Dumbó - Kritika

|

Nem száll magasra, de magabiztosan röpül.

Sokszor kissé értetlenkedem, amikor azon agonizálnak egyesek, hogy minek remake-elni egyes meséket, klasszikusokat. Nyilván a pénz az egyik ok, pláne ha egy a popkultúrába beépült névről van szó, ami megnöveli a jegyeladhatóság esélyét, de a 21. században talán nem kéne már rácsodálkozni a kapitalizmus eme vívmányára. Én most elsősorban kultúrális és kreatív szempontokról beszélek. Hiszen a történeteink, a legendáink pont úgy maradtak fenn és formálták az emberiség morális iránytűjét (sok egyéb tényező mellett persze), hogy újra és újra elmeséltük őket, mindig kicsit máshogy, itt-ott hozzáadva, máshol elvéve, de az alapjaihoz ragaszkodva. Képzeljük el, hogy mennyivel szegényebb lenne a világ, ha Shakespeare Rómeó és Júliája után azt mondják: "Nem kell több szerelmes tini románc!" (Nyilván sokan elégedettek lennének most is, de ebbe most ne menjünk bele!) A Disney pedig élen jár abban, hogy meséit felelevenítse, amelyeket a leginkább pont miattuk ismer a modern társadalom, hiszen jó eséllyel náluk találkozott először Csipkerózsikával, Hófehérkével, A kis hableánnyal, vagy A szépség és a szörnyeteggel. Most a stúdió pont az egyik legkülöncebb mesehőséhez, a nagyfülű és röpképes elefánthoz, Dumbóhoz  készített élőszereplős remake-et, stílszerűen az egyik legkülöncebb hollywoodi mesélővel, Tim Burtonnel az élen, aki ugyan már rég nem a régi, de mesélni azt még mindig tud. 

Hirdetés

Márpedig az Alice Csodaországbannal a Disney mese-újrafeldolgozási hullámát elindító Burton akkor is nagybetűs mesélő, ha éppenséggel nem passzol hozzá az alapanyag (A majmok bolygója), vagy már megszokásból, a megszokott eszközökkel - és színészekkel - mesél (Éjsötét árnyék). A Dumbo pedig éppúgy minden ízében neki való alapanyag, mint a legutóbbi Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei! Elvégre egy furcsa elefánt kalandjai, helykeresése pont Burtonnek való feladat, pláne hogyha ehhez a cirkusz különcökkel teli színes forgataga szolgáltatja a hátteret. A cirkusz már önmagában vissza-visszatérő elem Burton életművében, elég csak a Nagy Halra vagy a Batman visszatérre gondolni, de most egy egész filmet szentel a közegnek. 27 év után ismét együtt dolgozik a másodvirágzását élő Michael Keatonnel, Danny DeVito pedig mindkettőben közös pont. 

Burton pedig nagyon is tisztában van vele, hogy a mese mitől is működik, mennyire gyakori visszatérő elem bennük az emberi kicsinyesség, kapzsiság és könyörtelenség. Már az 1941-es rajzfilmben - amely máig a legrövidebb egészestés Disney animációsfilm - is megjelentek ezek, pedig ott tényleges ember szereplők fel sem bukkantak, mindent az állatok szemszögéből láttunk. Az alapanyag viszont eme koncepció mentén nem működött volna, és Burton, valamint a forgatókönyvért felelős Ehren Kruger (Transformers-filmek, valamint a velőt rázó A szomszéd írója) éppen ezért a szűk két órásra duzzasztott játékidőhöz az eredeti mese sztoriját csak kiindulási alapnak használták (ahol a mese véget ér, az jelen filmnek nagyjából a 30-40-ik perce), amihez a mamája után vágyódó kiselefánt csak az emberek tetteinek katalizátoraként szolgál. Vagyis a remake nagyon is indokolt, a létjogosultsága pedig (jobbára) érvényesül.

