teljesen korrekt alakítást nyújt és Rothery is ügyesen méri fel, hogy mennyi időt kell rá szentelni és mennyit a robotokra, a probléma ott kezdődik, hogy ezt a modern kori, a jó szándékú, de rossz példát mutató szülő amplitúdóit magán viselő Frankenstein karaktert lényegesen rétegeltebbé is lehetne tenni, pusztán a színészi játék által. James limitáltsága akkor igazán szembeötlő, amikor a nettó két percre beugró Toby Jonesszal van egy színen, aki még ennyi idő alatt is gesztusaiban, szó szerint pillanatokra, de Anthony Hopkins Hannibal Lecterjének intelligenciáját, mindenen átláthatóságát idézi. George szerepe egy angol titán (Dan Stevens, Colin Morgan) kezei között lényegesen szerethetőbb, egyedibb, érzékenyebb lehetett volna, mint a tizenkettő egy tucat tenyészbika kategóriába sorolható James-é esetében, aki iparos módjára elvégezte a legjobb tudása szerint a melót egy alapvetően művészi, személyes hangvételű sci-fiben. 

A másik probléma pedig a film befejezése, amibe spoilerek miatt nem fogok belemenni, de az utolsó pár perccel a film ha nem is tarkón, de egyértelműen lábon lövi saját magát még úgy is, hogy amúgy sejthető a fordulat és azzal válik kerek egésszé Rothery alkotása. Mégis rettentő ambivalens (és elcsépelt) megoldással él, amely garantáltan megosztja majd a közönségét. Mindezek ellenére azonban a sci-fi rajongói számára bátran ajánlható darab, mert jobbára ritka igényes a kivitelezése és ha a végére bele is bukik, ambíciói, koncepciója szimpatikus alkotássá teszik és ez némileg bizakodásra adhat okot, hogy Rothery legközelebb talán már egy minden ízében fejlettebb alkotással rukkol elő.

Archive

Kinek Ajánljuk
  • Hardcore sci-fi rajongóknak!
  • Akik szeretik az igényesen kivitelezett drámákat!
  • Akiket foglalkoztat a mesterséges intelligencia kérdése!
Kinek Nem
  • Akik az igazán mély, kompetens színészi játékot a főszereplőtől várják!
  • Amennyiben valaki nem szereti M. Night Shyamalant!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.