Florian Zeller francia drámaíró színdarabjait több mint 40 országban játszották. Talán legismertebb műve Az apa, melyet most egész estés nagyjátékfilmmé duzzasztott, hogy rendezőként is bemutatkozhasson.
Anthony (Anthony Hopkins) demenciában szenved, lánya Anne (Olivia Colman) igyekszik gondoskodni róla, de úgy véli, muszáj lenne egy gondozót hívni segítségül. A férfi szentül hiszi, hogy képes ellátni magát, de a tünetei sajnos nem erről árulkodnak.
A színház teljesen más műfaj, mint a mozi, és nem is mindig sül el jól, ha egy színdarabot filmként adaptálnak. Jó példa erre a Macskák, vagy akár a Ma Rainey: A blues nagyasszonya. Ez utóbbi bár sokak szerint működött, számomra nagyon sterilnek és színpadiasnak érződött. Fenn áll azonban a másik véglet, amikor egy drámaíró átnyargal a mozgóképek világába és valami csodás dolognak lehetünk részesei. Ez tökéletesen igaz Martin McDonagh-re, akinek többek közt az Erőszakikat és a Három óriásplakát Ebbing határában-t köszönhetjük. Florian Zeller és debütáló alkotása szerencsére ez utóbbi kategóriába esik.
Az időskori viszontagságokról nem könnyű friss és hiteles látleletet készíteni, noha a közelmúltban voltak remek próbálkozások, elég a Relic című horrorra gondolni, mely szintén a demenciát mutatta be, igen rémisztő köntösben. Az apa a szinopszis alapján egy szimpla, öreguras alkotásnak tűnik az elmúlásról, ám ennél jóval mélyebbre ás, ráadásul abszolút modern eszközökkel meséli el a történetet. Zeller bár nagy hangsúlyt fektet a rengeteg áldozatot hozó Anne-re és játszi könnyedséggel válunk empatikussá felé, a fókusz mégis végig Anthony-n van. A demencia esetében nem ritka, hogy valaki a szeretteit sem ismeri már fel. Zeller ezt úgy ábrázolja, hogy kvázi más színésznővel játszatja el Anne-t bizonyos jelenetekben. A tanácstalan öregember kezdetben valamiféle összeesküvést szimatol a levegőben, mely a maga módján komikus jeleneteket eredményez, de fokozatosan hervad le az arcunkról a mosoly, ahogy haladunk előre a cselekményben.
A rendező frappánsan használja az időt, effektíve belehelyezi a nézőt Anthony fejébe és teljesen összezavarja. Ez a fajta narratíva elsősorban thrillerekben szokott a legjobban működni, de itt is feldobja a történetet. A már említett humorosabb pillanatok mellett a feszültség és a nyomasztás sem áll távol a filmtől, melyet egy végtelenül emberi drámagerincre húztak fel. A bő másfél órás játékidő helyenként repetitívnek hathat, de ezt egyrészt megkívánja a sztori, másrészt tele van emlékezetes jelenetekkel Zeller műve. Amikor Anthony az új ápolónak előadja a kedélyes táncost, majd hirtelen átmegy zsémbes és acsarkodó agresszorba, az félelmetes, de említhetném a vágás nélküli, szívszaggató finálét is, mely érzelmi úthengerként gázol át rajtunk.
Tény, hogy Anthony Hopkins korunk egyik legnagyobb színésze, de az elmúlt években számos alibi szerepet vállalt. Most újfent bizonyította, hogy 83 évesen is elképesztő az, amire képes. Nem fogom sajnálni, ha Chadwick Boseman megkapja a posztumusz Oscar-díjat, de az év férfi alakítása nálam Hopkins-é. Érzékeny, változatos, hálás szerep, de maximálisan ki is hozza belőle a legtöbbet. Olivia Colman kevesebb lehetőséget kap a tündöklésre, de minden mozzanata hiteles és átélhető. Méltó partner és jogos Oscar-jelölés.
Zeller első nagyjátékfilmjével bizonyította, hogy helye van a palettán. Egy klasszikus drámai történetet mesélt el friss és modern formában. Zavarba ejtő, ugyanakkor a kreatív képi megoldások mellett az agyunkba is beférkőzik, elbizonytalanít, majd összetör. Személyes, sőt intim téma, cseppet sem kellemes élmény így látni valakit, de sajnos nem ritkán ez is az élet része. Az apát pedig bármennyire is fájdalmas, látni kell!