A kiselefánt éppen ezért inkább központi figurája ennek a mesének, mintsem hagyományos értelemben vett főhőse, de még így is biztos, hogy Dumbo mindenki szívét meglágyítja. Cuki, de nem cukiskodó. Eleven, de mégsem (túl) emberi. Burton, Kruger, valamint a CGI mágusok egy rettentő aranyos és szeretni való figuráját, méltó 21. századi reinkarnációját alkották meg a kiselefántnak, akitől úgyis elolvad az ember, hogy tisztában van azzal, hogy egyesekből és nullákból áll. Az emberi szereplők és az általuk bejárt út már egyértelműen panelekből építkezik, de nem áll Burtonék szándékában sem megreformálni a műfajt, sem pedig görcsösen felérni az eredetihez, amelyhez pont annak egyszerűsége miatt nem érhet fel, még ha az mára poros is.

Hovatovább bármily meglepő, a Dumbo cselekményébe nagyon szépen szövik bele az állatok iránti tisztelet tanulságát, mindemellett nem restek pellengérre állítani az egeres cég jelenlegi üzleti modelljét. A Keaton által egyszerre szórakoztatóan és fenyegető mód ripacs Vandemer figurája és a birtokában lévő Dreamland már megjelenésében is Disneylandet idézi, a kapzsi cirkuszigazgató üzletpolitikájában pedig képtelenség nem a jelenlegi Disney-re ismerni. (Egy helyütt könnyedén az ember eszébe juthat a jelenlegi Fox üzlet.) Hogy ez mennyire rejtett üzenet Burtonék, avagy mennyire tudatos önkritika a Disney részéről, az mindegy is, mert abszolút működik.

Ez utóbbi nem minden esetben mondható el a CGI-ról (élő állat pár lovon kívül a forgatás közelében sem járt), mint ahogy a két gyerekszereplő is rettentő halovány. A felnőtt színészek pont annyit nyújtanak, amennyit kell egy ilyen családi matinéban (amiben ott van azért a burtoni hangulat), se többet, se kevesebbet, akár Colin Farrell, a gyerekeivel egyedül maradt háborús veteránjáról, akár Burton újkori múzsájáról, a most is rettentő öntudatos alakot megformáló Eva Greenről van szó. A már emlegetett Keaton ripacssága pont illik ebbe a cirkuszi szüzsébe, a showt viszont Danny DeVito lopja, aki szemmel láthatóan élvezi, ha a reflektorfény csak rávetül. Alan Arkin röpke felbukkanása pedig minden filmnek csak előnyére válhat.

Danny Elfman dallamait jobbára csak a rutin hatja át (ami így is elég a burtoni tónus megteremtéséhez), a set design viszont egész egyszerűen elképesztő és talán a már emlegetett Batman visszatér óta nem volt ennyire impozáns a rendező egyik filmjében sem. A cirkuszok világa már a kellő módon felskiccelt típus figurák megjelenésével is magával ragadó (ezáltal máris ismerős közeget teremtve a nézőnek), ezt az elemeltséget pedig tovább fokozzák Rick Heinrichs díszletei és Colleen Atwood csodaszép jelmezei. 

Ettől még persze nem lesz világmegváltó, vagy forradalmi alkotás, hovatovább a fináléban Kruger forgatókönyve hajlamos élni az alkotói önkény eszközével, hogy a cselekményt előre lendítse és helyenként talán lehetett volna picivel feszesebbre venni a narratívát. Mégis Tim Burton Dumbója egy igazi, varázslatos - és nem utolsó sorban - tanulságos mese, amely a sok monstre világmegmentés és szuperhősködés közepette üdítően hathat, kicsiknek és nagyoknak egyaránt, mert a játékidő amúgyis hamar tovaszáll.

Dumbó

Kinek ajánljuk
  • Állatbarátoknak!
  • Tim Burton rajongóknak!
  • Akik nem tartják ördögtől valónak a feldolgozásokat!
Kinek nem
  • Az eredeti rajzfilm szerelmeseinek!
  • Akik hidegrázást kapnak Burtontől!
  • Kapzsi igazgatóknak!
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.